Gyilkos Joe
Amekkora csajmágnes és olykor még húzónév is Matthew McConaughey, az elmúlt időszakban már a második filmje nem kerül nálunk mozi-forgalmazásba, holott némely marhaságát simán bemutatják. A Mud után most a Gyilkos Joe-t is csak azok tudják megnézni, akik megveszik DVD-n, vagy - ne szépítsünk - letöltik. Nem állítom persze, hogy pont ezt a filmjét kellett volna a hazai mozikba küldeni, de mégis (sőt sokkal) inkább ezt, mint mondjuk egy Szaharát vagy Magic Mike-ot.
Chrisre, az önmagát állati menőnek gondoló drogdílerre rájár a rúd. Hogy 6000 dolláros tartozását megadja, elhatározza, hogy végez gyűlölt anyjával, hogy megszerezhesse annak életbiztosítását. A feladat elvégzésére Gyilkos Joe-t, egy dallasi piszkos zsarut kér fel, ám mivel egy centje sincs, Chris belemegy, hogy a húga, Dottie legyen a zálog Joe szolgálataiért cserébe, míg hozzá nem jut a biztosítási pénzhez. A dolgok azonban nem egészen a tervek szerint alakulnak.
A veterán William Friedkin (pl. Az ördögűző, Francia kapcsolat) 2011-es filmjét legjobban úgy lehetne jellemezni, mint egy white trash-t bunkókkal, vagyis csupa olyan alakkal, akik a sörvedelésen, zabáláson, tévébámuláson és dugáson kívül nem sokat tesznek; valódi vágyaik, céljaik, ambícióik nincsenek, mert igénytelen és ostoba idióták, akiknek az élete totálisan felesleges. Amikor egy ilyen alak kezd tervezgetni, az valahol nagyon vicces, és a néző őszinte kárörvendéssel szemléli, ahogy a végén pórul jár.
Amúgy ez a kiindulópont éppen beleillene egy jóféle Coen-filmbe, pláne a groteszk alaptörténettel, amivel a Gyilkos Joe is operál, csak hát Coenék többnyire végigviszik a fekete humorral fűszerezett stílust, Friedkin viszont egy idő után már túlságosan komolyan veszi önmagát, így a kezdeti komikum fokozatosan eltűnik, hogy átadja a helyét valami olyasminek, amin már kevésbé vagy egyáltalán nem lehet röhögni. Annyira nagy baj ezzel sincs amúgy, mert így erősebb a kontraszt, ahogy ezt az egész - nincs rá jobb szó - elkúrt családot ábrázolja, ahol lényegében egyetlen épeszű egyén sincs (még talán Dottie a legnormálisabb), és rajtuk keresztül bemutasson egy olyan szituációt, ami akár valamiféle parabola is lehet. Nálunk most úgyis nagyon aktuális a devizahitel-válság, hát ennyi erővel akár egy ehhez hasonló felállásra is reflektálhat a Smith család esete Joe Cooper-rel: egy olyan helyzetet teremtenek maguknak, ami fölött végül - részben önhibájukból, részben önhibájukon kívül - elveszítik a kontrollt.
A gyilkos kamaradráma legfőbb pozitívumai a remek színészek, akik között moziban már rég látott arc is feltűnik (Gina Gershon), de találkozhatunk Thomas Haden Church-csel (akinek remekül áll a hülye tahó karaktere), Emile Hirsch jól hozza a lúzer bűnözőpalántát, Juno Temple megint nekivetkőzik, a címszereplő Matthew McConaughey viszont továbbra is öles léptekkel halad afelé, hogy tényleg komoly színész váljék belőle. Igaz, ezúttal is villant egy segget meg kockás hasat, de játszik is, ráadásul nem is rosszul (talán nem tévedek, ha a KFC-s csirkehús leszopását említem színészi csúcspontnak, amit Gina Gershon-nal "ad elő").
Néhol kicsit már erős, de azért alapvetően egész jó kis film a Gyilkos Joe, amolyan profi független mozi.
Polisse
A francia film toronymagasan Európa legjobbja, akkor is, ha ezzel néhány más nemzet (pl. az angolok) nem értenének egyet - de a dolog attól még így van, szóval erről ne is nyissunk vitát, de arról se, hogy meglehetősen sz*r világban élünk.
Történelme során az emberiség hatalmas erőfeszítéseket tett (és tesz) annak érdekében, hogy minél jobban elrontsa és szétrombolja mindazt a jót, amit elért és felépített, ez a folyamat pedig főleg az utóbbi évtizedekben (az elmúlt 50-100 évben?) gyorsult fel elég látványosan, ma meg már ott tartunk, hogy a régi, hagyományos értékek fokozatosan értelmüket és jelentőségüket veszítik, ami meg helyette marad, azt leginkább egy köpéssel lehet kifejezni. Nyilván ez most így eléggé sarkított vélemény, de tagadhatatlan, hogy a "szépség" és "rondaság" (jó és rossz stb.) egyensúlya eléggé megbomlott utóbbi javára, és ez egyre aggasztóbb szerintem.
A Polisse című remek francia krimi a párizsi rendőrség ifjúságvédelmi osztályára kalauzolja el a nézőket, azon belül is az osztag tagjainak mindennapjaiba - munkájába és magánéletbe - enged bepillantást. Nadine, Fred, Iris, Mathieu, Chrys, Sue Ellen és Baloo minden nap mélyen megmerítkezik a mocsokban, hogy gyerekbántalmazó szülők, pedofilok, megerőszakolt tinik, és még ki tudja, milyen borzalmak ügyében nyomozzon. Hozzájuk csapódik Melissa, a fotós, aki az egység tevékenységét követi, eközben pedig maga is megtapasztalja ennek az ismeretlen szubkultúrának a sajátosságait.
A film legnagyobb erőssége egyrészt a kőkemény dokumentarizmus, ami ebben az esetben nem csak abból áll, hogy sok a kézikamerázás. A témaválasztás és a hiperrealista (de nem naturalista) kivitelezés együtt rendkívüli hitelességet kölcsönöz a látottaknak, mintha nem is játék-, hanem dokumentumfilmet néznénk. Ezt az érzetet a sok amatőr szereplő is erősíti, akik egytől egyik tipikus karakterek (jobbára bevándorlók, de akad köztük született francia is), és maguk a bemutatott ügyek is igencsak jellegzetesek: román zsebtolvaj, hajléktalan afrikai nő, drogos anya, gyerekeket pajzsként használó maffiózók stb.
Megint csak nem kérdés, hogy a legjobb forgatókönyvíró továbbra is az élet, és ami azt illeti, pontosan az ilyen eseteket szokták a kertévék híradói elintézni egy "figyelem, megrázó riport következik."-mondattal, utána pedig gond nélkül lubickolnak mások tragédiájában. (Kíváncsi vagyok, hogy a szerkesztők és hírolvasók hogy képesek a gyerekeik szemébe és egyáltalán tükörbe nézni ennyi borzalom prezentálása után, amivel már 15 éve rohasztják az emberek agyát... Vajon büszkék magukra és a "munkájukra"?)
Gyaníthatóan ugyanez lehet az oka annak is, hogy ez a film sem jutott el hozzánk moziba, de legalább DVD-n megjelent.
A film rendkívül erősen mutatja be a rendőrszereplők egyéni történeteit, tragédiáit és motivációit, de nagy hangsúlyt fektet az egység tagjai között fennálló viszonyokra, a bajtársiasságra és kötelékekre is, melyek a gyakori összekapások ellenére is megvannak köztük. Talán ők maguk is tudják, hogy hiábavaló szélmalomharcot vívnak, nem tudnak mindenkit megmenteni, és minden megoldott ügyre 10 másik jut, mégsem adják fel - még akkor sem, amikor már az életüket kezdi felőrölni a hivatásuk.
Bármilyen meglepő (és távol álljon tőlem a hímsovinizmus), de ezt a zsigeri rendőrdrámát a fotós Melissát alakító Maïwenn rendezte, a forgatókönyvet a Sue Ellen-t alakító Emmanuelle Bercot-val közösen írta, a végeredmény pedig egy Luc Besson legjobb napjaihoz simán felérő alkotás lett. Durva, megrendítő, mellbevágó, néhány helyen meg is ható, sok jó pillanattal rendelkező, kőkemény zsarukrimi, ami a nyers őszinteségével próbálja felnyitni kicsit az emberek szemét.
Történelme során az emberiség hatalmas erőfeszítéseket tett (és tesz) annak érdekében, hogy minél jobban elrontsa és szétrombolja mindazt a jót, amit elért és felépített, ez a folyamat pedig főleg az utóbbi évtizedekben (az elmúlt 50-100 évben?) gyorsult fel elég látványosan, ma meg már ott tartunk, hogy a régi, hagyományos értékek fokozatosan értelmüket és jelentőségüket veszítik, ami meg helyette marad, azt leginkább egy köpéssel lehet kifejezni. Nyilván ez most így eléggé sarkított vélemény, de tagadhatatlan, hogy a "szépség" és "rondaság" (jó és rossz stb.) egyensúlya eléggé megbomlott utóbbi javára, és ez egyre aggasztóbb szerintem.
A Polisse című remek francia krimi a párizsi rendőrség ifjúságvédelmi osztályára kalauzolja el a nézőket, azon belül is az osztag tagjainak mindennapjaiba - munkájába és magánéletbe - enged bepillantást. Nadine, Fred, Iris, Mathieu, Chrys, Sue Ellen és Baloo minden nap mélyen megmerítkezik a mocsokban, hogy gyerekbántalmazó szülők, pedofilok, megerőszakolt tinik, és még ki tudja, milyen borzalmak ügyében nyomozzon. Hozzájuk csapódik Melissa, a fotós, aki az egység tevékenységét követi, eközben pedig maga is megtapasztalja ennek az ismeretlen szubkultúrának a sajátosságait.
A film legnagyobb erőssége egyrészt a kőkemény dokumentarizmus, ami ebben az esetben nem csak abból áll, hogy sok a kézikamerázás. A témaválasztás és a hiperrealista (de nem naturalista) kivitelezés együtt rendkívüli hitelességet kölcsönöz a látottaknak, mintha nem is játék-, hanem dokumentumfilmet néznénk. Ezt az érzetet a sok amatőr szereplő is erősíti, akik egytől egyik tipikus karakterek (jobbára bevándorlók, de akad köztük született francia is), és maguk a bemutatott ügyek is igencsak jellegzetesek: román zsebtolvaj, hajléktalan afrikai nő, drogos anya, gyerekeket pajzsként használó maffiózók stb.
Megint csak nem kérdés, hogy a legjobb forgatókönyvíró továbbra is az élet, és ami azt illeti, pontosan az ilyen eseteket szokták a kertévék híradói elintézni egy "figyelem, megrázó riport következik."-mondattal, utána pedig gond nélkül lubickolnak mások tragédiájában. (Kíváncsi vagyok, hogy a szerkesztők és hírolvasók hogy képesek a gyerekeik szemébe és egyáltalán tükörbe nézni ennyi borzalom prezentálása után, amivel már 15 éve rohasztják az emberek agyát... Vajon büszkék magukra és a "munkájukra"?)
Gyaníthatóan ugyanez lehet az oka annak is, hogy ez a film sem jutott el hozzánk moziba, de legalább DVD-n megjelent.
A film rendkívül erősen mutatja be a rendőrszereplők egyéni történeteit, tragédiáit és motivációit, de nagy hangsúlyt fektet az egység tagjai között fennálló viszonyokra, a bajtársiasságra és kötelékekre is, melyek a gyakori összekapások ellenére is megvannak köztük. Talán ők maguk is tudják, hogy hiábavaló szélmalomharcot vívnak, nem tudnak mindenkit megmenteni, és minden megoldott ügyre 10 másik jut, mégsem adják fel - még akkor sem, amikor már az életüket kezdi felőrölni a hivatásuk.
Bármilyen meglepő (és távol álljon tőlem a hímsovinizmus), de ezt a zsigeri rendőrdrámát a fotós Melissát alakító Maïwenn rendezte, a forgatókönyvet a Sue Ellen-t alakító Emmanuelle Bercot-val közösen írta, a végeredmény pedig egy Luc Besson legjobb napjaihoz simán felérő alkotás lett. Durva, megrendítő, mellbevágó, néhány helyen meg is ható, sok jó pillanattal rendelkező, kőkemény zsarukrimi, ami a nyers őszinteségével próbálja felnyitni kicsit az emberek szemét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése