Hétköznapi vámpírok

Amekkora árnyékra vetődés volt nemrég a szintén új-zélandi Housebound, olyan pozitív csalódásnak bizonyult a három vámpír hétköznapjait megörökítő áldoku. Hogy miért? Mert szimpatikusak a karakterek, kedvesen parodizálják a tipikus vámpírjellemzőket, és bár a történet olykor elmegy abszurdba, mégsem nyomja fullba a kretént, vagyis az alkotók legalább annyira komolyan vették a hülyéskedést, hogy a poénok ellenére sem csináltak a rémisztő vérszívók kalandjaiból egy üresen jópofáskodó filmet.

A történet:

Deacon, Viago és Vladislav vámpírok Wellingtonban, Új-Zéland fővárosában. Petyrrel, a 8000 éves matuzsálemmel élnek (halnak...) egy házban, és bár olykor egymás idegeire mennek, jól elvannak a társbérletben, az öreg meg úgysem sok vizet zavar, hiszen csak ritkán mozdul ki a koporsójából.
A három barát mindennapjait egy csapat dokumentumfilmes kíséri, akik azt is felveszik, amikor egy nap véletlenül meglóg a vacsorára szánt Nick, akit Petyr elkap az udvarban, szárazra szívja, majd később átváltoztatja. Az újszülött vámpír néhány hónappal később visszatér a házba, és egy ismerőse, az informatikus Stu segítségével bevezeti három idősebb fajtársát a modern világ, pl. a mobiltelefonok és az internet rejtelmeibe. Amikor nem sokkal később Stu élete veszélybe kerül, Deacon, Viago és Vladislav összefog, hogy megvédjék élő barátjukat.

Dokufilm a vámpírral

Bár a térdünket nem fogjuk véresre csapkodni a féktelen röhögésben, a Jemaine Clement és Taika Waititi által írt és rendezett (plusz két főszerepet is játszanak) horrorblődlinek mindenképp a jobb vámpíros filmek között van a helye, és nem csak a poénok, hanem az elvitathatatlan eredetiség miatt, ehhez fogható mozi ugyanis még nem született.
Persze, a hegyes fogú vérszopókról nem ez az első komédia/paródia (Vámpírok bálja, Drakula halott és élvezi, Csak egy harapás, Harapós nő stb.), ám tudtommal még senki nem készített róluk napjainkba helyezett (ál)dokumentumfilmet, amelyben amolyan félhipszter-félgót szubkultúraként ábrázolták volna őket.

Remek kontraszt a dramaturgiában, hogy a több száz éves vámpírok miként boldogulnak a modern társadalomban (amúgy meglepően egyszerűen), és persze ugyanez szolgál elsődleges humorforrásként is, kezdve az öltözködésüktől, a beszédstílusukon (akcentusukon is) át egészen a viselkedésükig, ami alapvetően meghatározza a karakterüket, hiszen mindegyikük más történelmi és kulturális háttérrel rendelkezik, ami 2014-be (amikor a film készült) helyezve számos, mosolygásra késztető szituációt eredményez.
Viago egy piperkőc ficsúr a XVII. századból, Vladislav egy lelkesen perverz alak a sötét középkorból, míg Deacon egy bohém naplopó az 1800-as évek közepéről. Tűz és (szentelt)víz tehát a három vámpír, akik azért a különbözőségük ellenére is megvannak együtt, még ha nem is mindig tudják eldönteni, ki mosogassa el a véres poharakat a konyhában.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Dokumentarista stílus, kézikamerázás, interjúk, névinzertek. Mintha egy valódi dokut látnánk, melyben három, kicsit fura és különc férfi bemutatja a nézőnek a mindennapjait.
Paródia, hiszen ha az ember vámpír, akkor bizonyos szabályokat be kell tartania, például vigyáznia kell a napfénnyel, ugyanakkor nem árt, ha van a szobákban füstérzékelő.
És nem csak vámpírok élnek közöttünk, de farkasemberek, boszorkányok és zombik is, akik időnként összejönnek bulizni, és olyankor lehet nyerni egy élőt a tombolán.
Rengeteg ötlet és poén van tehát, ami kifigurázza az általános vámpír-kánont, de közben akad némi horror is, igaz, az alkotók e téren villantották a legkevesebbet (összehasonlítva pl. egy Hullajóval), a cél ugyanis sokkal inkább a toleranciára való mókás nevelés lehetett, semmint a felesleges vérengzés.

A színészek kivétel nélkül jól játszanak, szinte minden szövegük improvizáció, emiatt nagyfokú a hitelesség, ha lehet egyáltalán ilyet mondani. Jemaine Clement és Taika Waititi mellett látható még Jonathan Brugh, valamint Cori Gonzalez-Macuert, Stuart Rutherfordot és Ben Fransham, és bár e nevek nyilván nem sokat mondanak a magyar közönségnek, viszont mindegyikük vicces a szerepében, Fransham meg még kiköpött Max Schreck is a Nosferatuból, ami szintén biztos nem véletlen.

Remélem, nem belemagyarázás, de amikor napjaink népvándorlási hullámában emberek százezrei cserélnek hazát, akkor érdekes látni, hogyan próbál meg néhány fura "külföldi" boldogulni egy számukra teljesen szokatlan országban és kultúrában, miként igyekeznek beilleszkedni a társadalomba, miközben törekednek a "gyökereik", az identitásuk megtartására is. Zombik, vámpírok, farkasemberek... egyre megy. Az élet tulajdonképpen mindenki számára egyforma.

Bár a film legvégén Deacon megpróbálja belénk hipnotizálni, hogy semmire ne emlékezzünk a látottakból, én azért forrón ajánlom, hogy álljunk ellen a szuggesztiónak, mert mindenképp megéri végignézni ezt a másfél órát, ráadásul az is kiderül belőle, hogy a vámpírnak is van szíve, még ha halott is, és kiállnak a barátjuk mellett, ha úgy hozza a szükség.