Star Wars: 501.

A sorozat első részéről, a Tűzharcról született kritika elolvasható ITT,

a második részről, a Coruscantról ITT,

a harmadikról, a Színvallásról ITT,

a negyedikről, A 66-os parancsról pedig ITT.

Figyelem, spoilerek előfordulnak!

Ötödik részéhez érkezett Karen Traviss nagyszabású regénysorozata, amely innentől kezdve már nem a Republic, hanem az Imperial Commando alcímet viseli, tekintve, hogy a klónkatonák immáron nem a Köztársaság, hanem a  Birodalom zászlaja alatt szolgálnak.

A történet szinte ott ér véget, ahol A 66-os parancs véget ért; alig két héttel annak cselekménye, és a Birodalom kikiáltása után játszódik.

Közvetlenül Etain halála után, Niner és Darman nem menekül el a bolygóról Skiratával és a dezertálókkal együtt, hanem a Coruscanton marad, miután az Omegás őrmester súlyosan megsérül, és Dar még azon az áron is kitart a testvére mellett, hogy nem láthatja a fiát, Kadet, és a feleségét sem gyászolhatja meg.

Hogy bele ne őrüljön az önvádba, a férfi mélyen eltemeti magában a felesége halála miatt érzett kínját, és igyekszik megfeledkezni a történtekről. Makacs hűsége az egyetlen ember felé húzza, aki maradt számára, ez pedig Niner, aki szerencsére hamar felépül a sérüléséből, ezt követően pedig mindkettőjüket besorozzák az újonnan alakult Birodalmi Hadseregbe, azon belül is Darth Vader elit csapatába, az 501-es légióba. Hogy az osztag újból teljes legyen, kapnak két spaarti klónt, Ennent és Bryt, feladatuk pedig az lesz, hogy elfogják és/vagy kivégezzék a szökevény Jedi mestereket, lovagokat és padavanokat, akik túlélték a Tisztogatást.

Eközben Kal Skirata a Mandalore-on, egy Kyrimorut nevű helyen húzza meg magát a klánjával, ami időközben közel harminc fősre nőtt. Velük van az a Dr. Ovolot Qail Uthan is, aki a sorozat legelső kötetében még kiiktatandó célpont volt, kiszabadítása után azonban azon fáradozik, hogy egyrészt megállítsa a klónok felgyorsult öregedését, másrészt pedig - Palpatine biofegyveres támadása után a Gibadon - ellenszert fejlesszen ki a Császár által használt vírus ellen, amely kiirtotta az anyabolygója teljes lakosságát.

A korábbi részekhez képest a legnagyobb különbség az, hogy az 501.-nek nincsen folyamatos, lineáris története, hanem lényegében csak cselekménye, vagyis - kicsit másképp fogalmazva - nincsen ahhoz hasonlatos "megoldandó feladat", küldetés, mint ami például a Tűzharc vagy a Coruscant hátterét és keretét adta, ehelyett a sztori a szereplőkre és főleg a lelki folyamataikra koncentrál. Ez azt is eredményezi, hogy jóval kevesebb az izgalom, legalábbis abban a formában mindenképp, mint ahogy az olvasó egy lendületesen haladó, akcióban dúskáló történettől várná. Ami feszültség van, az a figurák belső konfliktusaiból és személyes drámáiból fakad, ebből viszont nincs hiány. A fő- és mellékszereplők sorsa egyaránt folyamatosan alakul, és ez részben abból fakad, hogy a körülöttük lévő világ nagy mértékben megváltozott, ehhez pedig nekik is alkalmazkodniuk kell, akár tetszik, akár nem. De vajon tényleg akkora a változás? Lehet, hogy a felszínen nem.

A Galaxis legtöbb lakója nem érez semmiféle különbséget a "rendszerváltás" után. Sőt néhányan még jobban is fognak élni. Az átlagpolgár nem vágyik másra, minthogy elegendő étel legyen az asztalán, legyen egy-két jó film a HoloHálózaton, és megihasson pár sört, ha úgy tartja kedve. Jedik vagy Sithek... az egyszerű népek szempontjából nem számít, ki van legfelül. Mindig is az Erő-használók irányítanak, akár nyíltan, akár a színfalak mögül.

A legjobban Darman foglalja össze a dolgot: "Lecseréltük az egyik rothadt rendszert egy másik ugyanolyanra", ill. a klón háborút "nem vívták meg semmi másért, csak egy öreg, korrupt gazember becsvágyáért".

Roly Melusar, Darmanék új parancsnoka szerint is "ezek (mármint az Erő-használók) mind ugyanolyanok. Akármilyen varázsigét motyognak is, mindegyik hatalmat akar. Nem a mi oldalunkon állnak. És tennünk kell valamit ellenük".

Ez tehát az az új közeg, melyben Skiratáéknak meg kell találniuk a számításukat, márpedig az egyén és a közösség érdekében történő döntések alaposan próbára teszik az egymás iránti bizalmat, megrendülnek a korábban gránitkeménységűnek gondolt viszonyok.

A mando kultúra még mindig vonzza azokat, akiknek identitásra van szükségük, vagy olyan elsöprő erejű, hogy beszippantja azokat, akik érintkezésbe kerülnek vele. Ez történik Ny Vollennel, a középkorú teherhajó-kapitánynővel is, aki szinte anélkül kötelezi el magát a klónok ügye mellett, hogy talán nincs is annak tudatában, ugyanakkor hamar - és ösztönösen - belerázódik az új szerepébe.

A csapathoz verődik két szökött Jedi is, név szerint Kina Ha, egy genetikailag módosított kaminoi nő, ezért közel ezer éves, és egy fiatal ember-lány, Tallisibeth Enwandung-Esterhazy, vagy becenevén Scout. A nehézségeket tetézi az elmegyógyintézetből kiszabadított Arla Fett is (Jango nővére), aki egy rejtőzködő, de lassan újjászerveződő, mandalori osztagra, a Halálőrségre irányítja Skirata figyelmét (mintha a Birodalom nem lenne elég fenyegetés...).

Eléggé vegyes társaság jön tehát össze; mindenki jól érzi magát a Galaxis csőcselékének társaságában, és összenőnek azokkal, akikben megbíznak. Ahogy Dr. Uthain fogalmaz: "milyen furcsa kis csapat ez... alig ismerjük egymást, és mégis egymásba kapaszkodunk".

Eme nehéz időkben nehéz döntéseket kell hozni, Skirata pedig olyan erkölcsi kérdések között őrlődik, minthogy mit kezdjen a Jedikkel, akiket szívből gyűlöl, ugyanakkor megölni sem akarja őket, mert még hasznosak lehetnek a számára. A drámai feszültség (egyik) csúcspontja, amikor Darman tudomást szerez a titkos bázis Erő-használó lakóiról, ez a tudat pedig végképp eldönti számára a kérdést, miszerint mit is tegyen, hogy megóvja a fiát attól, hogy a Jedik magukkal vigyék.

Fontos megemlíteni, hogy a Jedik egyfajta felmentést kapnak a tetteik alól, mégpedig egy szimbólumon keresztül, aki nem más, mint a klón hadsereg egyik hajdani parancsnoka, Arligan Zey tábornok, akiről kiderül, hogy mégsem halt meg (ahogy Ordo hitte A 66-os parancs végén), hanem szárnysegédje, Maze százados megkímélte az életét. Zey a Jedik lelkiismeretévé lép elő, aki mélységesen megdöbben, amiért gyermekrablónak tartják a Rendet, és hajlandó arra, hogy Jusik memóriatörlést végezzen rajta, hogy egy renegát Jedi csoport befogadja. Ez a csoport Erő-használó vagy teljesen átlagos lényeket gyűjt maga köré Djinn Altis vezetésével; e csapat tagja az a Callista Masana is, aki egy jóval későbbi Star Wars-regény, A Jedik gyermekei egyik főszereplője (közel 30 évvel az 501. cselekménye után).

A magyar verzió megint Szente Mihály munkája, akinek fogalmazási stílusa személy szerint még mindig jobban tetszik.

Apró hibák sajnos megint előfordulnak, például a 115-116. oldalon, ahol "mentős"-nek nevezik az egyik akció helyszínére érkező segítő egységeket. Nem a jármű (legyen az motor, autó vagy űrhajó) neve a mentő, hanem a személyé, aki másokat ment, így ő a mentő, ennélfogva magyartalan, gyerekes és értelmetlen dolog mentősnek nevezni az olyanokat, akik a mentőjárművel érkeznek. Más dolog, hogy a kifejezés meghonosodott a magyar nyelvben a pongyola nyelvezetet használó kereskedelmi televíziók és a bulvármédia miatt, ahol az írók és szerkesztők alapvető nyelvtani szabályokkal és kifejezések jelentésével sincsenek tisztában.

Hasonló ehhez a típus kifejezés az 52. oldalon, amit egy ideje előszeretettel használnak nőkről vagy férfiakról beszélve, ám tévesen, ill. hibásan. Angolul ezt type-nak mondják, ami magyarra fordítva valóban a típusnak felel meg, azonban szebben hangzik, no meg ez az eredeti jelentése is, hogy zsáner, vagy eset. Tehát egy nő nem valakinek a típusa, hanem a zsánere vagy az esete.

A 474. oldalon Scoutra azt mondják, hogy "a fiú nagyon ügyes", Scout azonban lány.

Ezek kicsit zavaró, de azért megbocsátható hibák, és különben is, csak az nem hibázik, aki nem is dolgozik.

A sorozat ötödik kötete technikai szempontból is ugyanolyan, mint az elődök, azaz minden fejezet előtt van egy-egy hangulatfestő idézet, és természetesen továbbra is sok a mando kifejezés.

Minden karakter és cselekményszál a korábbiakhoz hasonló módon alaposan ki van dolgozva, kezdve az olyan új szereplőktől, mint például a mandalori orvos és zsoldos, Mij Gilamar, egészen az olyan apróságokig, hogy a klónok gyermeki lelkesedéssel imádják az édességet.

Negatívumként talán csak annyit lehet felhozni, hogy ezúttal nincsen különösebb újdonságélmény, az egész regény inkább egy amolyan átvezető híd két nagyobb történetfolyam között, így önállóan nem rendelkezik olyan értékekkel, mint mondjuk a Coruscant.