Kukoricasziget

Ez az a film, amit nálunk azzal promóznak, hogy Ragályi Elemér fényképezte. Mondjuk, ez valahol indokolt is, hiszen gyaníthatóan nem sok nézőt mozgatna meg az, hogy egy német-francia-cseh-kazahsztáni-magyar dráma, amiben 100 perc alatt összesen alig 40, rövid mondatot szólnak abház, grúz és orosz nyelven.

Karlovy Varyban Kristályglóbuszt nyert a rendező, George Ovashvili, de ha Elemérünk nem dolgozott volna a produkcióban (állítólag alig néhány héttel a forgatás kezdete előtt szerződtették le), alighanem ki kellett volna hagynia a magyar közönségnek ezt a régi stílusú, látszólag nem túl mozgalmas, mégis sok mindenről szóló filmet.

A történet:

Az Enguri (folyó Grúzia északnyugati, Abházia déli részén) éves tavaszi áradása köveket és szennyet hord a Kaukázusból a Fekete-tengerhez, útjában kis szigeteket alkotva. E szigetek áldást jelentenek a vidék földműveseinek, akik a felázott folyópartot a szigetek erős és termékeny talajára cserélik. Tavasz és ősz között elég kukoricát tudnak termeszteni, hogy táplálják a családjukat a hosszú, hideg tél alatt.

Egy öregember csónakjával átevez egy földművelésre alkalmasnak tűnő szigetre, majd rozoga kunyhót kezd építeni, melyben unokája is segítségére van. Felássák a talajt, elvetik a kukoricát, gondozzák a gyarapodó ültetvényt. Az egyhangú munkát csak néha szakítja meg egy-egy távoli géppuskalövés vagy motorcsónakon közlekedő fegyveres járőr. Egy nap sebesült grúz katonát találnak a kukoricásban, de ahelyett, hogy jelentenék az esetet, elbújtatják a viskójukban, ezzel pedig minden megváltozik az öregember és unokája számára.

A sziget foglya

E filmet látva újra értelmet nyer a mondás, miszerint egy kép többet ér ezer szónál. George Ovashvilinek nem csak hangulatot sikerült teremtenie, de be is mutatja egy jellegzetes "senki földje" terület életérzését és történelmi hátterét, de még ennél is tovább megy, hiszen emberi kapcsolatokat is ábrázol - és mindezt szinte szavak nélkül, ill. a legminimálisabb dialóggal.

Jobban meggondolva, valóban szükségtelen lenne a bő lére eresztett párbeszéd, az semennyit nem tenne hozzá a látottakhoz, így viszont létrejön egy olyan különleges filmélmény, amely napjainkban már meglehetősen ritka, nevezetesen, hogy a rendező a képekre és a montázsra bízza a mondanivaló közvetítését a néző felé. Lám, lassan 90 éve létezik hangosfilm, de a MOZI lényegét tekintve nincs alapvető szükség rá a látvány mellett.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A legszembetűnőbb dolog e filmben, hogy rendkívül szép az operatőri munka. Ragályi Elemér minden beállítása szinte már képeslaphoz vagy festményhez hasonlít, és ezt a magas színvonalat a játékidő egésze alatt képes tartani.

A kamera sokat időz a szereplők arcán, emellett pedig jól kihasználja a rendelkezésre álló teret is anélkül, hogy önismétlésbe fordulna a képi világ.

A tempó nem túl gyors, viszont emiatt egyáltalán nem is válik unalmassá. Minden emberi viszony érthető, és szavak nélkül is világos a két főszereplő egymáshoz és környezetükhöz fűződő kapcsolata, tökéletesen létrejön a jellegzetes "kistérségi fíling", vagyis hogy milyen életérzéssel jár e föld szülöttének lenni.

Van néhány rövid zenei betét is, de a hangsúly mindenképp a képeké.

Az öregembert Ilyas Salman játssza, míg a lányt Mariam Buturishvili.

Salman hivatásos (török) színész, ám szinte tökéletesen eszköztelen az alakítása alapján simán amatőrnek is gondolhatná az ember, akit valami közeli faluból castingoltak be a produkcióba.

Megviselt, ráncos arca Ragályi egyik kedvenc kompozíciója, de ugyanígy tesz Buturishvilivel is, aki szintén kiváló, hiteles karakter. A fiatal színésznőnek amúgy ez az első filmszerepe, egyszerű, visszafogott játéka pedig sokban hasonlít idősebb kollégájáéhoz.


Nyilván a plázamozik hívei úgy menekülnek majd ettől a filmtől, mint ördög a szenteltvíztől, ami kár, mert a Kukoricasziget bőven felveszi a versenyt pl. egy Bosszúállók: Ultron korával, persze a kettő egészen más, és aki azt gondolja, hogy a film kizárólag amerikai piff-puff produkciókat jelent, nyilván sosem lehet meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Mégis, ahogy a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz kapcsán már írtam: két zúzás között az ilyen filmekre is kell néha időt szakítani, és ez ebben az esetben is