A második világháború után néhány évvel járunk. Az egykori tengerészgyalogos, Freddie Quell a leszerelés után nem találja helyét a világban. Egyre gyakrabban issza le magát, és bár próbál helytállni, munkát vállalni, a régi beidegződései nem hagyják nyugodni. Egy nap megismerkedik egy önismereti (vallási?) csoporttal (szektával?) és annak karizmatikus vezetőjével. Az önmagát kereső, kiégett férfi hosszú ideje először érzi úgy, hogy ismét tartozik valahová, bár önmaga legyőzése sokkal nehezebb annál, mint gondolná - ráadásul nem is biztos, hogy ezt akarja.
Paul Thomas Anderson ezúttal is a magányos férfilélek bugyraiba ás le, amihez az ijesztőre fogyott, görnyedten járkáló Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffman asszisztál - mindketten zseniálisan.
P. T. Anderson még mindig az egyik legjobb színészvezető rendező, de egy igen jellemző életérzést is sikerült remekül elcsípnie, ami a világháborúból hazatérő amerikai katonáknak a sajátja lehetett. A távolságtartó kamera, a kevés, és akkor is inkább furcsa dallamokat felvonultató zenei világ, a hosszú snittek is ezt a hangulatot erősítik.
Ami a két főszereplőt illeti, a lelke és embersége megmaradt darabkáit összeszedegetni próbáló, jobbára csak ösztönszerűen élő (vegetáló) Freddie, és az ellenpont, a racionalitást, az intellektust preferáló Mester által képviselt pszichológiai és filozófiai tételek, ezek szembenállása képzi a film gerincét, és az a kevéske konkrét cselekmény, ami a film során látható, e két fél "összecsapásait" mutatja be, ill. előbbi fejlődési kísérleteit utóbbiba.
Ami a két főszereplőt illeti, a lelke és embersége megmaradt darabkáit összeszedegetni próbáló, jobbára csak ösztönszerűen élő (vegetáló) Freddie, és az ellenpont, a racionalitást, az intellektust preferáló Mester által képviselt pszichológiai és filozófiai tételek, ezek szembenállása képzi a film gerincét, és az a kevéske konkrét cselekmény, ami a film során látható, e két fél "összecsapásait" mutatja be, ill. előbbi fejlődési kísérleteit utóbbiba.
Közhely, de Anderson nem ítélkezik sem Freddie, sem Dodd (a Mester) fölött - sem mint emberek, sem annak fényében, amit képviselnek. Ez egy megfigyelés, egy olyan alapos lélektani vizsgálat, ami feltárja az emberi viselkedés és gondolkodás különböző aspektusait.
A teljesen magára maradt ex-katona és a Mester kapcsolatát bemutató alkotás festői szépségű képekkel, olykor kicsit a szcientológiára hajazó gyakorlataival kissé nagy falat (144 perc) ahhoz képest, hogy nem sok minden történik, de minimum a kiváló alakítások és a szép fényképezés miatt érdemes megnézni.
Egy idős nő és idős férfi megy egy autóban. Hogy pontosan hová, nem derül ki azonnal. A nő folyamatosan belekotyog a vezetésbe, megjegyzéseket tesz a járókelőkre, be nem áll a szája, amiből a férfinak egy idő után már kezd elege lenni. Egy térkép segítségével végül sikeresen elérik úti céljukat.
Egy idős nő és idős férfi megy egy autóban. Hogy pontosan hová, nem derül ki azonnal, bár a nő kissé lefogyott, és kevesebbet is beszél. Már térkép nélkül is tudják, hová tartanak.
Egy idős nő és idős férfi megy egy autóban. Hogy pontosan hová, nem derül ki azonnal, a nő viszont határozottan betegnek tűnik.
Egy idős nő és idős férfi van az utcán az autójuk előtt; a férfi áll, a nő ül. Ekkor már nyilvánvaló, hogy nagy a baj. Bár a férfinak csak hónapok múlva lesz a születésnapja, a nő már most odaadja az ajándékát: egy GPS-t. A férfi végül betolja a tolószékes nőt a kórházba.
Egy idős férfi megy az autójában, és hallgatja a GPS szenvtelen instrukcióit. Megáll, arcát a tenyerébe temeti.
Egy idős férfi megy az autójában, és hallgatja a GPS instrukcióit, melynek hangját és utasításait kicserélte a feleségéére, akinek beszédét korábban diktafonnal felvette.
Az élet újratervezések sorozata.
Tóth Barnabás (Rózsaszín sajt) kisjátékfilmje egyszerre kedves és megható alkotás, amely - főleg a Don Jon fényében - az egész életen átnyúló szeretetről és ragaszkodásról mesél, ami messze túlmutat a megszokáson alapuló kapcsolaton. A történet nem feltétlenül indokolja a magyarságot, tulajdonképpen akárhol játszódhatna, ám mégis van benne valami tipikus hazai íz.
Az operatőri munka, a vágás, a zene egyszerű, lényegre törő, a prímet viszont egyértelműen a visszafogott, természetes stílusú színészi játék viszi el, főleg természetesen Pogány Judit, de Kovács Zsolt is kiválóan teljesít.
Az aranyifjú Jonnak sosem volt gondja a csajozással; a nők csak úgy ragadnak rá, és haverjaival mindent el is követ, hogy minél több skalpot gyűjtsön be. Ám hiába a rengeteg gyönyörű nő és a világbajnok lepedőakrobatikázás, Jon kizárólag a pornófilmekre képes valóban gerjedni. Egy nap igazi nagyvad akad a horgára, aki más, mint a többi lány; olyan, amilyennel Jon még sosem találkozott. Lehet, hogy Barbara a nagy ő?
Joseph Gordon-Levitt (játékfilmes) rendezői debütálása egész jóra sikerült, látszik, hogy volt mondanivalója, és elég tehetséges is ahhoz, hogy azt megfelelően elmesélje. Röviden: első "nagy" filmje (minden hibájával együtt) simán jobb, mint más, jóval tapasztaltabb, és a szakmát régebb óta űző rendezőké. Hosszabban: íróként és rendezőként JG-L nagyon beletalált egy meglehetősen aktuális problémába, nevezetesen napjaink egyre felszínesebbé váló kapcsolataiba, de emellett a megváltozott, felborult és eltorzult (keresztény alapokon nyugvó, nyugati típusú) értékrendet is finoman kritizálja. Ebbe egyrészt beletartozik az a visszatérő momentum, hogy Jon heti gyónásai mindig feloldozással végződnek, tök mindegy, hányszor "létesített házasságon kívüli szexuális kapcsolatot", vagy hány alkalommal verte ki a netes pornóra - az eredmény mindig ugyanaz, valódi változás, megbánás nincsen, csak a futószalagszerű rutin.
Másfelől viszont felnőtt egy olyan generáció, ami az intim együttlétet - ne szépítsünk - baszásnak és nem szeretkezésnek mondja, gondolja. Ez az új nemzedék már mindenféle korlátozás nélkül fér hozzá a pornográfia számtalan formájához, és sajnos az a helyzet, hogy sokan azt képzelik valóságnak, követendő példának, amit a pornófilmekben látnak; hogy kigyúrt, nagyfarkú pasasok hatszázhetvennyolc pózban dugják rojtosra az élvezettől vinnyogó szőke szilikon- és botoxmacákat, hogy az aktus egy arcraélvezéssel érjen véget. Érzelmek nincsenek, igaz, szükség sincs rájuk, kizárólag a pillanatnyi ösztönök és vágyak gyors kielégítése a cél.
A finom erotika megszűnt, a kendőzetlen szex és soft-pornográfia pedig régóta a mindennapjaink része, így lassan már egy harapófogót is meztelen nővel reklámoznak. Hogy ez hová vezet, meg nem tudom mondani, de hogy nem jó irányba, az biztos.
Joseph Gordon-Levitt (játékfilmes) rendezői debütálása egész jóra sikerült, látszik, hogy volt mondanivalója, és elég tehetséges is ahhoz, hogy azt megfelelően elmesélje. Röviden: első "nagy" filmje (minden hibájával együtt) simán jobb, mint más, jóval tapasztaltabb, és a szakmát régebb óta űző rendezőké. Hosszabban: íróként és rendezőként JG-L nagyon beletalált egy meglehetősen aktuális problémába, nevezetesen napjaink egyre felszínesebbé váló kapcsolataiba, de emellett a megváltozott, felborult és eltorzult (keresztény alapokon nyugvó, nyugati típusú) értékrendet is finoman kritizálja. Ebbe egyrészt beletartozik az a visszatérő momentum, hogy Jon heti gyónásai mindig feloldozással végződnek, tök mindegy, hányszor "létesített házasságon kívüli szexuális kapcsolatot", vagy hány alkalommal verte ki a netes pornóra - az eredmény mindig ugyanaz, valódi változás, megbánás nincsen, csak a futószalagszerű rutin.
Másfelől viszont felnőtt egy olyan generáció, ami az intim együttlétet - ne szépítsünk - baszásnak és nem szeretkezésnek mondja, gondolja. Ez az új nemzedék már mindenféle korlátozás nélkül fér hozzá a pornográfia számtalan formájához, és sajnos az a helyzet, hogy sokan azt képzelik valóságnak, követendő példának, amit a pornófilmekben látnak; hogy kigyúrt, nagyfarkú pasasok hatszázhetvennyolc pózban dugják rojtosra az élvezettől vinnyogó szőke szilikon- és botoxmacákat, hogy az aktus egy arcraélvezéssel érjen véget. Érzelmek nincsenek, igaz, szükség sincs rájuk, kizárólag a pillanatnyi ösztönök és vágyak gyors kielégítése a cél.
A finom erotika megszűnt, a kendőzetlen szex és soft-pornográfia pedig régóta a mindennapjaink része, így lassan már egy harapófogót is meztelen nővel reklámoznak. Hogy ez hová vezet, meg nem tudom mondani, de hogy nem jó irányba, az biztos.
Gordon-Levitt filmje tehát nem csupán egy újabb romantikus vígjáték a sorban, hanem bizony elég komoly gondolatiság húzódik meg mögötte - igaz, szerintem ez nem sokaknak fog feltűnni.
Bár a "romantikus vígjáték" jelzőt használtam, mindenképp dicséretet érdemel az, hogy a történet némiképp szakít a hagyományos romkom-dramaturgiával (ami azt illeti, ki is figurázza, lásd a Channing Tatum és Anne Hathaway cameozásával készült rövid jelenetet, ami néhány másodpercben felsorolja az összes közhelyet), és noha a végén csak megkapjuk a kötelező amerikai tanulságot, az mégsem irritálóan és röhejesen van a nézők arcába csapva, szájába rágva, hanem kedvesen és tulajdonképpen hihető módon.
JG-L-nak van tehetsége az íráshoz és rendezéshez, ezt megint le kell szögezni, bár még bőven van mit tanulnia a szakmáról (pl. arányok, tempó, ritmus, karakterábrázolás), ám színészvezetésben máris jó, igaz, ehhez olyan kollégák közreműködésére is szükség volt, mint Scarlett Johansson (nem olyan rossz aktor ám ő sem, hiába gondolják sokan az ellenkezőjét), Julianne Moore, valamint alighanem az év egyik legeredetibb karakterét (Jon focibolond apját) parádésan alakító Tony Danza.
Érdemes megemlíteni még a leginkább a seth rogeni figurákra hajazó haverokat, Rob Brownt és Jeremy Luke-ot, valamint a Jon húgát játszó Brie Larsont, akinek egyetlen, de annál magvasabb megszólalása leginkább Csendes Bob kinyilatkoztatásaira emlékeztet (keveset beszél, de amikor igen, arra érdemes odafigyelni, lásd még a Two stupid dogs nagy kutyáját).
Bár a "romantikus vígjáték" jelzőt használtam, mindenképp dicséretet érdemel az, hogy a történet némiképp szakít a hagyományos romkom-dramaturgiával (ami azt illeti, ki is figurázza, lásd a Channing Tatum és Anne Hathaway cameozásával készült rövid jelenetet, ami néhány másodpercben felsorolja az összes közhelyet), és noha a végén csak megkapjuk a kötelező amerikai tanulságot, az mégsem irritálóan és röhejesen van a nézők arcába csapva, szájába rágva, hanem kedvesen és tulajdonképpen hihető módon.
JG-L-nak van tehetsége az íráshoz és rendezéshez, ezt megint le kell szögezni, bár még bőven van mit tanulnia a szakmáról (pl. arányok, tempó, ritmus, karakterábrázolás), ám színészvezetésben máris jó, igaz, ehhez olyan kollégák közreműködésére is szükség volt, mint Scarlett Johansson (nem olyan rossz aktor ám ő sem, hiába gondolják sokan az ellenkezőjét), Julianne Moore, valamint alighanem az év egyik legeredetibb karakterét (Jon focibolond apját) parádésan alakító Tony Danza.
Érdemes megemlíteni még a leginkább a seth rogeni figurákra hajazó haverokat, Rob Brownt és Jeremy Luke-ot, valamint a Jon húgát játszó Brie Larsont, akinek egyetlen, de annál magvasabb megszólalása leginkább Csendes Bob kinyilatkoztatásaira emlékeztet (keveset beszél, de amikor igen, arra érdemes odafigyelni, lásd még a Two stupid dogs nagy kutyáját).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése