Hogy Nemes Jeles László filmje végignyerte a világot és megkapta a szakma csúcsaként számon tartott Oscar-díjat, egyáltalán nem véletlen, mert valóban különleges alkotás, ezért megérdemelte az összes elismerését, az pedig már amúgy is hosszú-hosszú évek óta kijárt, hogy a "magyar film" kifejezés ne szitokszó legyen.
Azt ugyan nem állítom, hogy a Saul fia sokkal jobb lenne, mint a többi jelölt pl. Cannes-ban, a Golden Globe-on, vagy az Oscaron, hiszen a története nem feltétlenül kiemelkedőbb, mint egy "átlagos" holokauszt-filmnek, sőt azt is megkockáztatom, hogy vannak jobban megírt produkciók (nem, nem a Sorstalanság), ám tény, hogy korábban soha nem készült még ilyen alkotás a témában, de talán még hasonló sem.
Egy nap az addig gépiesen dolgozó férfi az egyik fiatal halottban a fiát véli felismerni; elhatározza, hogy illő temetést tart a fiúnak, ezért rabbi után kezd kutatni a tábor lakói között, eközben viszont a sonderkommandósok lázadást terveznek, amihez Saulra is szükségük van.
Megtört a jég.
Bevallom, sokáig kétségeim voltak afelől, hogy a Saul fia valóban Oscart fog kapni. Amíg a filmet nem láttam, a szokásos, túllihegett marketingnek tartottam a nagy felhajtást, hiszen régóta megszokhattuk, hogy ebben az országban valamiben mindig "muszáj" kitűnni, a magyarok "nagyszerűségével" feltétlenül le kell pipálni a minket meg nem értő, ostoba világot; avagy kivívjuk magunknak azt a fránya tiszteletet, ha mindenki beledöglik is.
Aztán a nemzetközi "sikerek" persze rendre elmaradnak, csak azt már nem kommunikálják olyan látványosan, a Saul fia viszont sorra vette az akadályokat, egymás után nyerte el a különféle díjakat, és még a Golden Globe-ot is megkapta a kategóriájában... aztán elkezdtek az Oscarról sugdolózni, hiszen az Aranyglóbusz után már tényleg csak ez "maradt".
Még ekkor is kételkedtem, mert hát oké, Oscar, de ahhoz előbb túl kell jutni az első rostán, aztán pedig benne kell lenni a jelöltek között. És csodák csodája, végül ez is összejött, noha a filmnek olyan riválisokkal kellett megosztoznia a nomináción, mint pl. a török Mustang, melynek története talán kissé aktuálisabb és fontosabb is, mint egy újabb holokauszt-mozi.
Végül a borítékból mégis csak a Saul fiát húzták ki, így meglett a harmadik Oscar-díjas magyar film, ezzel pedig a produkció elért az abszolút csúcsra, de a hazai túllihegés ez után sem csillapodott.
A rendezőnek, a főszereplőnek és az operatőrnek is gyorsan Kossuth-díjat adtak, habár ezt az elismerést több évtizedes munkásság után "szokás" megkapni; ilyet viszont maximum Erdély Mátyás, operatőr tud felmutatni, de - valljuk be - azért az sem olyan színvonalú, hogy ekkora elismerés járna érte (legalábbis szerintem), összehasonlítva pl. a nemrég elhunyt Zsigmond Vilmossal, aki bár Oscar-nyertes volt, Kossuth-díjat nem kapott.
Természetesen nem irigylem Nemes Jeles László, Röhrig Géza és Erdély Mátyás díjazását, innen is gratulálok nekik, de akkor is elhamarkodott, kapkodós PR-fogásnak gondolom a jutalmazásukat, ráadásul az ítészek ezzel jól ki is szúrtak velük, hiszen a triónak most fel kell nőnie a díjhoz, "ki kell érdemelniük" azzal, hogy megmutatják: van még bennük kraft, és nem lőtték el az összes puskaporukat egyetlen filmben. Bizony, a nagy hatalom nagy felelősséggel jár.
Megvalósítás, színészek és konklúzió:
Nem túl gyors, de azért nem is csigalassúságú a tempó, az események folyamatosan történnek, persze, aki csillogó-villogó-pörgő-forgó Marvel-filmeken szocializálódott, az már öt perc után elalszik.
Hosszú, több perces snittekben látjuk a jeleneteket, zene lényegében nincs, a szereplők pedig jobbára németül beszélnek; csak elvétve akad néhány magyar mondat.
Az operatőri munka zseniális, ráadásul nem is öncélú módon, hanem fontos dramaturgiai eszközként él együtt a cselekménnyel. A fényképezés alapját egyrészt a kézikamerázás adja, másrészt pedig az iszonyú szűk mélységélesség, melynek eredményeképp rendkívül nyomasztó hangulat üli meg a filmet, hiszen "alig látunk valamit", jobbára csak az arcközelik élesek, minden más viszont elmosódott, életlen. Olykor persze rendesen látjuk a hátteret, amikor ott történik valami fontos, de a képi világot alapvetően Röhrig Géza közelijei és ansnittjei határozzák meg.
Feltétlenül meg kell említeni a focuspullert, aki fantasztikus munkát végzett azzal, ahogy a kamera mögött-mellett loholva folyamatosan lekövette élességben az eseményeket.
A színészek alakítása korrekt, de azért nem annyira átütő erejű. Röhrig Géza arca karakteres, játéka viszont eléggé egyszerű, ami nyilván szükséges volt ahhoz, hogy a borzalmas munkát szinte már érzelmek nélkül, robotszerűen végző Sault megformálhassa.
Külön érdekesség, hogy végső soron ki sem derül, hogy a fiú valóban Saul gyermeke-e, a lényeg éppen az, hogy a temetéssel a figura a saját megváltását keresi azok után, hogy kvázi "hozzájárult" a haláltábor működéséhez. A rabbi keresése talán az utolsó őszinte emberi cselekedet, amit még életében végrehajthat, és amivel szimbolikusan jóvá teheti minden tettét.
A holokauszt-témában nem sok újdonsággal szolgál a Saul fia, több más filmet is lehetne mondani, melyek mélyebb (olykor persze nyálasabb) drámával fejezik ki a vészkorszak eseményeit, de a rengeteg díj, köztük természetesen az Oscarral, megmutatta, hogy a magyar film mint olyan, képes a nehézségek ellenére is meg-megvillanni. Reméljük, hogy a következő aranyszoborra nem kell megint több évtizedet várni.
Aztán a nemzetközi "sikerek" persze rendre elmaradnak, csak azt már nem kommunikálják olyan látványosan, a Saul fia viszont sorra vette az akadályokat, egymás után nyerte el a különféle díjakat, és még a Golden Globe-ot is megkapta a kategóriájában... aztán elkezdtek az Oscarról sugdolózni, hiszen az Aranyglóbusz után már tényleg csak ez "maradt".
Még ekkor is kételkedtem, mert hát oké, Oscar, de ahhoz előbb túl kell jutni az első rostán, aztán pedig benne kell lenni a jelöltek között. És csodák csodája, végül ez is összejött, noha a filmnek olyan riválisokkal kellett megosztoznia a nomináción, mint pl. a török Mustang, melynek története talán kissé aktuálisabb és fontosabb is, mint egy újabb holokauszt-mozi.
A rendezőnek, a főszereplőnek és az operatőrnek is gyorsan Kossuth-díjat adtak, habár ezt az elismerést több évtizedes munkásság után "szokás" megkapni; ilyet viszont maximum Erdély Mátyás, operatőr tud felmutatni, de - valljuk be - azért az sem olyan színvonalú, hogy ekkora elismerés járna érte (legalábbis szerintem), összehasonlítva pl. a nemrég elhunyt Zsigmond Vilmossal, aki bár Oscar-nyertes volt, Kossuth-díjat nem kapott.
Természetesen nem irigylem Nemes Jeles László, Röhrig Géza és Erdély Mátyás díjazását, innen is gratulálok nekik, de akkor is elhamarkodott, kapkodós PR-fogásnak gondolom a jutalmazásukat, ráadásul az ítészek ezzel jól ki is szúrtak velük, hiszen a triónak most fel kell nőnie a díjhoz, "ki kell érdemelniük" azzal, hogy megmutatják: van még bennük kraft, és nem lőtték el az összes puskaporukat egyetlen filmben. Bizony, a nagy hatalom nagy felelősséggel jár.
Megvalósítás, színészek és konklúzió:
Hosszú, több perces snittekben látjuk a jeleneteket, zene lényegében nincs, a szereplők pedig jobbára németül beszélnek; csak elvétve akad néhány magyar mondat.
Az operatőri munka zseniális, ráadásul nem is öncélú módon, hanem fontos dramaturgiai eszközként él együtt a cselekménnyel. A fényképezés alapját egyrészt a kézikamerázás adja, másrészt pedig az iszonyú szűk mélységélesség, melynek eredményeképp rendkívül nyomasztó hangulat üli meg a filmet, hiszen "alig látunk valamit", jobbára csak az arcközelik élesek, minden más viszont elmosódott, életlen. Olykor persze rendesen látjuk a hátteret, amikor ott történik valami fontos, de a képi világot alapvetően Röhrig Géza közelijei és ansnittjei határozzák meg.
Feltétlenül meg kell említeni a focuspullert, aki fantasztikus munkát végzett azzal, ahogy a kamera mögött-mellett loholva folyamatosan lekövette élességben az eseményeket.
Külön érdekesség, hogy végső soron ki sem derül, hogy a fiú valóban Saul gyermeke-e, a lényeg éppen az, hogy a temetéssel a figura a saját megváltását keresi azok után, hogy kvázi "hozzájárult" a haláltábor működéséhez. A rabbi keresése talán az utolsó őszinte emberi cselekedet, amit még életében végrehajthat, és amivel szimbolikusan jóvá teheti minden tettét.
A holokauszt-témában nem sok újdonsággal szolgál a Saul fia, több más filmet is lehetne mondani, melyek mélyebb (olykor persze nyálasabb) drámával fejezik ki a vészkorszak eseményeit, de a rengeteg díj, köztük természetesen az Oscarral, megmutatta, hogy a magyar film mint olyan, képes a nehézségek ellenére is meg-megvillanni. Reméljük, hogy a következő aranyszoborra nem kell megint több évtizedet várni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése