Rendőrstory

Talán nem sokan tudják, hogy az elnyűhetetlen hongkongi akciósztár, Jackie Chan eddigi 123 filmjéből 17-et maga rendezett, ám ez közel sem jelenti azt, hogy jó direktor lenne - olyan értelemben legalábbis, mint például egy Martin Scorsese, Tom Tykwer vagy Ang Lee, semmiképp sem az. Esetében sokkal inkább akciórendezésről van szó, vagyis két verekedés/lövöldözés/autós üldözés közé beilleszt némi történtet is, a cselekmény azonban sokszor kimerül annyiban, hogy az egyik zúzást átvezeti a másikba.

Persze azért Jackie ügyel a körítésre, nagy hangsúlyt fektet például a komikumra, ami idővel védjegyévé is vált, ám ez sem teszi őt jó filmrendezővé, viszont ez nem is zavarja azt a generációt, ami Chan bunyós blődlijein nőtt fel, és ma is ugyanolyan örömmel nézi végig egy-egy klasszikusát, mint annak idején.

A történet:

Kevin Chan, a hongkongi rendőr kollégáival rajtaüt a drogkereskedő Chu Tao bandáján. A kegyetlen gengszterfőnök ellen a szintén elfogott, ám végül szabadlábra helyezett titkárnőjét akarják koronatanúként felhasználni a bírósági tárgyaláson, ám a nő eltűnik, a védelmére kirendelt Kevint pedig gyilkossági ügybe keverik. A zsarunak sikerül elmenekülnie az őt üldöző rendőrök elől, és megesküszik, hogy bármi áron elkapja Taót.

Csúcsformában

Jackie Chan ötödik saját rendezésű filmje akció-krimi-vígjáték, bár akcióból viszonylag kevés van (két nagyobb jelenet a film elején és végén), ellenben a történet sokkal nagyobb hányadát teszik ki a krimi- és vígjáték-elemek.

Ha előbbit nézzük, akkor tulajdonképpen egy átlagos zsarufilmről beszélhetünk, melyben a főszereplő rendőr markából kicsúszik a rosszfiú, majd miután személyes érintettsége is lesz az ügyben, maga ered a bűnöző nyomába - egyrészt, hogy törvény elé állítsa, másrészt pedig, hogy tisztára mossa a saját nevét.

Átlagos bosszúfilm is lehetne emiatt a Rendőrstory, ám Jackie beleszőtte az olyannyira jellegzetes komikumot, ami bár szimpatikusabbá teszi a főhőst, az alapvetően komoly történetet azonban kissé "feloldja" - persze, az is volt ezen jelenetek célja, hogy enyhítsék a drámai feszültséget.

A forgatókönyv írásának elején Chan megyezett szerzőkollégával, hogy a cselekményt szőjék például egy falu, egy busz és egy bevásárlóközpont köré; hogy ez mennyire konstruktív módszer, arról lehet vitatkozni (épp a fordítottja a nyugati filmeknek), mindenesetre a végeredményen látszik, hogy mik voltak azok a sarkalatos pontok, amiknek helyet kellett kapniuk a cselekményben - a hiányuk nem befolyásolta volna alapjaiban a kész filmet, meglétük viszont nem minden esetben szükséges (pl. a telefonülke letarolása).

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Egy akciófilmet (de úgy általában bármilyet) lehet ábrázolni grafikonnal; ezen láthatóak azok a bizonyos kulcspontok, melyek egymáshoz való elhelyezkedése mutatja - nagyjából - az arányokat és a ritmust is. A Rendőrstory esetében a film eleje és vége az "erősebb", a kettő között viszont főleg a krimi dominál, ami eléggé szokványos, nem az a körömlerágós fajta, és persze kiszámítható is, hiszen úgyis tudjuk, hogy nemsokára jön a nagy leszámolás és a hepiend. A grafikon tehát valami ilyesmi lenne:

Két csúcspont, középen egy hosszabb - de nem unalmas - "üresjárattal", amiben a cselekmény fordulatai kerülnek kidolgozásra, és amiben van egy kisebb hupli (egy rövid bunyó Tao embereivel).

Chan gyakorlatilag követte az átlagos akciófilmek gyártási folyamatát, felmondta a kötelező házi feladatot, mintegy adaptálva a hasonszőrű amerikai mozikat a hongkongi stílushoz, így a produkció igazából nem sokban különbözik egy tizenkettő egy tucat, európai vagy tengerentúli alkotástól, amiben a főszereplőnek ugyanúgy le kell számolnia az ellenfelével.

Az operatőri munka és a zene nem túlzottan kiemelkedő; látjuk, amit látni kell, de nincsen semmilyen trükkös vagy érdekes beállítás, a drámai csúcspontokon viszont van visszatérő hanghatás, ami felhívja a néző figyelmét, hogy hoppá, ez itt most fontos, tessék izgulni.

Az akciójelenetek egész jók, bár lehettek volna kicsit hosszabbak is, ellenben bemutatják a jellemző hongkongi stílust: villámgyors koreográfiák, ilyen-olyan használati tárgyak fegyverként való használata, és persze a több kameraállásból látható, egymás után bevágott fő attrakció.

Jackie és kaszkadőrcsapata alakításának láttán az ember ma is ugyanúgy elmosolyodik, mint gyerekként, és élvezettel figyeli a repkedő autókat és a nagy gyepálásokat.

A színészek játéka nyugati filmekhez szokott szem számára is abszolút rendben van, persze ha valaki eredeti nyelven nézi a filmet, eléggé furcsának találhatja a párbeszédek hangzását, na meg az olykor eltúlzott(nak tűnő) grimaszokat és gesztikulációkat.

A főbb szerepekben Maggie Cheung, Brigette Lin, Kwok-Hung Lam, Bill Tung és Yuen Chor látható.

Jackie Chan ugyanazt a bohókás, jószívű, de ha kell, kemény öklű figurát játssza, mint filmjei zömében, akinek fáj, ha felpofozza egy csinos lány, de zokszó nélkül veti le magát a leghajmeresztőbb magasságból is.
Nyugati összehasonlításban érdekes kontraszt egy olyan karakter, aminek az egyik pillanatban tortát nyomnak a képébe, a másikban ceruzákat használ evőpálcikának (és véletlenül megeszi a radírokat), a harmadikban viszont ordítva túszul ejti a főnökét, és végül egymaga agyba-főbe ver egy rakás gengsztert.


Az első Rendőrstory sokban megelőzte a korát, de azért mégis a '80-as évek tipikus moziterméke. Nem ez Jackie Chan legjobb filmje, még kevésbé rendezése, de ujjgyakorlatnak, tanulási folyamatnak mindenképp megteszi.
A színész a későbbiekben jobban odafigyelt a karakterek és a történetek kidolgozására, miközben megtartotta azokat a jellegzetességeket is, melyeket a közönség (el)várt tőle, és persze mindennél több, hosszabb és látványosabb akciójelenetekkel is kényeztette a Nagyérdeműt.