Joe

Nicolas Cage visszatér (?)

Nos, erősen valószínű, és valljuk be, igencsak ráfért már egy jó szerep a valaha jobb napokat is látott színészre. Persze, az elmúlt években folyamatosan látható volt ilyen-olyan filmekben, de vagy nem volt szüksége színészi játékra (pl. Ghost Rider-sorozat), vagy a film - rajta kívülálló okok miatt (is) - nem bizonyult sikeresnek (pl. World Trade Center), esetleg csak átlagos/közepes volt. Általában véve elmondható, hogy 1997 és az Ál/arc óta Cage-nek legfeljebb csak döcög a karrierje, és lassan a szakma és a közönség is leírta, ez azonban most megváltozni látszik, hiszen a Texas hercegét is jegyző David Gordon Green új filmjében ismét megvillant valamit abból, amit úgy neveznek: színészet.

Joe egy öntörvényű, keménykötésű férfi, aki annak idején megjárta a börtönt, problémái vannak az indulatainak kezelésével, ám becsületére legyen mondva, hogy igyekszik a helyes úton maradni. Munkafelügyelőként dolgozik egy favágóbrigádban, egy nap pedig megismerkedik az igencsak zűrös családból származó, 15 éves Garyvel, akinek szülei alkoholisták, apja rendszeresen veri és elveszi a pénzét. A fiú munkára jelentkezik Joe-hoz, és szorgalmasnak is bizonyul, így hamarosan megkedvelik egymást, ám kettejük találkozása nem várt eseményeket indít el.

Gyakori és tipikus dramaturgiai fogás az, amikor egy felnőtt, idősebb férfi és egy gyerek (esetleg kamasz vagy fiatalabb férfi) kapcsolata adja a történet alapját, sokszor apa-fiú, máskor pedig mester és tanítvány szerepben feltűnve (lásd még pl. Tökéletes világ, a már említett Texas hercege stb.). Számtalan lehetőség belefér egy ilyen alapszituációba, sok mindent ki lehet vele fejezni, kezdve az emberi kapcsolatok vizsgálatával, egészen valamilyen életérzés, esetleg környezet, hely, társadalmi viszonyok stb. bemutatásáig.

Ha szűkebb műfaji meghatározást keresünk, ebben az esetben white trashről van szó, azaz délen élő, szegény, alsóbb társadalmi osztályban lévő, fehér amerikaiak drámájáról. Ez egy elég kedvelt eszköz a (független) filmesek kezében, főleg annak fényében, hogy az átlagos amerikai mozik jobbára a tehetős középosztállyal foglalkoznak (kert- vagy nagyváros, modern, jómódú környezet, apa-anya-gyerekek, autó-kutya, öröm és boldogság).

Ebből a szempontból a Joe talán a Winter's bone-ra hasonlít, hiszen itt is megvan minden nehézség, ami csak egy csóró, vidéki, fehér embert érhet, és persze mi sem állhatna távolabb a rózsaszín cukormázzal leöntött hollywoodi fílingtől, mint egy ilyen közeg (ráadásul a nemzetközi közvélemény sem az ilyesmivel azonosítja az amerikai életformát, szóval ez egy plusz pont a realizmus javára).

Ez a film konkrétan a megváltásról szól; azáltal, hogy segít Garynek, Joe kvázi jóvá teszi minden, a múltban és jelenben elkövetett bűnét, erkölcsi feloldozást nyer azzal, hogy megmenti a fiút abból a közegből, amiben az élni kénytelen. Ha ez azt jelenti, hogy munkát ad neki, akkor úgy lesz. Ha azt, hogy eladja neki a furgonját, akkor úgy. Ha pedig azt, hogy megfékezi az alkoholista apját, akkor meg úgy. Bár a filmben nem hangzik el, nyilvánvaló, hogy a férfit fiatal önmagára emlékezteti a fiú, és ezért is szeretné megóvni azoktól a csapásoktól, amiket ő nem tudott elkerülni. Van egy olyan motívum is a történetben, amikor az érettebb valaki átadja a tudását, a tapasztalatait fiatalabb társának; ez konkrétan az öngyújtó odaajándékozásával jelenik meg.

Mindez persze korántsem újdonság, sok filmben láthattunk már hasonlót, ez pedig némi kiszámíthatóságot eredményez, ami nem feltétlenül baj, de nem is kifejezetten pozitívum.
A tempó kissé lassú, ugyanakkor emiatt nem válik unalmassá a film, csak épp el tudna viselni némileg nagyobb iramot is, attól még nem változna semmi lényeges. Átlagosan szép a fényképezés, a zene is a független filmekre jellemző módon minimalista (nem pedig nagyzenekari), a színészek pedig általában véve jók, habár olyan rettenetes déli akcentussal beszélnek, hogy pl. a fekete karakterek megértéséhez elengedhetetlen a felirat (de olykor a többiekhez is).

Tye Sheridan elég visszafogott, természetes módon játszik, figurája ezért hiteles tud lenni - hasonlóan, mint a Mudban.  Az apját alakító Gary Poulterről érdemes tudni, hogy nem színész, hanem hajléktalan, akit Gordon Green fedezett fel, mivel előszeretettel alkalmaz a filmjeiben "utcaembere"-színészeket. (Poulter a forgatás után nem sokkal hunyt el a texasi Austin utcáin.)

És akkor jöjjön a lényeg: Nicolas Cage. Alakítása abszolút megfelelő, feleleveníti a jobb napok jobb teljesítményét, látszik, hogy komolyan vette a szerepét, felkészült rá, és egyáltalán nem adja elő az Oscar-díjas sztárt, akinek senki nem érhet a nyomába. Még mindig jó színész, legfeljebb nem jól választott szerepeket a múltban, vagy az ügynöke volt hülye. A Joe-val megtette az első lépést a karrierjének újraélesztése felé vezető úton, és remélhetőleg tudatos és jó döntésekkel, fokozatosan felépíti mindazt, amit lerombolt az elmúlt években.

Nyilván Cage nem egy Nicholson vagy Pacino, de képes jól játszani, ha akar, és ha jól instruálják. Ebben az alkotásban ez olyan 70-80%-ban vált valóra, szóval tényleg csak jó filmek kellenek, hogy a színész újra erőre kapjon. A Joe megfelelő ugródeszka ehhez.