Gyönyörű zöld

Komoly baj van a világgal és a nyugati típusú civilizációval, ehhez nem fér kétség. Aggasztó méreteket öltött a környezetszennyezés, nő a közöny, a gondolkodás elfelszínesedik, a pénz vált a legfőbb úrrá, és egyre inkább az határozza meg a státuszt, hogy kinek milyen kütyü lapul a zsebében.

Azon kívül, hogy az életünk legfontosabb szükségleteit többé-kevésbé ki tudja elégíteni, milyen előnnyel jár(t) az, hogy bonyolult társadalomba szerveződtünk és nagyvárosokban élünk? Ha alaposabban megnézzük, nem sokkal. Ha az embernek nincs pénze, élete sincs, nem tud ennivalót venni, nem tud hol lakni, nem tudja fenntartani magát, nem tudja élni az életét, boldog meg aztán végképp nem lehet.
Hasonló következtetésre jutott a francia színész-író-rendezőnő, Coline Serreau, aki 1996-ban fejtette ki mozgóképes véleményét arról, milyennek is kellene lennie egy szerinte ideális társadalomnak.

A történet:

Egy másik bolygón hozzánk hasonló emberek élnek, ám velünk ellentétben a kapcsolatuk a környezetükkel és egymással ideális. Maximálisan elégedettek az életükkel, többre, másra nem vágynak, egyszerűen azért, mert nincs rá szükségük - ugyanakkor magas fokú tudással, fejlett telepátiával és űrutazásra is alkalmas technikával rendelkeznek; őseik bolygójára, a Földre viszont egyikük sem szívesen megy, mert az olyan "elmaradott".
Amikor egy nő, Mila megtudja, hogy nagyanyja a Földről származik, önként jelentkezik, hogy megnézze, miként mennek arrafelé a dolgok, ám megérkezve egy számára szinte felfoghatatlan világba csöppen: az étel ehetetlen, a levegő szennyezett, az emberek pedig rendkívül furcsán beszélnek és viselkednek.

Szuperzöld!

Nagyon kényelmes, hogy az ember bármikor el tud menni egy boltba, hogy ételt és italt vegyen magának, iskolába járhat, szakmát tanulhat, elszállítják a szemetét stb., ugyanakkor mindezek irreálisan meg is bonyolítják a mindennapjainkat, például az elképesztő mennyiségű bürokráciával.

Lehet, hogy működőképes rendszert építettünk ki magunknak az évszázadok során, ám egyrészt közel sem hibátlan ez a szisztéma, másrészt elég csak egy apró gikszer, hogy az egész akadozni kezdjen, vagy leálljon.

Túlságosan kifinomulttá, aprólékossá és soktényezőssé vált az életünk, gyakorlatilag mindent készen kapunk meg, alig kell megdolgoznunk valamiért, eközben viszont nagyfokú aránytalanság is kialakult a társadalom szereplői között, és bár sokan érezzünk, tudjuk, mit kellene tenni az egyensúly helyreállítása és megőrzése érdekében, alig akad valaki, aki érdemben tenni is akarna - vagy tudna - érte. Hogy ez az állapot meddig tartható fent, nem tudom, de szerintem nem sokáig.

Mila népe egy erősen idealizált társadalom, ahol - számunkra elképzelhetetlen módon - nincsenek házak, sem autók, nincsenek boltok, sem intézmények - mivel ezekre senkinek sincs szüksége, ezek nélkül is minden működik, van étel, oktatás stb.
Az emberek harmóniában élnek egymással és a környezetükkel, és bár leginkább valami hippikolóniára hasonlítanak, alaposabban megfigyelve napjainkban is találhatunk ilyen közösségeket; ahogy a filmben is megjelenik, például az ausztrál őslakosokat.

Természetesen, a "modern, földi" ember és Milla népe közötti különbségek, viselkedés- és gondolkodásbeli eltérések számtalan mókás pillanatot eredményeznek.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Alapvetően tehát komédiáról van szó, ugyanakkor nem klasszikus értelemben vett vígjátékról, ahol egymást követik a poénok, sokkal inkább szatíráról. Ebbe beletartoznak a helyzetkomikumok, pl. a vízkeresés (ez a közvetítő közeg a telepátiához) vagy épp a "kikapcsolást" megelőző grimaszok (és az ezt követő viselkedés, pl. faölelgetés), hogy a szamárfülhöz hasonló kéztartást a telepatikus "beszélgetéshez" már ne is említsem.
A mondanivalóhoz kissé szokatlannak hatnak ezek a külsőségek, viszont nincsenek annyira eltúlozva, hogy a történet és a film komolyan vehetetlenné váljék (aktuális kifejezéssel élve: nem nyomják fullba a kretént).

 

A fényképezés átlagosan jó, akad némi kézikamerázás is, írt zene lényegében nincs, helyette viszont klasszikus melódiák csendülnek fel.
Van néhány vizuális effektus is, ezek 20 évvel ezelőtti tévés színvonalúak, de korrektek.
A tempó, ritmus és dinamika rendben van, unalmasabb, lassabb részek nincsenek, a befejezés viszont kicsit suta, a kidolgozatlanság érzetét kelti, mert egyszer csak "ott van", miközben a történet mintha nem lenne teljesen lezárva, vagy legalábbis hiányzik a "nagy konklúzió", megoldás, ami egyben drámai csúcspont is lehetne.

A szereplők általában véve jól játszanak, csak el kell fogadnunk a franciákra jellemző esetenkénti túlzásokat (pl. hadarás, gesztikuláció, grimaszolás, ordítozás).

A főszerepben magát az író-rendezőnőt, Coline Serreau-t láthatjuk, alakítására pedig nem lehet panasz. Rajta kívül érdemes még megemlíteni Vincent Lindont és...

...egy kisebb mellékszerepben a 21 éves Marion Cotillard-t, akinek ez a produkció az első filmes munkái között volt a tévés szerepek után.

Alapvetően a film megüti az ajánlott kategóriát is, főleg persze a mondanivaló miatt, ami ugyan egy kicsit naiv, de szerencsére nincs a néző arcába csapva, viszont úgy általában az egész mozit jobban is el lehetett volna készíteni, több rendezői hozzáértéssel, de azért nagy gond így sincsen, ahhoz képest, hogy milyen lehetett volna, nagyon korrekt munka.
A rendelkezésre álló, magyar feliratos kópia minősége viszont sok kívánnivalót hagy maga után, leginkább a pocsék jelző illik rá, szóval ez kissé csökkenti az élményt, emiatt "csak"

A film - magyar felirattal - megtekinthető ITT.

Nem hivatalos trailer: