Szuper haver

Általában véletlenszerűen választom ki, milyen filmet nézek meg következő alkalommal, ennélfogva nem is szoktam beszélni róla másokkal, nemrég azonban egy letöltött kikölcsönzött film fájlja nézhetetlenül hibás volt, így gyorsan mást kellett választanom a listámról, amikor pedig egy haveromnak elárultam, mi lesz az, közölte velem, hogy kevés ember véleményére ad, de az enyémre igen, azonban a Szuper haver a szíve csücske, ezért - idézem - ne kössek bele.

Megpróbálok, de a tény ettől még tény marad: ez előtt 17 évvel is pontosan olyan forgatókönyvek születtek, mint manapság, mert Hollywoodban lényegében ugyanazt a történetet mesélik el újra és újra már évtizedek óta; a fordulatok és a mondanivaló pedig szinte minden esetben ugyanazok.

A történet:

1957. Egy éjszaka, nem messze Maine partjaitól egy halász erős fényvillanást vesz észre az égen, majd valami a tengerbe csapódik.
Másnap egy helyi kisfiú, Hogarth Hughes felfedezi, hogy az erdőben egy hatalmas robot bujkál. Kiderül, hogy a gépezet tud beszélni, viszont nem emlékszik arra, hogy kicsoda és honnan jött, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy összebarátkozzon a gyerekkel.
Kis idővel később egy kormányügynök érkezik a városba, hogy kivizsgálja az állítólagos "szörny-észleléseket", ez azonban veszélybe sodorja nem csak Hogarth és a robot barátságát, de a közeli város lakóinak életét is.

Nem vagyok fegyver!

Brad Bird nevét bizonyára sokan ismerik, akik szeretik a Pixar alkotásait (pl. A Hihetetlen család, L'ecsó), de már élőszereplős filmben is kipróbálta magát (Holnapolisz).
Első jelentős rendezése még az ugráló lámpácskás stúdió trónfoglalása előtt készült, habár ekkor már túl volt a világ az első Toy storyn, ez a produkció viszont még hagyományos kézi animációval készült - látszólag, hiszen rengeteg számítógépes elem látható benne, köztük magával Szuper haverral, amit (akit) teljes egészében digitálisan hoztak létre.

Ennyit a technikáról, most pedig jöjjön a belekötés. (Bocs, Dávid...)
King Kong, Godzilla, E. T. ... mi a közös ezekben? Nos, csak annyi, hogy a történet lényegében ugyanaz mindhárom esetben; adott egy rendkívüli lény, amit az emberek el akarnak pusztítani, és csak egy valaki akad, aki megérti a teremtményt, mert képes felismeri annak jelentőségét és értékét, persze, ez legtöbbször már a lény halála után következik be.

Ha az ember már sok filmet látott (pl. annyit, mint én), akkor egy idő után megtanulja az általános dramaturgiai eszközöket, és könnyedén felismeri azokat. Hiába működnek megbízhatóan, amikor már a hatszáznyolcvanharmadik filmben köszönnek vissza pontosan ugyanazok, az ember egyből kiszúrja őket.

Hogy ennek mi az oka? Hollywoodban így szokás filmet készíteni, ettől számít egy író, rendező jó szakembernek. Hogy a bevált eszközöket alkalmazza. Hogy beáll a sorba, és úgy alkot, ahogy mindenki. Ezzel mutatja meg, hogy kitanulta a szakmát.
A közönség hosszú évtizedek óta ezt várja el, aki pedig véletlenül, vagy tudatosan eltér ettől, az kontár, vagy művész. (Netán iskolateremtő zseni, bár ennek felismeréséhez olykor évek kellenek.)

Brad Bird filmje is pontról pontra felsorolja az összes ismert hollywoodi klisét, így aztán eredetiséget és újdonságot még nyomokban sem tartalmaz. Hangsúlyozom: ettől nem lesz a Szuper haver rossz, de - legalábbis számomra - csalódás, mert sok jót hallottam róla, ám kiderült, hogy semennyire nem emelkedik ki az átlagból.

Megvalósítás és konklúzió

Átlagosan jó animációs technika jellemzi a filmet, amiben viszont rengeteg számítógépes grafikát lehet látni, melyek ugyan szépen össze vannak illesztve a hagyományos elemekkel, de azért szemmel látható, hogy mi készült kézi rajzzal és mi komputerrel.
A látvány kicsit a Disney-t idézi, persze, ezzel nincsen semmi baj, hiszen ez is a megszokás része, mint ahogy az is, hogy Michael Kamen zenéje ott és úgy csendül fel, ahol és ahogy kell.

A karakterek elég egyszerűek, persze egy kisgyerekeknek készülő produkcióba fölösleges volna a minimálisnál bonyolultabb figurákat beleírni, így aztán a Szuper haver szereplői is csak annyira lettek kialakítva, hogy egyértelmű legyen, hogy ki a jó és ki a rossz.

Persze, mindez humoros formába lett oltva, így aztán lehet nevetni a pozitív és negatív szereplőkön egyaránt, főleg azért, mert az írók kifiguráztak és eltúloztak bizonyos személyiségjegyeket és viselkedésmintákat (pl. a paranoid félelmet a "vörös veszedelemtől", bár ezt magától pont nem fogja tudni egyetlen gyerek sem, amúgy meg ki az a szülő, aki a hidegháborúról kezd beszélgetni a csemetéjével...).

Sok geg és poén is helyet kapott a cselekményben, no meg rengeteg helyzetkomikum, ami adta magát egy olyan sztoriban, amiben egy 30 méteres óriásrobotot és olykor elkalandozó alkatrészeit kell eltüntetni a kíváncsiskodó szemek elől.

Az eredeti hangok között hallhatjuk pl. Jennifer Anistont, a címszereplőt pedig Vin Diesel szólaltatja meg, igaz, A galaxis őrzői Grootjához hasonlóan Szuper haver sem épp az a szószátyár fajta, így az egész játékidő alatt alig 50 szót mond. Más kérdés, hogy gyermeki gesztusai, és persze mókás "arcjátéka" miatt így is bőven meg lehet szeretni.

Brad Bird számára ez a film jelentette a belépőt a "komoly" animációkba, innentől számít a neve igazán jól csengően a firkavilágban. Arról igazán nem ő tehet, hogy oda született, ahová, és azt tanulta, amit. Bebizonyította, hogy ért ahhoz, amit csinál, ennyi pedig általában elég szokott lenni az Álomgyárban. Szépen rálépett a kitaposott ösvényre, magabiztosan halad rajta, ám a járt utat a járatlanért nem hagyja el, így aztán a Szuper haver kedves kis film lett, ami képes érzelmeket kiváltani, működik is minden, ahogy a nagy könyvben meg van írva, ám mindezt bármiféle újdonság vagy eredetiség nélkül teszi - de hát annyi baj legyen, hiszen nem én vagyok a célcsoport, a gyerekeket pedig jó eséllyel úgysem érdekli, hogy sokadszorra látják ugyanazt a történetet.