Münó, a holdbéli manó

Sajnos, a magyar cím pontatlan, tekintve, hogy a főszereplő Münó nem holdbéli (mivel nem ott él) és nem is manó (mivel faun), a tükörfordított alcím viszont - "A Hold őrzője" - talán nem hangzott elég jól (legalábbis a forgalmazó szerint), netán megtévesztő lehetett A galaxis őrzőivel szemben, bár el nem tudom képzelni, mennyire kell retardáltnak lenni ahhoz, hogy valaki összekeverje a kettőt.

Bárhogy is, a franciák olyan 3D-s rajzfilmet rittyentettek, melyet legjobban talán úgy lehetne jellemezni, hogy "Miyazaki Hayao találkozása az Avatarral".

A történet:

A világ egyensúlyát a Nap és a Hold biztosítja. A két égitestre a mindenkori Őrzők ügyelnek, az ő életre szóló feladatuk, hogy a harmónia fennmaradjon.
Amikor a két addigi Őrző ideje lejár, feladatukat átadják az utódaiknak; a Napra ezentúl a felvágós Szolár vigyáz, a Holdra pedig a teljesen felkészületlen Münó, aki nem sokkal később olyan galibát idéz elő, melynek következtében veszélybe kerül a Hold, a Napot pedig ellopja és kioltja a gonosz titán, Nekrossz. Szolárnak és Münónak össze kell fognia, hogy együtt lemenjenek az alvilágba és visszaszerezzék a Napot, ebben pedig egy kedves lány, a hajnal és az alkonyat gyermeke, Tündi lesz a segítségükre.

Napfivér, Holdnővér

Léteznek tökéletes filmes pillanatok. Ilyenkor megszűnik a külvilág, nem számít, mennyire barom a főnök, hogy a tolvaj politikusok mennyi pénzt panamáztak el, hogy aznap hányan haltak meg valami merényletben; akkor és ott csak az az egy pillanat van, ami hasonló ahhoz, mint amikor az ember szerelmes. 
Az sem számít, hogy már kismillió más filmben látta, örül annak, hogy a főhősnek sikerült legyőznie a gonoszt és elnyerte a lány szívét.

Hiába nagy közhelyek ezek, ha képesek jól működni, ehhez viszont az kell, hogy arányosan legyenek beleírva a történetbe. Sok filmmel éppen ez a baj; ugyan megtalálható bennük a recept minden eleme, de a mennyiségekkel már gond van, mint ahogy az adagolással is.

A Münó sem találja fel a melegvizet, hiszen az alaptörténete, cselekménye és fordulatai egyaránt ismerősek lehetnek rengeteg más filmből és meséből (legyen szó Disney-ről, vagy éppen Miyazakiról).
Egészen ősi motívumok tűnnek fel benne (pl. a jó és a rossz örök harca, a fény és sötétség szembenállása, a feladathoz felnőni kényszerülő kiválasztott színre lépése, a gonosz megváltása, stb.), melyek biztosítják, hogy nagy számú közönség lesz képes befogadni (lásd még pl. Star Wars), mert ezek az archetípusok számos kultúrában megtalálhatók, évszázadok, évezredek óta jelen vannak a különféle mítoszokban és legendákban.

Megvalósítás és konklúzió:

Egészen különleges látványvilág jellemzi Alexandre Heboyan és Benoît Philippon filmjét, amelyhez hasonló felettébb ritkán készül, a Disney/Pixar Művek futószalagon gyártott cukiságai után pedig igazi felüdülés valami mással, újszerűvel találkozni.

A 3D-s környezet egészen elképesztő (technikai és esztétikai téren egyaránt), a karakterek megjelenése is magas színvonalú, beleértve a jópofa mellékszereplőket (pl. a két démont, vagy a Holdat a Templomhoz rögzítő szálakat "termelő" fehér pamacsokat).

Nagyon szép a kísérőzene, dalbetétek viszont egyáltalán nincsenek (ezért nem lehetünk eléggé hálásak...), és érdekesség, hogy a teljes CGI mellett látható néhány hagyományos animációs jelenet is (melyek az Álomvilágban játszódnak).

A főszereplők szimpatikusak, noha a jellemük nem a figuratervezés netovábbja, mint ahogy a motivációik, ill. a személyiségfejlődésük sem, ám a potenciális célközönség számára tökéletesen érthetőek, és végső soron ez a lényeg.

Az írók felhasználták az összes létező klasszikus cselekményszövési és dramaturgiai eszközt, így aztán a történet, ill. szereplők közötti viszony alakulása senki számára nem fog katartikus meglepetést okozni, ám ezzel nincs is baj, hiszen a cél az, hogy mindenki jól szórakozzon, és másfél órára megmelengessék az ember szívét, ez pedig maradéktalanul sikerül.

Hogy a francia színészek hogyan teljesítenek, nem tudom, mivel angolul láttam a filmet, ugyanakkor a szájmozgások alapján azt mondanám, hogy kifejezetten a külföldi forgalmazás miatt készülhetett egy második verzió is, melyben Joshua J. Ballard, Nicole Provost és Trevor Devall adja a főszereplők hangját (az eredeti castingban egyébként Omar Sy a legismertebb név).


85 percnyi gyermeki izgalom és boldogság a Münó, a holdbéli manó, amely a felnőttek számára is éppúgy fogyasztható, hiszen nem csordul túl a nyál, kedvesek a figurák, elgondolkodtató a történet, vannak szellemes poénok, és persze fantasztikus a látvány. Annyi baj legyen, hogy a történet viszonylag közepes/átlagos.