Nemrég olvastam, hogy a netes trollok társadalom szerint mosolygásra képtelen színésznő, Kristen Stewart megnyerte a "francia Oscart", vagyis a César-díjat, mégpedig a legjobb női mellékszereplő kategóriájában. Ez az első eset a díj történetében, hogy amerikai színésznő kapja, így a Stewartot talán csak az Alkonyat kapcsán ismerőknek is be kell látniuk, hogy az ifjú hölgyben jóval több van, mint a bambán nyitva felejtett szájjal való bámulás a hullasápadt Robert Pattinsonra.
Mondjuk én eddig is tudtam, hogy - megfelelő háttérrel - Stewart jó színész - Speak -, de most, hogy ilyen rangos elismerésben részesült, kíváncsi lettem, mivel érdemelte ki. Nos, valóban kiérdemelte - csakúgy, mint a film az összes jelölését és megnyert díját.
Maria Enders, a híres európai színésznő felkérést kap, hogy szerepeljen egy olyan színdarabban, melynek eredeti változatában, 20 évvel korábban, nagy sikert aratott. Akkor egy csábító, fiatal lányt játszott, aki előbb behálózza, majd öngyilkosságba hajszolja főnökét; a felújított verzióban neki kéne alakítania utóbbi karaktert.
Asszisztensével egy eldugott svájci hegyi házba költözik, hogy felkészüljön, eközben tudja meg, hogy a másik szerepet egy balhés hollywoodi fruskára bízták. Ahogy Maria elkezdi felépíteni a figuráját, önmagával is alaposan szembe kell néznie.
Felhők kígyója
A történet hátterét egy fiktív író, Wilhelm Melchior "Majola Snake" című, szintén nem valós darabja szolgáltatja, ugyanakkor ez egy létező meteorológiai jelenségen alapul, amit 1924-ben egy német tudós írt és filmezett le először a svájci Sils Maria városka mellett; a hegyek közé betóduló felhők kígyószerűen kúsznak végig a völgyben, ami páratlan látványt nyújt.
Egyetlen színész nem csinál színházat
A csodaszép helyszín adta elszigeteltség ideálisnak tűnik ahhoz, hogy Maria felkészüljön a színdarabra, eközben nem csupán karakterében, de saját magában is elmélyüljön, ami azt eredményezi, hogy párhuzamot von valódi énje, a hírnevet hozó szerep és az új karaktere között, ennek hatására pedig felfedezi, hogy ezek között jóval több a hasonlóság, mint gondolta volna.
Ha ehhez hasonló filmeket kellene mondanom, melyekben "összecsap" a művész és az általa játszott szerep, felmerülnek a generációs különbségek, a felelősség kérdése, a leásás a színész és az általa játszott figura lelkének mélyére, a felszínre rángatott érzelmek, egy színdarab, film vagy szerep megszületése, akkor elsőnek két Szabó István-produkciót választanék: a Találkozás Vénusszalt és a Mephistót, de akár a Birdman is ide sorolható, na meg persze A némafilmes.
A dumálós filmek nem mindenkinek tetszenek, ám nem szabad megfeldkezni arról, hogy nagyot mondani nem csak azzal lehet, ha a fél világot szitává lőjük és felrobbantjuk. Olivier Assayas produkciója különleges alkotás; a három női főszereplő akár egymás tükörképe is lehetne, ugyanakkor a film valami módon a valóság és a fikció keveréke is (a színdarabban is egy idősebb nő és fiatal asszisztensének viszonya a téma), és közben bepillantást enged a kulisszák mögé, egy olyan "dimenzióba", amiről a kívülállók mit sem tudnak.
A dumálós filmek nem mindenkinek tetszenek, ám nem szabad megfeldkezni arról, hogy nagyot mondani nem csak azzal lehet, ha a fél világot szitává lőjük és felrobbantjuk. Olivier Assayas produkciója különleges alkotás; a három női főszereplő akár egymás tükörképe is lehetne, ugyanakkor a film valami módon a valóság és a fikció keveréke is (a színdarabban is egy idősebb nő és fiatal asszisztensének viszonya a téma), és közben bepillantást enged a kulisszák mögé, egy olyan "dimenzióba", amiről a kívülállók mit sem tudnak.
Megvalósítás, színészek és konklúzió:
Nagyon szép a fényképezés, csodásak a svájci és dél-tiroli tájképek, és persze az egész operatőri munka jellemzően nem a megszokott, amerikai iskolát követi, ezért igazi felüdülés a szemnek a kevésbé a funkcionalitáson alapuló képi világot látni.
A tempó, ritmus, arányok egységesek, unalomnak nyoma sincs, a 125 perces játékidővel nincs semmi gond, a cselekmény nem terjeng feleslegesen.
Kristen Stewart játéka hozzá képest jóval visszafogottabb, ám ez egyáltalán nem tehetségtelenség eredménye, hanem egyszerűen ilyen a karaktere és így is instruálhatták. Neki amúgy is a másik oldalt kell képviselnie a Maria és Val között húzódó "ég és föld"-kérdésben, így a fiatal asszisztenslány figurája amolyan egyszemélyes kocka-hipszter-bölcsésszé válik, aki az új értelmiségi generációt, az új szemléletmódot képviseli főnökével szemben (kb. amilyen Maria volt ebben az életkorban).
Chloë Grace Moretz ezúttal is ugyanolyan jó, mint szokott, és külön öröm látni, hogy a könnyedebb, amerikai produkciók mellett ilyen komolyabb filmeket is elvállal. Tartsa meg jó szokását, mert az, hogy hazáján kívül is dolgozik és olyan kollégáktól tanul, mint Binoche, feltétlenül az előnyére fog válni.
Mint minden "elvontabb" alkotáshoz, a Sils Maria felhőihez is szükséges némi fenék és ész, de hát az ilyen mozik nem azoknak készülnek, akiknek mindent a szájába kell rágni.
Ez is egy olyan film, ami egyenrangú félként tekint az emberre, nem pedig üresfejű vizestömlőként, ez viszont helyből azt jelenti, hogy jóval kevesebb nézőre számíthat, az átlagos mozilátogató ugyanis, aki a pénzéért szórakozni akar és sztárokat látni, nem ül be ilyesmire. Kár, mert egy ilyen film egymagában felér egy egész Transformers- vagy mondjuk Az éhezők viadala-sorozattal - már persze ha volna értelme egyáltalán egy napon említeni azokat ezzel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése