Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Hagyjuk a mindenféle szóvirágos bevezetőt, szorítkozzunk a lényegre: a Birdman az év egyik legjobb és legeredetibb filmje, mind technikai, mind művészi szempontból, amihez hasonló már rég nem készült Hollywoodban.

A történet:

Riggan Thomson, az egykor ünnepelt mozisztár 1992-ben készítette el utolsó sikerfilmjét, a Birdman 3-at, azóta viszont szinte mániákusan meg akarja mutatni önmagának és a világnak, hogy ennél sokkal többre képes. A Broadway-n készül színpadra állítani egy Raymond Carver-darabot, melyet ő maga adaptált, rendezett, és a főszerepet is játssza. A színész számára ez az utolsó lehetőség, hogy ne csak karrierjének, de egész életének is értelmet adjon.

8 és 1/2 Iñárritu-módra

Az 1963-as, világhírű Fellini-film témája hasonló a Birdmanéhez; abban egy filmrendező, Guido él át alkotói válságot, és bár Riggannek más problémái vannak, közös bennük a görcsös bizonyítási kényszer, ami a szakmai teljesítményükön túl a magánéletükre is kihatással van. Ezen felül Iñárritu produkciója sem csupán arról szól, amit a vásznon konkrétan látunk, hanem egyrészt kritizálja napjaink felszínességét (jól megkapja a magáét az amerikai filmipar), másrészt Riggan személyén keresztül a nézőt is arra készteti, hogy elgondolkodjon önmagáról és az őt körülvevő világról, hiszen...

Színház az egész világ...

...és benne minden ember szerepet játszik, mert erre kényszerít minket a társadalom - ami azért abszurd, mert mi magunk vagyunk a társadalom, ergo mi határozzuk meg, hogy milyenné tesszük (csak hát a többség győz...).

Riggan nehezen tud, de nem is akar különösebben beilleszkedni, mert már túl öreg hozzá - ám közben mégis ég a vágytól, hogy elismerjék az emberek, a kritikusok, a lánya és a kollégái. Paradox helyzet, ám könnyen önmagunkra ismerhetünk a korosodó aktor figurájában, hiszen ő egy szimbolikus, tipizált alak, aki napjaink emberét és életérzését jelképezi, ám közben felveti a "művész" és a "művészet" felelősségét, és persze parabola a felszínes szórakoztatóiparra is.

A látszat fontosabb a valóságnál, sokan ennek ellenére sejtjük, hogy nincs ez így rendjén, egyre elszabottabb körülöttünk a világ - viszont egy belső hang mindig megmondja a tutit. Talán csak begolyóztunk, de az is lehet, hogy a lelkiismeretünket halljuk, a valós belső énünket, ami nem játssza meg magát, ellenben mindig igaza van.
Az ember megtagadja önmagát, álarcot vesz fel azért, hogy másoknak megfeleljen, és ez mára ott tart, hogy az őszinteség és eredetiség már pejoratívnak és visszatetszést keltőnek számít, mert a külcsín fontosabb a belső tartalomnál.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Iñárritu egy ritkán használt módszerhez folyamodott: látszólag csak néhány snittből áll a film, ráadásul ez nem csupán rendezői, operatőri és színészi barvúr, de még dramaturgiai funkciója is van, tehát nem válik öncélúvá. A kamera mindenhová követi a szereplőket, elidőzik mellettük egy-egy párbeszéd alatt, gyakoriak az arcközelik; olykor egyszerűen csak ábrázol, máskor viszont tudatosan koncentrál valamelyikükre.

A tempó végig egységes és feszes, ami jórészt a folyamatosan mozgó kamera, és az ebből származó ún. belső vágás miatt van. Tanítani való módszer.

Mindenképp ki kell emelni a cselekményt végigkövető mágikus realizmust (Riggan telekinézist használ, repül stb.), ami amerikai filmben felettébb ritka (lásd még pl. Scott Pilgrim a világ ellen).

A zene jórészt dobszólókból áll (improvizációk?), melyek a filmben látottakkal egységet képeznek; a látszólagos összevisszaság sokszor drámafokozó tényező; más-más ritmusokat hallani az egyes jelenetek, események alatt, ugyanakkor ez a fajta "zene" önmagában nem teremt esztétikai élményt, kizárólag a filmmel együtt képes létezni, de pl. CD-ről hallgatva kifejezetten idegesítő tud lenni.

A Birdman egyértelműen Michael Keaton filmje. A színész - részben talán önmagát is játszva - élete legjobb alakítását nyújtja, ráadásul az a tény, hogy éppen őt - az egykori Batmant - látni a főszerepben, különösen érdekes, ironikus és szarkasztikus is egyben.

Keatonhoz hasonlóan a többi színész is zseniális, élükön Edward Nortonnal, aki nem csupán vicces vagy utálni való mellékszereplő (és közben mégis szimpatikus), de karaktere amolyan ellentetje is Rigganének, hiszen ő a valóságban játszik szerepet, miközben a színpadon válik önmagává.

Emma Stone eyecandyből továbblépett a komoly színésszé válás útján; Keaton és Norton Oscar-jelölése mellett az övé is abszolút indokolt és megérdemelt.

Zach Galifianakis tiszta Seth Rogen-klón, ám most valamennyire komolyan vette önmagát (mint Rogen jobb pillanataiban), vagy legalábbis a rendező nem hagyta, hogy hülyüljön, ami esetében is minőségi színészi alakítást eredményezett.

Kisebb szerepekben láthatjuk még Naomi Wattsot, Andrea Riseborough-t, és Lindsay Duncant.

Erősen odamondogató színészfilm a Birdman, ami minden szempontból csemegének számít. Látszólag nem sok minden történik benne, és sokaknak talán csak Michael Keaton és Edward Norton alsógatyás jelenetei maradnak meg, ám Alejandro Gonzáles Iñárritu mozijában lényegesen több van, és ezen felül még rendkívül szórakoztató is. Ritka kombináció napjaink Álomgyárában.