Csúnya, gonosz bácsik

Quentin Tarantino szerint 2013 legjobb filmje az izraeli Big Bad Wolves volt, ami a hazai keresztségben a Csúnya, gonosz bácsik címet kapta. A magyarítás ebben az esetben a szerencsésebbek közé tartozik, mivel a szereplők valóban bácsik, azaz férfiak, és bár nem mindegyikük nagy, viszont gonosznak nyugodtan nevezhetjük őket, az egyiket legalábbis egészen biztosan.

Egy kislány eltűnik, néhány nappal később pedig megtalálják egy erdőben; megerőszakolták és meggyilkolták, levágott feje viszont eltűnt. A rendőrség egyik öntörvényű tagja meg van győződve arról, hogy a gyilkos egy jelentéktelen külsejű tanár. Amikor a férfit felfüggesztik állásából, a zsaru megpróbál elégtételt venni rajta, ám kiderül, hogy nem ő az egyetlen, aki érdekelt az ügyben.

Nem meglepő, hogy QT ennyire dicséri ezt a filmet, hiszen megtalálható benne minden, ami a banánállú ex-tékás szívének oly kedves: vér és brutalitás, tipikus figurák, és a végletekig fokozott feszültség, amit viszont olykor már-már abszurdba hajló jelenetekkel enyhítenek. Valószínűleg ez fogja a legjobban megosztani a nézőket és a kritikusokat, hiszen a történet ebből adódóan két stílussal operál: van a krimi-thriller-vonulat, és van a fekete komédia, ennélfogva nehéz eldönteni, hogy izguljunk-e a látottakon, vagy inkább nevessünk rajta. Mindkettőre van lehetőség.

A film képi világa és rendezői stílusa is eltérő az egyes helyszíneken (külsők-belsők), ami nem csoda, hiszen két ember dirigálta a produkciót. A végeredményt inkább európai jellegűnek nevezném, semmint amerikainak, ami többnyire jellegtelen és eléggé praktikus. Bemutat és ábrázol, de különösebb egyénieskedés nélkül. Ez persze érthető, hiszen az amerikai típusú filmgyártásban az számít jó szakembernek, aki mindent pontosan úgy csinál, ahogy az a nagy könyvben meg van írva; attól eltérni hozzá nem értést jelent.

Ehhez képest az Aharon Keshalesből és Navot Papushadoból álló író-rendezőpáros, és Giora Bejach operatőr lényegesen könnyedebb és eredetibb filmnyelvet alakított ki, ami egyfajta ötvözete a tengerentúli és az európai stílusnak. Tulajdonképpen sem a külsők, sem a belsők nem hoznak annyira jelentős újdonságot, de a nézőnek mégis van egy olyan benyomása, hogy nem átlagos, megszokott iparosmunkát lát, ami minden hollywoodi filmből vagy tévésorozatból visszaköszön, és ezért már unalomig ismert.

A képi világhoz képest a történet és a cselekmény lényegesen radikálisabb. Központi szerepet kap a pedofil-gyanú témája, amit nemrég például a remek A vadászatban is feldolgoztak; ahhoz hasonlóan itt is megpendítik az ártatlanság lehetőségét, ill. azt, hogy ezt miként lehet eldönteni bizonyítékok nélkül. A válasz ugyanaz: sehogy, mert már a puszta gyanúsítás is elég, a bizonyítékok hiánya pedig senkit nem érdekel.

Van persze némi különbség ahhoz képest, hogy néhány dán csúnyán néz az emberre, és nem szolgálják ki a sarki boltban, vagy hogy egy végletekig elszánt, a kínzástól sem visszariadó egykori katona tesz fel kellemetlen kérdéseket - hogy aztán a kedves papa csatlakozzon hozzá egy kézi gázégővel, és két perzselés között elbeszélgessen a feleségével a mókás csengőhangon megszólaló telefonján, hogy nem, nem felejti el időben bevenni a gyógyszereit (csak előtte kell valami szilárdat ennie...).

Nem biztos, hogy mindenki képes lesz megbékélni a durvulás és a komikum ilyetén váltakozásaival, annyi viszont biztos, hogy nem sokan mernének, vagy legalábbis tartanák illendőnek olyan mozit készíteni, amiben egy halott kislány levágott fejének hollétéről megy a vita, de közben olyasmin kell mosolyogni, hogy például a bosszúvágytól elvakult férfi anyukája a fiacskája egészségéért aggódik, és levest főz neki.
Biztos vagyok benne, hogy elsősorban ez a kontraszt nyerte el Tarantino tetszését.

Általában véve eléggé újszerű az, hogy egy ilyen kényes téma ezúttal izraeli filmben bukkan fel, hiszen az átlagos európai nem sokat tud a közel-keleti országról azon kívül, amit a híradókban lát és hall a zsidók és palesztinok ellentétéről. Mindez amúgy egy rövid említés szintjén megjelenik, mégpedig egy lóháton közlekedő, arab fiatalember személyében, aki egyszer cigarettát kér, máskor pedig a telefonját (iPhone S4) adja kölcsön.

Érdekes, elgondolkodtató figura ez a lovas palesztin, hiszen látszólag semmilyen funkciója nincsen a megjelenésének, ugyanakkor viszont amiket mond, arra érdemes odafigyelni, és ezek után már nem is annyira biztos, hogy tényleg a pedofília a film témája.
A színészek - Lior Ashkenazi, Rotem Keinan, Tzahi Grad és Doval'e Glickman - egyaránt remekül hozzák a karaktereiket. A fiatal arab szerepében az a Kais Nashif látható, aki a Mennyország most című palesztin filmben is játszott.

Összefoglalva: érdekes, tűréshatárokat feszegető a téma és a stílus, jó a fényképezés és a színészek, van a filmnek mondanivalója, és még szakmailag is magas színvonalú. A kissé megosztó műfajkeverés bátor próbálkozás, de nem csak ezért lett az elkészült mozi az átlagosnál némileg jobb.