A pusztító

Az 1990-es évek elején Sylvester Stallone vitathatatlanul karrierje csúcsán volt. Rambo, Rocky, Kobra, Tango és Cash... Még ha filmjei nem is ostromolták mindig a színvonal csúcsát, Arnold Schwarzenegger mellett ő volt AZ akciósztár, akit a fél világ imádott. Ököllel vagy fegyverrel, neki egyre ment, amikor összecsapott a rosszfiúkkal, és mivel mindig ő volt a hős, hát le is győzte őket egytől egyig.

Innentől már tényleg csak lefelé vezetett az út, de mielőtt még a hullámvölgy kezdetét vette volna az amúgy nem annyira rossz Dredd bíróval, Sly még összedobott egy egész korrekt mozit az akciófilmek legismertebb producerével, Joel Silverrel, akiről elmondható az olyan szösszenetek alapján, mint pl. a 48 óra, a Kommandó, vagy éppen a Halálos fegyver-sorozat, hogy konyít kicsit a műfajhoz.

A történet:

A rendőrségnek sikerül sarokba szorítania az elvetemült bűnözőt, Simon Phoenixet egy romos épületben, amikor John Spartan, a kőkemény zsaru úgy dönt, hogy nem várja meg az erősítést, hanem egymaga fogja el ellenfelét. Az akció azonban balul sül el, ártatlanok halnak meg, így a két férfit egy újfajta büntetésre ítélik: hosszú évekre lefagyasztják őket egy jégbörtönben.

2032-ben Phoenix kiszabadul és látszólag céltalanul tombolni kezd az immár San Angelesnek nevezett békés városban, az ilyen esetekre tökéletesen felkészületlen rendőrök pedig az emiatt kiolvasztott Spartan segítségét kérik az ügy megoldásában.

Nemere Man

A pusztító több momentumában megidézi Aldous Huxley Szép új világ című regényét (és nem csak az egyik szereplő nevében), de talán Orwell 1984-éből is fedezhetők fel benne motívumok - Nemere István viszont konkrétan azt állítja, hogy a film az ő, 1986-ban megjelent könyvéből lopott, ugyanakkor nem perelte be a produkciót, mert túl drága lett volna az eljárás, noha jó eséllyel az ő javára döntött volna a bíróság, ami alighanem egy zsíros csekk képében manifesztálódott volna, csak hát egy icipici magyar író egy amerikai stúdió-óriás ellen, ugyebár...

A Silver Művek

A gyártás előkészítésének elején még Jean-Claude Van Damme és Steven Seagal neve is felmerült a főszerepre, Jackie Chané pedig mint Phoenix, míg Huxley hadnagyot Lori Petty játszotta - néhány napig, utána ugyanis Sandra Bullock vette át tőle a karaktert, így ma ő az Oscar-díjas szupersztár, Pettyről pedig a kutya se tudja, kicsoda.

A rendezésre Marco Brambillát kérték fel, akinek karrierje során ez volt az egyetlen "rendes" mozija, manapság videóművészként dolgozik, 1997 óta pedig nem is készített egyetlen játékfilmet sem, ami kár, mert A pusztítóval bebizonyította, hogy fel tud mutatni tehetséget azon kívül is, hogy "csak" levezényli Joel Silver produkcióját, amire kb. akármelyik átlagos akciórendező ugyanúgy képes lett volna a forgatókönyv és a látványtervek birtokában.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Egy újabb film, amire azt lehet mondani, hogy tipikus '90-es évek. Adott két nagy húzónév, egy csinos nő, enyhén komikus mellékszereplők, és egy egyszerű, könnyed (de azért annyira mégsem, hogy ne lehessen komolyan venni) történet, ami ugyan kiszámítható, és fel is vonultatja az összes kötelező akció-elemet (lövöldözés, autósüldözés, verekedés), de összességében mégis érdekes, ráadásul a fentebb nevezett irodalmi műveknek hála még némi értelem (pl. társadalomkritika) is szorult belé, persze kissé demagóg módon - ám a dolog ma is működik, noha azért (akármekkora közhely) látszik rajta, hogy nem mostanában készült, viszont a maga korában ez a stílus abszolút elfogadott és kedvelt volt.

A humor megfelelően ellensúlyozza az akciójeleneteket, a remek magyar szinkronnak köszönhetően pedig tonnányi idézet áll a hazai nézők rendelkezésére, amennyiben villogtatni óhajtják filmes tudásukat egy társaságban.

Jók a jelmezek és a díszletek, a zene modern, elektronikus hangzásvilággal operál, máskor meg az a tipikus "akciózene", az operatőr szépen világította be a jeleneteket, és több szép/érdekes beállítás is akad az alap "láttatáson" túl.

A színészek közül Wesley Snipes emelkedik ki leginkább, remekül áll neki a negatív szerep, míg Stallone nagyjából ugyanolyan, mint a legtöbb filmjében, ahol ütnie-rúgnia-lőnie kell, és olykor eldörmögnie valami frappáns egysorost, viszont a viccelődés is jól megy neki, és közben mégsem válik önmaga paródiájává.

Sandra Bullock itt még inkább biodíszlet volt, csakúgy, mint Benjamin Bratt, míg Bob Gunton, Nigel Hawthorne, Bill Cobbs és Denis Leary pályáján csak egy kisebb állomás volt ez a film.

A szemfülesek felfedezhetik egy apró szerepben Jesse Venturát és Rob Schneidert is.


Túlzás lenne azt állítani, hogy A pusztító volna Stallone legjobb filmje, ugyanakkor mindenképp a jobbak között van a helye, igaz, ez nem annyira az ő érdeme, sokkal inkább a forgatókönyvé és a látványé, na meg a színészkollégáké.
A tempó kissé lassú, egy Mátrixhoz vagy főleg Bourne-hoz, esetleg Mission: Impossible-höz képest mindenképp, de azért nagy baj nincsen, a szórakoztató kikapcsolódás így is garantált, ráadásul még el is gondolkodtat, ami azért - valljuk be - felettébb ritka Sly filmjei esetében.