Majdnem-szuperhősök

A szuperhősfilmek reneszánszát éljük, de olyannyira, hogy a korábban komolytalannak tartott műfaj szinte egyeduralkodó a mozikban - és ha a Marvel/Disney-n és a DC/Warneren múlik, akkor ez még évekig így is marad. A mennyiség előbb-utóbb persze elkerülhetetlenül a minőség rovására megy majd, de Hollywood garantáltan addig fogja nyúzni szegény szuper-rókát, ameddig az bírja irhával.

A filmbarátok nyilván kívülről fújják, hogy Robert Downey Jr. a Vasember, Hugh Jackman Rozsomák, vagy éppen Tobey Magure Pókember, ám arról talán kevesebben tudnak, hogy a legtöbb szűk ruhás hős gúnyáját eredetileg nem annak a színésznek szánták, aki végül sikerre vitte a szélesvásznú adaptációt.

Kukoricasziget

Ez az a film, amit nálunk azzal promóznak, hogy Ragályi Elemér fényképezte. Mondjuk, ez valahol indokolt is, hiszen gyaníthatóan nem sok nézőt mozgatna meg az, hogy egy német-francia-cseh-kazahsztáni-magyar dráma, amiben 100 perc alatt összesen alig 40, rövid mondatot szólnak abház, grúz és orosz nyelven.

Karlovy Varyban Kristályglóbuszt nyert a rendező, George Ovashvili, de ha Elemérünk nem dolgozott volna a produkcióban (állítólag alig néhány héttel a forgatás kezdete előtt szerződtették le), alighanem ki kellett volna hagynia a magyar közönségnek ezt a régi stílusú, látszólag nem túl mozgalmas, mégis sok mindenről szóló filmet.

Bosszúállók: Ultron kora

Néhány éve akkorát szólt a Bosszúállók, mint egy lezuhanó S.H.I.E.L.D.-helibázis, ezek után várható volt, hogy a Marvel/Disney rátesz egy még nagyobb lapáttal a második részre. Ahogy egy valamirevaló folytatásban lenni szokott (lennie kell), minden, ami volt, nagyobb, hangosabb, több és hosszabb lett. Ez persze nem mindig jelent minőségi emelkedést is, és ami azt illeti, az Ultron korát sem lehet túlzott egyediséggel vagy újdonsággal vádolni, hiszen Joss Whedon egy macskaugrásnyira sem hagyta el a jól bevált, kitaposott ösvényt, ám panaszra így sem lehet oka a rajongóknak; jó két órányi zúzás dominál az új filmben, és Loki jelenlétét sem hiányoljuk annyira, hiszen van helyette egy legalább ugyanannyira markáns ellenfél.

Stuart: Visszapörgetett élet

A legjobb, de egyben legkegyetlenebb forgatókönyvíró maga az élet. Stuart Shorterrel például elég durván elbánt: a fiatal férfit gyerekkorában többször is szexuálisan molesztálták, megjárt több nevelőintézetet, majd az utcára került, ahol alkoholista, drogos, szociopata bűnözővé vált, emiatt többször börtönbe került.

Egy hajléktalanszálláson ismerkedett meg Alexander Mastersszel, aki összebarátkozásukat követően elhatározta, hogy könyvet ír Shorter hányatott sorsáról. A mű végül 2005-ben jelent meg, 2007-ben készült el a filmes, 2013-ban pedig a színpadi adaptáció, ám Stuart már egyiket sem láthatta, 2002 nyarán ugyanis elgázolta egy vonat, és máig nem világos, hogy öngyilkosságot követett el, vagy baleset történt.

A vele történtek jó példa arra, milyen kevés elég ahhoz, hogy valakinek az élete önhibáján kívül jóvátehetetlenül zsákutcába jusson, és ha egyszer a társadalom peremére került, szinte lehetetlen visszakecmeregnie.

Gyönyörű zöld

Komoly baj van a világgal és a nyugati típusú civilizációval, ehhez nem fér kétség. Aggasztó méreteket öltött a környezetszennyezés, nő a közöny, a gondolkodás elfelszínesedik, a pénz vált a legfőbb úrrá, és egyre inkább az határozza meg a státuszt, hogy kinek milyen kütyü lapul a zsebében.

Azon kívül, hogy az életünk legfontosabb szükségleteit többé-kevésbé ki tudja elégíteni, milyen előnnyel jár(t) az, hogy bonyolult társadalomba szerveződtünk és nagyvárosokban élünk? Ha alaposabban megnézzük, nem sokkal. Ha az embernek nincs pénze, élete sincs, nem tud ennivalót venni, nem tud hol lakni, nem tudja fenntartani magát, nem tudja élni az életét, boldog meg aztán végképp nem lehet.
Hasonló következtetésre jutott a francia színész-író-rendezőnő, Coline Serreau, aki 1996-ban fejtette ki mozgóképes véleményét arról, milyennek is kellene lennie egy szerinte ideális társadalomnak.

Zuhanás

Tarsem Singh-et úgy tartják számon a filmbarátok, mint a szürreális történetek nagy szakértőjét. Lehet, hogy nem minden filmje tökéletes, de ha valaki egyszer látott egy Tarsem-alkotást (mert kétségkívül azok), többé garantáltan nem felejti el a rendező jellegzetes stílusát, vizualitását és lenyűgöző jelmezeit. Singh-nél talán fontosabbak a külsőségek a cselekménynél, amivel lehet nem egyetérteni, de tény, hogy ha egy produkció az ő kezébe kerül, akkor az minimum a látvány miatt maradandó élménynek fog bizonyulni.

Kingsman: A titkos szolgálat

A Kick-Ass után Matthew Vaughnt a világ geekjei zseninek kiáltották ki, (hasonlóan Joss Whedonhoz á la Bosszúállók), ám szerintem korai volna még életében piedesztálra emelni, még akkor is, ha sokaknak tetszik, amit csinál.
Vaughn kétségkívül el tud kapni az akcióblődlijeivel egy játékos hangulatot, megvan a jellegzetes stílusa, ezzel együtt viszont a szintén rá jellemző hibákat is menetrendszerűen hozza.

Ida

Nagyon régóta nem készülnek olyan filmek, mint az Ida, hiszen az évek során olyannyira megváltoztak a történelmi körülmények, a nézői szokások és elvárások, az írók-rendezők mondanivalói, a technika stb., mégis néha előkerül egy-egy ehhez hasonló alkotás (lásd pl. A némafilmes), és akkor a világ fesztiváljai nem győzik díjakkal elhalmozni a produkciót, amely az átlagos kommersz CGI-orgiák közepette igazi retró-különlegességnek számít.

Az Ida 2015-ben Oscar-díjat nyert legjobb idegennyelvű film kategóriájában, elhappolva az aranyszobrocskát például az argentin Eszeveszett mesék elől, megtekintéséhez viszont nem árt némi komolyabb filmes "előélet".

Eszeveszett mesék

Groteszkbe hajló, jókora adag fekete humorral operáló, erősen társadalomkritikus szkeccsfilm Argentínából, melyben húzónévként feltűnik Ricardo Darín is, nem mellesleg pedig a 2015-ös Oscar-gálán a legjobb idegennyelvű film kategóriájában indult, és bár az aranyszobrocskát végül más kapta, hazájában csaknem az összes fontos díjat besöpörte, köztük az Argentin Filmakadémia elismeréseit, de a nagyvilág számos fesztiválján is tarolt.