Érdekességek és bakik 20.

Leonard Nimoy (1931 - 2015)

Leonard Nimoyra emlékezik a Filmkocka ezzel a gyűjtéssel - nem csak a Star Trek-filmekből.

Blue Dream - Kék álom

Nemrég megkeresett Elekes Gergő, veszprémi független alkotó, hogy figyelmembe ajánlja tavaly készült, néhány perces dokumentumfilmjét. Kérésének örömmel tettem eleget, hiszen a Filmkocka számára nagy megtiszteltetést jelent, ha alkalmasnak tartják arra, hogy véleményt formáljon - ez esetben Gergő kisfilmjéről.

Sils Maria felhői

Nemrég olvastam, hogy a netes trollok társadalom szerint mosolygásra képtelen színésznő, Kristen Stewart megnyerte a "francia Oscart", vagyis a César-díjat, mégpedig a legjobb női mellékszereplő kategóriájában. Ez az első eset a díj történetében, hogy amerikai színésznő kapja, így a Stewartot talán csak az Alkonyat kapcsán ismerőknek is be kell látniuk, hogy az ifjú hölgyben jóval több van, mint a bambán nyitva felejtett szájjal való bámulás a hullasápadt Robert Pattinsonra.

Mondjuk én eddig is tudtam, hogy - megfelelő háttérrel - Stewart jó színész - Speak -, de most, hogy ilyen rangos elismerésben részesült, kíváncsi lettem, mivel érdemelte ki. Nos, valóban kiérdemelte - csakúgy, mint a film az összes jelölését és megnyert díját.

Isten áldja Amerikát

A Willow Creek kapcsán már megemlékeztem arról, hogy Bobcat Goldthwait, a Rendőrakadémia-sorozat Zedje, egész tűrhető rendezővé nőtte ki magát.

A nagylábús áldokuja előtt készített egy olyan filmet, amivel kb. önmagát rúgta s***be, mert az igencsak kényes témája miatt nem volt olyan mozi, ami műsorára tűzte volna, így meg csak kisebb fesztiválokon vetítették, itt-ott megjelent DVD-n, de ezzel nagyjából ki is merült a dolog; különösebb visszhang nélkül ment a levesbe a produkció, ami elég nagy kár, bár érthető is, hiszen Goldthwait nem kevesebbet művelt, minthogy beszólt az Egyesült Államoknak, és olyasmit kért számon rajta, ami már nagyon régóta esedékes.
A sikertelenségnek ez a legfőbb oka - bezzeg, ha David Fincher, pláne a régi formájában lévő Oliver Stone ült volna a rendezői székben, minden egészen másképp történt volna.

Érdekességek és bakik 19.

Oscar-jelölt érdekességek és bakik

A Foxcatcher azon jelenetében, amikor Mark Schultz szétveri a szállodai szobáját, Channig Tatum belefejel a tükörbe, ez viszont nem szerepelt a forgatókönyvben, de a színész annyira beleélte magát a szerepébe, hogy így "improvizált". A később a homlokán látható sérülés is valódi, nem maszk/smink.

Foxcatcher

Bennett Miller jó rendező, azon belül is kiváló színészvezető, erre a legjobb bizonyíték, hogy eddigi három játékfilmje szereplői közül valakit mindig jelöltek Oscar-díjra; Brad Pittet és Jonah Hillt a Pénzcsinálóért, Steve Carellt és Mark Ruffalót most, Philip Seymour Hoffman pedig nyert is a Capote-ért.

Legújabb produkciója megtörtént eseményeket dolgoz fel, bár a valósághoz képest igen sok változatást eszközöltek az írók, ám ebben a dramatizált esetben a kevesebb több lett.

Korábban már írtam néhányszor, hogy a Fekete hattyú nem a balettról, a Közösségi háló nem a Facebookról, a Vérző olaj pedig nem a kőolajról szól. Nos, a Foxcatcher sem a birkózásról.

Amerikai mesterlövész

Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy Clint Eastwood sokkal jobb rendező, mint színész. Persze, akadnak emlékezetes alakításai, pl. Piszkos Harry, Kelly, és persze a Dollár-trilógia magányos hőse, ám nagyjából 1990-től (A zöldfülű, Nincs bocsánat, Tökéletes világ) elkezdte ontani magából az egyre jobb filmeket, noha már 1971 óta foglal helyet a kamera másik oldalán is. Rendezőként természetesen ugyanolyan hullámzó színvonalat mutat, mint akárki más, mégis elmondható róla, hogy biztos kezű, jó direktor, aki tudja, mit és hogyan akar ábrázolni, kifejezni.

A már 85-ik évében járó Eastwood most egy háborús drámával jelentkezett, ami bár nagyon amerikai, de szerencsére mégsem csordul túl benne a patriotizmus, ugyanakkor napnál világosabb, hogy propagandafilmet látunk.

Dzsílenhól vagy Jílenhülehe

Az USA, de általában a világ filmiparában, legyen szó színészekről, rendezőkről, vagy más területen alkotókról, számtalan olyan név fordul elő, melyeket látszólag könnyű kiejteni még azok számára is, akik amúgy nem beszélnek idegen nyelve(ke)t.

Rengeteg tévéműsorban, interjúban, mozielőzetesekben szerepelnek ismert filmesek, akiknek nevét sokszor halljuk beszéd közben, ám vannak bizonyos esetek, amikor valakit mégsem egészen úgy hívnak, ahogy addig gondoltuk - és ez nem feltétlenül áll kapcsolatban nevének bonyolult írásmódjával.

Lássunk egy csokor híres embert, akiknek nevét másképp kell kiejteni, mint ahogy megszoktuk.

A Grand Budapest Hotel

Wes Anderson filmjeivel az a "baj", hogy olykor nehéz megérteni őket, noha nyilvánvaló, hogy a látottakon túl másról is szólnak ezek a mozik, ám a jellegzetes rendezési stílus, a fényképezés, az egy négyzetméterre jutó sztárok mennyisége hajlamos elterelni az ember figyelmét a lényegről.

A Grand Budapest Hotelnek valószínűleg egyéb rétege is akad, annyi viszont biztos, hogy Anderson a fiktív kelet-európai ország szállodájának és főportásának kalandjaival a térség XX. századi történelmének állított sajátságos emléket.

James Cameron Pókembere

Ma már talán nem sokan emlékeznek arra, hogy a '90-es évek elején komolyan felmerült annak a lehetősége, hogy a Terminátor és az Aliens író-rendezője, James Cameron készítse el a hálószövő első szélesvásznú kalandját.

A Nicholas Hammond-féle tévésorozat fölött ekkor már finoman szólva is elszállt az idő, és bár a legvadabb számítógépes látványra még néhány évet várni kellett, Camerontól már ekkor sem állt távol a digitális trükkök világa (A mélység titka, Terminátor 2), így minden adott volt egy szuperprodukció elkészítéséhez.
Noha a rendező egész jó forgatókönyv-ötlettel állt elő, és a film storyboardját is elkezdte rajzolni, a projektből végül nem lett semmi, ám ennek okait évekkel korábban kell keresni.

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Hagyjuk a mindenféle szóvirágos bevezetőt, szorítkozzunk a lényegre: a Birdman az év egyik legjobb és legeredetibb filmje, mind technikai, mind művészi szempontból, amihez hasonló már rég nem készült Hollywoodban.

Star Wars - Dark Resurrection volume 0

Mintha olvasta volna Angelo Licata a Dark Resurrection első részéről írott bejegyzésemet, persze nem ez történt, egyszerűen csak több pénz és több szakember állt rendelkezésére a 2011-ben készült folytatáshoz, ennek pedig meg is lett az eredménye. Szinte az összes olyan hibát sikerült kiküszöbölni és/vagy elhagyni, ami a vol.1-et még jellemezte, így a vol.0 lényegében tévé-minőségűre sikerült. Egy vezető, országos televízió persze nyilván így sem venné meg (nem a színvonal, hanem a téma miatt), de pl. egy SyFy vagy akármilyen más sci-fi-csatorna gond nélkül műsorára tudná tűzni, mert a nívó simán eléri azt a szintet, sőt egyes produkciókét meg is haladja.

Star Wars - Dark Resurrection volume 1

A Csillagok háborúja immár csaknem 40 éve határozza meg generációk filmes ízlését. A Star Wars "szimpla" mozifilmből kulturális jelenséggé nőtte ki magát - az első trilógia legalábbis mindenképp.

George Lucas sorozatának rajongói nem csupán beöltöznek kedvenc szereplőiknek, olvassák a regényeket vagy szerepjátékoznak, de gyakran kamerát ragadnak a kezükbe, hogy elkészítsék a saját, a messzi, messzi galaxisban játszódó történetüket.

2007-ben az olaszokon volt a sor, így született meg a Dark Resurrection (mert a Star Wars-univerzumban mindig ébred, újjászületik vagy feltámad valami... az Erő, a sötétség, a sithek stb.).

Tűzhányó

A vulkános filmek kedvelt műsorkitöltő elemei az ócska olcsó tévécsatornáknak, de hébe-hóba feltűnik egy-egy komolyabb(nak szánt) darab a mozikban is, ezek viszont nem mindig sülnek el túl jól; úgy is lehetne mondani, hogy sosem, pedig a nézők nyilván kellemesen el tudnának szórakozni a pusztítás és rombolás láttán. A gond a legtöbbször az, hogy az ilyen produkciók túl sokat akarnak markolni, viszont egyik célt sem tudják maradéktalanul teljesíteni, vagy annyira eltolódnak az arányok, hogy öncélú effekt-orgia lesz a végeredmény.
A Dante pokla és a Tűzhányó között - túl azon, hogy néhány hónap különbséggel mindkettőt 1997-ben mutatták be - sok hasonlóság van, de alapvető különbségek is akadnak, mégpedig utóbbi javára. Közel sem remekmű, de ha választani kell, hogy Pierce Brosnan vagy Tommy Lee Jones mentsen-e meg, akkor inkább utóbbira szavazok.

Rendőrstory

Talán nem sokan tudják, hogy az elnyűhetetlen hongkongi akciósztár, Jackie Chan eddigi 123 filmjéből 17-et maga rendezett, ám ez közel sem jelenti azt, hogy jó direktor lenne - olyan értelemben legalábbis, mint például egy Martin Scorsese, Tom Tykwer vagy Ang Lee, semmiképp sem az. Esetében sokkal inkább akciórendezésről van szó, vagyis két verekedés/lövöldözés/autós üldözés közé beilleszt némi történtet is, a cselekmény azonban sokszor kimerül annyiban, hogy az egyik zúzást átvezeti a másikba.

Persze azért Jackie ügyel a körítésre, nagy hangsúlyt fektet például a komikumra, ami idővel védjegyévé is vált, ám ez sem teszi őt jó filmrendezővé, viszont ez nem is zavarja azt a generációt, ami Chan bunyós blődlijein nőtt fel, és ma is ugyanolyan örömmel nézi végig egy-egy klasszikusát, mint annak idején.