Jim Jarmusch az az amerikai független rendező, akinek kezeiből mindig valami különleges, stílusos és hangulatos kerül ki (pl. Éjszaka a Földön, Szellemkutya, Halott ember). Filmjeiben sok a furcsa, kívülálló, szenvedő vagy intellektuális figura, és ez legújabb művében sincs másképp, ám a borzas hajú mester ezúttal a vámpír-motívumot dolgozta fel egészen egyedi módon; lényegében szakított minden megszokott (értsd: Penge vagy Alkonyat) vámpír-közhellyel, helyette inkább - ha már muszáj valamivel összehasonlítani, akkor - az Anne Rice-regényekkel és az azokból készült filmekkel (pl. Interjú a vámpírral) mutat némi párhuzamot, bár igyekezett a lehető legminimálisabbra venni még ezt is.
Adam és Eve több évszázados vámpírok, hosszú életük során többször is voltak házasok, kapcsolatuk ezért szinte szó szerint időn túli és örökkévaló. Közös bennük, hogy az átalakulásuk óta eltelt több száz év alatt végtelenül kifinomult, művelt és érzékeny művészlélekké fejlődtek, akik remekül megvannak önmagukban, és jobbára csak attól vámpírok, hogy olykor vért isznak, de azt sem embervadászattal, hanem más módon szerzik be. Adam underground zenész Detroitban, aki belefáradt az emberek világába, ezért önpusztító gondolatai vannak, a Marokkóban élő, a könyvekért és a tudásért rajongó Eve ezért elmegy hozzá, hogy felvidítsa, és hosszú idő után ismét együtt legyenek. Szerelmük idillinek mondható, ám egy napon megjelenik Eve húga, Ava, aki féktelenségével felfordulást visz a férfi és nő életébe.
Érdekes, ahogy Jarmusch értelmezésében a vér amolyan kábítószer, amit a bohém vámpírok úgy vesznek magukhoz, mintha belőnék magukat, esetükben azonban nem a tudatmódosítás és az elszállás a cél, mint egy közönséges drogosnál, sokkal inkább önmaguk spirituális kiteljesítése és a vámpír-lét maximális megélése; és persze nem is nyakló nélkül vedelik a vörös nedűt, hanem szinte már szertartásos módon, kis mennyiségben, kristálypohárból (vagy fémflaskából, mint Ava).
A történet sem éppen hagyományosan "vámpíros", hiszen nincsen legyőzendő ellenfél, nem kell az emberek ellen harcolni, sem egymással, egyszerűen csak egy hétköznapi párkapcsolatot láthatunk, melyben váratlanul megjelenik egy megoldandó, zavaró tényező, ugyanakkor egyszersmind bírálat is napjaink társadalmáról és emberi világról, melyből minden józan gondolkodású egyén legszívesebben kivonulna.
Jarmusch filmjének cselekménye lassan csordogál, ám a történet gondolatébresztő, a színészek visszafogottan játszanak, viszont így is remekelnek. Tom Hiddleston ügyesen tud váltani a giga-költségvetésű (pl. Bosszúállók), és az ilyen, jóval szerényebb filmek között, de ugyanez Tilda Swintonról is elmondható (pl. Narnia krónikái vs. ez), pluszban neki még ott van az furcsa, nőiesnek egyáltalán nem mondható arca is, amivel kiváló vámpírfigura tud lenni. A mellékszerepekben Mia Wasikowska, Anton Yelchin és John Hurt látható.
Kevés a párbeszéd, iszonyú jók a zenék, pazar a fényképezés, a jelmezek és a díszletek. Bárcsak több ilyen film készülne.
Lágy eső
Lágy eső
Adott egy isten háta mögötti magyar falu, ahol él egy gyerekotthonból odakerült fiú, Dani. Egy nap meglát egy lányt, Zsófit, aki megtetszik neki, ám sehogy sem képes elmondani neki a vonzódását.
Tipikusan magyar, régi - azaz mára bőven elavult - stílusú a megvalósítás, a történet pedig alapvetően taszító - legalábbis számomra -, mert a főszereplő annyira bunkó és primitív, hogy elbődülni alig képes, a kiszemelt "faluszépe" pedig detto. Rossz nézni, ahogy a gondolatait és érzelmeit megfelelően kifejezni képtelen, emocionálisan analfabéta fiú vergődik, csak azért, mert feltámadtak az ösztönei egy nőstény iránt, aki kb. hasonlóan alacsony szinten áll.
A színészek nem tudnak beszélni (artikulálni, hangsúlyozni), és bár nyilván amatőrökről van szó, és meg is értem, hogy ettől kellene mindennek hiperrealistának (azaz hitelesnek) lenni, csak éppen emiatt van elidegenítő hatás is, hiszen ki tud ilyen figurákkal azonosulni? Nem sokan. Esetleg a szituációval, bár én még nem hallottam arról, hogy valaki szalmabálákat gyújtott fel, hogy bizonyítsa a szerelmét. (Oké, egy futóbolond anno rálőtt Ronald Reaganre, hogy felhívja magára Jodie Foster figyelmét...)
Egynek nem rossz, van hangulata (még ha taszító is), de napjainkban már baromira nem ilyen stílusban kellene filmet készíteni, ill. nem Tarr Bélát példaképnek venni. Megnézhető itt.
Együtt
Együtt
Juli és Ádám két fiatal, akik eljöttek vidékről, és most Budapesten élnek, egy kis albérletben. A lány egy bárban dolgozik pultosként, a fiú pedig szórólapokat osztogat. Rövidesen kiderül, hogy Juli gyereket vár.
Egy leírás szerint az Együtt "egy rövidfilm a szerelemről, a szoros családi kötelékekről, a felelősségről, és a társadalom szabta határokról. Meddig mehetünk el a szerelemben?", erről azonban szó sincs, mivel a figurák és a történet ehhez túlságosan kidolgozatlanok, igaz, a helyzetet lehet tipikusnak nevezni, és ez alapján valóban belemagyarázhatók ilyenek a látottakba (csak hát a film vizuális műfaj, vagyis ebből fakadóan amit nem látunk, az nem is történik meg).
A fényképezés egész jó, a (szerintem szintén amatőr) színészek közül a fiú (Kovács Gergely) játszik jobban. Erősen vizsgafilm-ízű alkotás, amiben haverok és a húgi kutyája szerepelnek, de azért van benne potenciál. Első zsengének tűrhető. Sajnos, ez a videó már nem elérhető.
Gyengébb napok
Gyengébb napok
Böbe és Irén két prosti a nyóckerben, akiket Imike futtat. A férfi állati menőnek hiszi magát, de a valóságban egy szánalmas kis senki. Minden ügyeskedése ellenére sok pénzzel tartozik a nála nagyobb (igazi) gengsztereknek, viszont legalább néha nyer a tévés betelefonálós játékokban. A két prostival groteszk kapcsolatban élő strici sorsa borítékolható, és nem is nagy kár érte.
Rendkívül jól fényképezett (kompozíciók és színvilág) alkotás, aminek a szereplői is sokkal jobbak, mint a másik két filmben, főleg az Imikét alakító Horváth Kristóf.
A tempó és a ritmus lényegesen egységesebb és feszesebb, ami elsősorban a rendező, Császi Ádám érdeme. (Lám, ennyit jelent a tehetség...) Realista, trágár, erőszakos, és valahol ez is tipikus film, ráadásul még profi is, ami nem akar művészkedni. Megnézhető itt.
Mirko ötvenes, szarajevói férfi, akinek szürke az élete. Egy napon rásóznak egy GPS-t, ami bár folyton angolul beszél, ráadásul New York-ban navigál, a férfit elbűvöli a fiatal, női hang. Ember és a gép között furcsa "kapcsolat" bontakozik ki.
Sokat mondtam már, hogy a térség filmgyártása mennyire elhúzott mellettünk. Nos, ez a film is jó példa erre.
Nagypál Orsi alkotása kissé A nőre hajaz, de nyilván csak nagy szellemek találkozásáról van szó. Szintén nagyon jól van fényképezve, és a Mirkót alakító Leon Lučev is remekel, persze nem csoda, hiszen profi színész. Vajon tényleg csak ennyi kell ahhoz, hogy az ember maga mögött hagyja az átlagos életét? Nyilván nem, de azért mégis jólesik olykor egy-egy ilyen apró csoda, amitől jobban érezhetjük magunkat, és újra átélhetjük a reményt. Megnézhető itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése