Nyomtalanul - Jézus Krisztus Szupersztár - From Up on Poppy Hill

Nyomtalanul

Az utóbbi időkben a szélesebb közönség körében is népszerűvé váltak a skandináv filmek, ami nem kis részben Millenium-trilógia és Jo Nesbø munkásságának köszönhető (igaz, ezt megelőzően is az európai élvonalba tartoztak a svéd, dán vagy norvég alkotások). Általánosságban elmondható, hogy az északiak hozzák a Hollywoodhoz szokott nézők elvárásait, amennyiben műfaji filmekről van szó (pl. thriller, krimi, akció), de mindez még meg van bolondítva némi egyedi jellemzővel is, ami esetenként egészen különleges hangulatú végeredménnyel jár (pl. Engedj be!), nem csoda hát, hogy az amerikaiak előszeretettel remake-elnek skandináv mozikat.
A Nyomtalanul egyelőre még nem ilyen film, de szinte biztosra vehető, hogy hamarosan rá is sor kerül, hiszen tökéletes alapanyag egy amcsi újrázáshoz.
A történet meglehetősen szokványos, egyszerű: Carl, a zsaru egy balul sikerült akció után a döglött ügyek osztályára kerül, ahol egy évekkel korábbi eltűnési esettel kezd foglalkozni az új társával. A nyomozás során olyan, új információk kerülnek napvilágra, melyeket korábban figyelmen kívül hagytak.
Ez is elég korrekt thriller (ezúttal Dániából), kellemesen borongós hangulattal, ámde sajnos hatalmas sablonok vannak benne, ráadásul egy teljesen pimf motivációja van az elkövetőnek, akit a film 2/3-ánál meg is ismerünk, így elvész a kevéske feszültség maradéka is. Kevéske, mivel felmondja és elsüti csaknem az összes műfaji jellemzőt, a soványka történet miatt viszont ez nem túl érdekes, meg különben is láttuk már ilyet - adott esetben még jobban is bemutatva.

Nem kell tehát ahhoz amerikai filmnek lenni, hogy kijelenthessük: egy teljesen középszerű, átlagos, kiszámítható cselekményű film a Nyomtalanul, ami hozza a megszokott thriller-elemeket, dramaturgiát és fordulatot (még némi öncélúság is akad...), a vége viszont eléggé suta, így az egész olyanná válik, mintha egy krimi-thriller tévésorozat pilotját láttuk volna.

A színészek jók, a fényképezés is nagyon szép, de hát ezek megszokott velejárói egy skandináv filmnek. Inkább a forgatókönyvön kellett volna még faragni egy keveset, mert így eredetiségnek vagy újdonságnak nyoma sincs. Ujjgyakorlat, tisztességes, átlagos iparosmunka, a rendező meg tutira látta az Oldboyt.

Jézus Krisztus Szupersztár

Húsvét szombatjának estéjén volt a tévében Norman Jewison klasszikusa, amit nem lehet elégszer látni; akkor sem, ha valaki kőateista - ilyenkor vonatkoztassunk el a történettől, és értékeljük csak a látottakat.
Az 1973-ban készült film Andrew Lloyd Webber és Tim Rice két évvel korábbi Broadway-darabjának adaptációja, ami a kereszténység legismertebb történetét dolgozza fel. Jewison - hasonlóan az ekkoriban szárnybontogató, ún. Új-Hollywood képviselőihez (Lucas, Spielberg, Coppola stb.) - szakított a korábbi filmkészítési metódusokkal, és eredeti helyszíneken, kb. nulla díszlettel, radikálisan friss és formabontó filmnyelvi eszköztárral dolgozott, a végeredmény pedig amolyan poszt-hippi újszövetségi musical lett.
A cselekmény a Krisztus keresztre feszítését megelőző héten játszódik, és főleg Jézus és Júdás karakterére koncentrál. A próféta nézeteit és tanításait lázítónak, veszélyesnek tartja a hatalmát féltő papság. Júdás is kételkedik Jézusban, egyszerű embernek tartja, tanait nem képes elfogadni, és szintén aggódik a növekvő népszerűsége miatt. Amikor végül megérti, miről is beszélt Jézus, már késő.
Egy musical esetében másképp kell értékelni a színészi játékot, hiszen prózai betétek nincsenek, minden mono- és dialóg dalok formájában hangzik el. Mindenképp a Júdást és Jézus alakító Carl Anderson és Ted Neeley teljesít a legjobban, karaktereik rendkívül erőteljesek, előadásmódjuk pedig közel sem teátrális - Anderson ráadásul afroamerikai, ami szerintem különösen merész döntés volt a szereposztás szempontjából. Érdemes még megemlíteni a hedonista Heródest (Josh Mostel), Pilátust (Barry Dennen) és Mária Magdolnát (Yvonne Elliman).
Nagyon jók a táncbetétek és a dalok, akad néhány roppant erős hatású, kulcsfontosságú szubjektív plán (amikor egy szereplő szemszögét mutatja a kamera, pl. Júdás és a 30 ezüstpénzt tartalmazó erszény), az egész történetnek pedig különleges hangulatot ad az, hogy modern ruhák és kellékek is láthatóak (pl. farmerek, géppisztolyok, tankok). Ez az eklektikusság cseppet sem zavaró, se nem elidegenítő, éppen ellenkezőleg, nagyon érdekes a kontraszt az ókori történet és az újszerű ábrázolásmód között.
Jewison mozija napjainkban ugyanúgy nézhető, mint egykor, olykor rockos hangzású dalai pedig ma is megállják a helyüket, így a Jézus Krisztus Szupersztár vitathatatlanul a legjobb "Jézus-filmek" között található.

From Up on Poppy Hill

Az eredetileg Kokuriko-zaka kara című film Miyazaki Goro (Hayao fia) mindössze második rendezése (az első a Földtenger varázslója), és ez alapján is kijelenthető, hogy nem rossz alkotó, igaz, egyelőre még távol van apja teljesítményétől.

A Miyazaki Hayao által társírt történet 1963-ban játszódik, főszereplője pedig egy lány, Umi, akinek apja meghalt a koreai háború idején. Egyik iskolatársa, egy Kazama nevű fiú a hely diáklap szerkesztője. A két fiatal megkedveli egymást, és mialatt együtt próbálják megmenteni az iskola melletti klubházat a lebontástól, elfeledett családi titkok is felszínre kerülnek.

A Ghibli Stúdió művei szinte kivétel nélkül csodálatosak, a rajzok és az animációk minősége is rendkívül magas, már-már művészi szintű; ez persze főleg az alapító Miyazaki Hayaónak köszönhető, aki annak idején meghatározta a cég által követett irányvonalat stílus és történetek szempontjából. Ennélfogva ez a 2011-es mozi is rendkívül filmszerű, a hátterek és jelenetek fényképekkel felérő kidolgozottságúak, a történet és a figurák pedig akármelyik élőszereplős filmben megállnák a helyüket. Mindez szinte elfeledteti, hogy "csak" egy rajzfilmet látunk, ugyanakkor épp az ad többletjelentést és mélységet, hogy mindez rajzolva kerül bemutatásra. Jó példa arra, hogy mennyire el tud mosódni a határ animált és "élő" film között.
Na, és persze ott van az a jellegzetes Miyazaki-érzés, ami plusz dimenzióval ruházza fel a látottakat. Azt ugyan nem állítom, hogy a sztori túlságosan izgalmas lenne, de rendelkezik a szükséges érzelmi töltéssel, és ez a lényeg.

Bár Hayao továbbra is lényegesen jobb író és rendező a fiánál, de annak így sincs oka szégyenkezni. Amúgy is várható volt, hogy ilyen apa mellett Goro is rajzfilmrendező lesz, szóval az alma nem esett messze a fájától. Azt azért hadd hangsúlyozzam, hogy ebben az esetben nem arról van szó, hogy a sikeres papa benyomkodta a tehetségtelen fiacskáját a szakmába (ahogy mifelénk szokás), hiszen Goro sokat tanult az apjától, így saját jogon érdemelte ki a pozícióját és a státuszát - noha eleinte nem akart ilyesmivel foglalkozni, mert nem érezte úgy, hogy apja nyomdokaiba léphet. A közönség, Hayao és maga Goro sem gondolja, hogy valaha elérhetné a Ghibli-alapító mester szintjét, de eddigi két filmje becsületes, korrekt munka.