Isten áldja Amerikát

A Willow Creek kapcsán már megemlékeztem arról, hogy Bobcat Goldthwait, a Rendőrakadémia-sorozat Zedje, egész tűrhető rendezővé nőtte ki magát.

A nagylábús áldokuja előtt készített egy olyan filmet, amivel kb. önmagát rúgta s***be, mert az igencsak kényes témája miatt nem volt olyan mozi, ami műsorára tűzte volna, így meg csak kisebb fesztiválokon vetítették, itt-ott megjelent DVD-n, de ezzel nagyjából ki is merült a dolog; különösebb visszhang nélkül ment a levesbe a produkció, ami elég nagy kár, bár érthető is, hiszen Goldthwait nem kevesebbet művelt, minthogy beszólt az Egyesült Államoknak, és olyasmit kért számon rajta, ami már nagyon régóta esedékes.
A sikertelenségnek ez a legfőbb oka - bezzeg, ha David Fincher, pláne a régi formájában lévő Oliver Stone ült volna a rendezői székben, minden egészen másképp történt volna.

A történet:

Frank, az elvált, kopaszodó-pocakosodó amerikai átlagpolgár egy kicsit más, mint a többi ember, ugyanis utálja a buta tévéműsorokat, a sztárokat, az egyre felszínesebbé váló gondolkodást, és megveti az otromba viselkedést. Gyakran fantáziál arról, hogy móresre tanítja az embereket, erre pedig hamarosan módja is adódik, amikor váratlanul elbocsátják állásából, egy orvosi vizsgálaton pedig kiderül, hogy gyógyíthatatlan agydaganata van. A férfi - nincs semmi veszítenivalója-alapon - fegyvert ragad, és elindul, hogy kigyomlálja Amerikából a burjánzó mocskot, ehhez pedig hamarosan segítőtársra lel egy fiatal lány személyében, akinek szintén sok minden nem tetszik az őt körülvevő világban.

A Taxisofőr visszavág

Hogy is mondta Travis Bickle? "Egyszer majd jön egy nagy eső, és elmossa az összes szemetet az utcákról." Martin Scorsese filmjében szintén egy hétköznapi fickó szembesült a társadalom szennyével, és miután látta, hogy akiknek a "rendrakás" lenne a feladatuk, a kisujjukat sem mozdítják, a maga módján próbált meg tenni valamit.

Bobcat Goldthwait nem ment ennyire messzire, hiszen közel sem olyan tehetséges rendező, mint Scorsese, ám van annyira intelligens, hogy meglássa és felismerje az elmúlt évtizedekben (kb. John F. Kennedy meggyilkolása óta) egyre aggasztóbb méreteket öltött romlást az amerikai társadalomban, aggodalmait és kritikáját pedig ebben a filmben fogalmazta meg.

Színház Szakadt pornómozi az egész világ

Mélységesen egyetértek Goldthwaittel abban, hogy egy iszonyú ócska világban élünk. Tisztelet a kivételnek, de az emberek ostobák, nem tudnak és nem is akarnak gondolkodni, műveletlenek, tudatlanok és bunkók, magasról tojnak a másik fejére, a média ontja magából a sz*rt, az öncélú szexet és a hazugságokat, a gyerekek és fiatalok a tévéből veszik a "példaképeiket", a mesterségesen gerjesztett és fenntartott sztárkultusz tehetségtelen, valódi teljesítmény nélküli ripacsokat termel, és még hosszasan lehetne sorolni a "tüneteket".

Mindezzel nem az a legnagyobb probléma, amit a jelenben tapasztalunk, hanem amit majd a jövőben fogunk. Felnő egy lélekben teljesen eltorzult generáció, ami képtelen lesz két értelmes mondatot kinyögni, könyvet életében nem vett a kezébe, az állandó lefelé nézéstől, számítógépezéstől és telefonnyomkodástól akkora gerincferdülése lesz, mint egy @-nak, a gondolkodása sekélyessé, a személyisége igénytelenné válik, önálló vélemény híján pedig agyatlan birkaként csócsál vissza mindent, amit mások (főleg a politikusok) mondanak neki.

Bobcat kendőzetlenül kimondat figuráival olyan dolgokat, melyek finoman szólva is minimum nem illendőek egy amerikai filmben, például:

{Az emberekben} Nincs becsület, törődés vagy szégyenkezés.

Senki sem törődik azzal, ha másoknak árt.

Egy sokkoló véleménynek nagyobb a súlya, mint az igazságnak.

Vannak persze merészebb kijelentések is:

Miért van az, hogy egy civilizáció a továbbiakban nem akar civilizált lenni?

Majd kerek perec, ki is jelenti, hogy

Utálom ezt az országot.

Végül jön az etikai fejtegetés, miszerint:

Amerika egy kegyetlen és gonosz hellyé vált. A legsekélyesebbet, legostobábbat, legaljasabbat és a leghangosabbat jutalmazzuk. Már nem létezik tisztesség. Nincs szégyenérzet, és nincs jó vagy rossz. A lehető legrosszabb emberekre nézünk fel és ünnepeljük őket. Elfogadjuk a hazugságot és a félelemkeltést, ameddig pénzt hoz. Olyan nemzetté váltunk, amelynek jelmondata gyűlöletet kelt mindenkiben. Elveszett a jóságunk. Elveszett a lelkünk.

Nos, ezek után abszolút nem meglepő, hogy a film anyagilag megbukott, a mozik köszönték szépen, de nem kértek belőle, és általában a kutya sem volt rá kíváncsi. Jellemző; a társadalom nem szereti, ha a pofájába vágják az igazságot, inkább elmegy megvenni a legújabb iPhone-t, majd megnézi a következő Transformerst, miközben hamburgerrel tömi magát.
És persze mindez nem kizárólag az USÁ-ra, de az egész nyugati világra jellemző, ettől válik még félelmetesebbé az egész. Az amerikai gagyikultúra végigzúdult mindenen, aki pedig mindezzel nem ért egyet, netán még tenne is ellene valamit, az áruló, ballibsi, összeesküvő, buzi, terrorista stb.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Néhány helyen kissé képregényszerű a film, és persze le sem tagadhatja, hogy sokat merített a Kick-Assből, ami főleg a főszereplő lánykarakterben figyelhető meg. Az operatőri munka, a zene átlagos, a tempó és a ritmus viszont nagyon nem egységes, akadnak üresjáratok is, és ugyan ekkor sem fulladunk unalomba, ám egy biztosabb kezű, nagyjátékfilmekben gyakorlottabb rendező biztosan jobban ügyelt volna az arányokra.

A produkció legfőbb erőssége továbbra is a történetben és mondanivalóban keresendő, igaz, meglehetősen tipizált, egyszerűsített, szinte már karikírozott módon kerül bemutatásra, és a megoldási javaslat is eléggé "amerikai" (nyírjuk ki a hülyéket).

Rendezői szándék lehetett, hogy a film amolyan fekete komédia, esetleg szatíra legyen, ennélfogva van néhány poén (némelyik még jó is), ám az arányok felborulnak egy idő után, elmúlnak a viccek, ami persze nem baj, mert a "maradék" így komolyabban vehető.
Goldhwaith nem olyan, aki tudna készíteni pl. egy Született gyilkosokat, márpedig alighanem - részben - valami ilyesmi is lebeghetett a szeme előtt, amikor papírra vetette Frank és Roxy történetét.

A szereplők egész jók; Joel Murray olyan bumburnyáknak néz ki, akiről senki se gondolná, micsoda indulatok kavarognak benne, azzal pedig, hogy nem csatlakozik a nyájhoz, mintegy önmagát helyezi a társadalom peremére, és kb. ugyanúgy nevetnek rajta, mint a fahangú idiótán a tévében.

Érdekes kontraszt, hogy egy ehhez hasonló, jelentéktelen külsejű alak kezd harcolni a sokak által rég elfeledett értékekért, és azért válik érdekessé (hitelessé?) a karaktere, mert nem "ezektől" várnánk ilyen viselkedést.

Tara Lynne Barrt nyugodtan nevezhetjük Hit-Girl-klónnak is, de olyan hasonlatot is tudnék mondani, hogy ő és Murray az amerikai Leon és Mathilda, akik ugyan nem bérgyilkosok, viszont celebhulladékokra vadásznak, és közben kinyírják a tahón parkoló idiótákat is, meg általában mindenkit, aki úgy gondolja, hogy rá nem vonatkoznak az együttélés szabályai.
Frankkel szemben Roxy az új generáció képviselője, továbbá a kivétel arra, hogy azért nem minden fiatal marha, és persze ő a remény szimbóluma is, hogy talán még sincs minden veszve, ameddig ilyen kölykök vannak, akiket az utódvállalásra alkalmatlan szülők sem tudtak a hülyeségükkel elrontani.


Az Isten áldja Amerikát egyfajta modern Bonnie és Clyde-történet, aminek így a végkifejlete is előre sejthető. Filmként talán nem akkora eresztés, sok olyan hiba van benne, amiket más produkció nem követett volna el, és persze eleve halva született volt Goldhwaith azon ötlete, hogy most majd nagyon megmondja a tutit az embereknek. Neki, aki színészként jól ismerheti az amerikai szórakoztatóipart, tudnia kellett volna, hogy ilyen témával, ilyen gondolatokkal eleve kudarcra van ítélve.
Ezzel együtt mégis komoly figyelemfelhívás és segélykiáltás a film, ami illeszkedik azon mozik sorába, melyek az egyszemélyes igazságosztókat teszik meg főszereplőnek (Taxisofőr, Bosszúvágy, Összeomlás, Miss Meadows stb.), napjainkra maximálisan reflektáló témája pedig különösen aktuálissá teszi, elsősorban emiatt