New York bandái - Call Girl

New York bandái

Amerika vérben, erőszakban és szenvedésben született, és azóta is abban él. Ahogy az első telepesek az Újvilág földjére tették a lábukat, gyakorlatilag kisebb-nagyobb megszakításokkal ölték egymást és/vagy másokat. Kezdődött minden a függetlenségi háborúval, majd fokozatosan kiirtották és rezervátumokba kényszerítették az őslakos indiánokat (fura módon ezt nem nagyon emlegetik a nyugat hősies meghódításáról szóló romantikus elbeszélések), ezután a behurcolt feketéket kezdték el gyilkolászni (ami problémát végső soron saját maguk okozták saját maguknak, amikor meghonosították a rabszolgatartást, aztán nem győztek csodálkozni, hogy a felszabadított feketék ellenük fordultak), megvívtak egy polgárháborút, majd néhány évtizedes elszigeteltséget követően kiléptek a nemzetközi porondra, és lényegében az első, de még inkább a második világháború óta megállás nélkül hőzöngenek valahol, mindig valami más eszmét vagy jelszót tűzve a zászlójukra (most épp a demokráciát és a terror elleni harcot).

A belső ellentétek a XIX. század közepén (majd végén, ill. a XX. sz. elején) hirtelen megugrott bevándorlással kezdődtek igazán, amikor a "bennszülöttek" elkezdtek acsarkodni a frissen érkezettekre (főleg írekre), holott a különbség csak annyi volt köztük, hogy az egyik betolakodó korábban ért oda, mint a másik, ezért komolyan elhitte, hogy neki ott jogai vannak. Az ilyen-olyan népcsoportok közti különbségek  (főleg vallási alapon történő - katolikus vs. protestáns, aminek több évszázados gyökerei vannak) aztán indokként szolgáltak ahhoz, hogy az emberek bandákba tömörüljenek és néhanapján egymásnak essenek.

A zűrzavaros időkben elkerülhetetlen, hogy bizonyos személyek felemelkedjenek, vezetővé váljanak, és megalapozzák mások nyomorán a szerencséjüket, Martin Scorsese ezt a motívumot pedig már több filmjében feldolgozta, így nem csoda, hogy a New York bandáiban is elsütötte - ha úgy tetszik, kis túlzással egy Aljas utcák vagy Nagymenők, csak épp 1860-as évekbeli környezetben.

Scorsese kezei közül nem egy, filmtörténetileg is fontos alkotás került ki, ám mint minden direktornak, neki is akadnak gyengébb időszakai, hullámvölgyei, amikor kevéssé jönnek össze a dolgai, és egy filmje nem igazán lesz sikeres. A New York bandái is ilyen, ami a Casino utáni lejtmenet második állomása (az első A holtak útja), ugyanakkor abból a szempontból feltétlenül mérföldkő, hogy innentől lehet számítani a Leonardo DiCaprioval való együttműködés kezdetét, ami aztán A téglában csúcsosodott ki, mikor Marty megkapta a régóta esedékes rendezői Oscart, igaz, jóval korábban és más filmjéért kellett volna a rangos elismerésben részesülnie.

A New York bandái nem rossz film, de nem is túl jó. Egyrészt az ismerős alapfelállás miatt (lényegében egy XIX. sz.-i maffiatörténet), másrészt pedig azért - és ez a lényeg -, mert túlságosan hosszú, vontatott és emiatt unalmas. Nagyon sok az a 160 perc, ebben a történetben (dióhéjban a lényeg: a fiú bosszút áll apja gyilkosán) messze nincs ennyi, bár az világos, hogy a rendezői szándékban némi történelmi tabló, háttér bemutatása is szerepelt, de még ezzel együtt is simán ki lehetett volna vágni 20-30 percet, a maradékot pedig lényegesen feszesebbé és gyorsabb tempójúvá tenni. (Nem sokszor van ilyen, de most megint előfordult, hogy egy film vészesen megközelítette azt a pontot - ebben az esetben valahol fél óra tájékán -, hogy kikapcsoljam.)

Azt is problémának láttam, hogy a főszereplő karakterek nem annyira árnyaltak vagy érdekesek, mint néhány más Scorsese-moziban. Hiába jók a színészek, ha a figuráik relatíve elég egyszerűek vagy közhelyesek, és ezzel még Daniel Day-Lewis sem tud mit kezdeni, bár az tény, hogy parádésan teszi a dolgát, és a film legjobb pillanatai is egyértelműen neki köszönhetőek, ám Hentes Bill ettől még nem válik olyan összetett szereplővé, mint mondjuk a Vérző olaj Plainview-ja (hogy DDL-nál maradjak). Leonardo DiCaprio 2002-ben is jó színész volt (ma is az), hozza a tőle elvárható magas színvonalat, Oliver Stone-hoz hasonlóan (Minden héten háború) pedig Scorsesenek is sikerült kihoznia Cameron Diaz-ból a színésznőt, ami szintén örömteli.

Jók a díszletek és a jelmezek (általában az egész látványtervezés és a fényképezés), van korhű hangulat is, ám a szellős forgatókönyv és a vontatott tempó felemássá teszi a végeredményt. Nem nagyon lehet azonosulni a szereplőkkel, a drámai feszültség pedig a kiszámítható történet és a borítékolható végkifejlet miatt nem igazán keríti hatalmába a nézőt. Kár érte.

Call Girl

Nem mondhatnám, hogy ez a hétvége túl fényesre sikeredett volna, ami a megnézett filmeket illeti. Úgy is mondhatnám: el lett szúrva, mivel a második film is csalódást okozott, ráadásul eléggé hasonló okok miatt, mint a New York bandái.

Habár az elmúlt években eléggé népszerűvé váltak a skandináv, és azon belül a svéd filmek (nyilván a Millenium-trilógia miatt), attól még olykor ők is mellé tudnak nyúlni, vagyis nem kell automatikusan hasra esni egy svéd mozitól, mert az még közel sem garancia arra, hogy a film jó.

A Mikael Marcimain rendezésében készült svéd-finn-norvég-ír koprodukció 1976-ban játszódik. Egy nem kevés politikai befolyással bíró asszony prostitúciós hálózatot működtet, melyben kiskorúakat is foglalkoztat; ügyfelei között számos magas rangú tisztségviselő, politikus található. A mintegy véletlenül beszervezett, de aztán egyre jobban "beépülő" tinédzser lányok számára a nevelőintézetből való szabadulás reményét kínálja a gyors pénzszerzési lehetőség, ám a hatóságok a hálózat és az azt irányító madam nyomában vannak, gyűlnek a bizonyítékok, az általános választásokhoz közeledve pedig az államhatalom számára is egyre kínosabbá válik az ügy.

A film megtörtént eseményeken alapul: az egész Svédországot megrengető, hetvenes évekbeli prostitúciós botrányt dolgozza fel, melyben egészen magas pozícióban lévő politikusok is érintve voltak.

Ehhez a kemény sztorihoz egy keménykezű, rutinos rendező kellett volna, aki durván megmondja és bemutatja a tutit, Mikael Marcimain azonban eddig csak tévésorozatok epizódjait dirigálta, a szélesvásznú debütálása pedig enyhén szólva is felemásra sikerült. Nem annyira rossz persze, amit csinált, de látszik, hogy gyakorlatlan még az egész estés filmek világában, hiába volt már rendezőasszisztens több moziban is (pl. a Suszter, szabó, baka, kémben), de ettől még sokat kell tanulnia olyan apróságokról, mint például az arány, a ritmus és a tempó, filmje ugyanis főleg ezeken csúszik el (ahogy a Suszter... is). Az eredmény: érdektelenség és unalom. A cselekmény döcögve bontakozik ki, az időfelbontásos szerkezet miatt pedig eleinte nem is tudni, hogy ki kicsoda, és hogy a párhuzamos szálak miként, de főleg miért kapcsolódnak egymáshoz. Az sem sokat segít, hogy nincs olyan szereplő, akivel azonosulni lehetne - bár ez egy ilyen komoly mondanivalójú film esetében talán nem is akkora baj, de ebben az esetben legalább lehessen valakinek "drukkolni", aggódni érte, félteni őt, vagy akármilyen érzelmi kapcsolatot kiépíteni vele, ám ez elmarad. Amikor végre beindul a történet, akkor is nagyon lassan halad, katartikus pillanatok nincsenek, feszültséget se nagyon keressünk, ráadásul a lezárás is suta egy kissé (bár az tetszett, ahogy a lány belenéz a kamerába - még ha ez messze nem holmi hepiendes befejezés). Bárhonnan is nézem, nagyon sok az a 140 perc, amit ez a film felölel.

Azért van néhány pozitív dolog is, amiknek élén rögtön a kiváló, hetvenes évekbeli hangulatot említem meg. Nagyon jók a jelmezek, a frizurák, a díszletek és a kellékek, ill. hallunk néhány korabeli dalt is (de csak egy Abbát). A színészek játéka meglehetősen visszafogott, természetes stílusú (Dagmar tenyérbemászó pasiját, de a többi pocakos, alsógatyás alakot is remekül lehet utálni - már csak a kinézetük miatt is), a madam szerepében pedig (számunkra leginkább) a Baljós árnyak-ból ismerős Pernilla August látható.

A "címszereplő" Sofia Karemyr eléggé halovány, játszani, beszélni nem különösebben tud (vagy csak nem volt rá szüksége = direkt rendezői instrukció?), bár az vitathatatlan, hogy a film során valamiféle lélekromboló leépülést meg lehet figyelni rajta, ám ez nem az ő érdeme, hanem csak sodródik az árral, reagál a többi szereplőre - akár az általa megformált Iris (néhány mellvillantástól és egy hisztizéstől pedig még nem válik valaki színésszé).

Elég furcsa belegondolni, hogy Európa (és talán a világ) egyik fejlett, felvilágosult és jómódú (-nek/nak gondolt) bezzegállamában, Svédországban, előfordulhatott ilyesmi, mint egy ilyen prosti-hálózat, ám ne felejtsük el, hogy egyrészt hasonló eset máshol is bőven megtalálható (még sokkal rosszabb formában is akár), másrészt a svédeknek sem kell a szomszédba menni, ha egy kis közéleti botrányra vagy vérengzésre vágynak (pl. Olof Palme-gyilkosság 1986-ban, de 2003-ban az akkori külügyminisztert is megölték, aztán ki tudja, mi minden van még, amiről nem tudunk). Innen, Kelet-Európából nézve mindenesetre kicsit illúzióromboló, hogy lám, odafent sincs kolbászból a kerítés, és a svédek is csak emberek, akik alkalmasint kilátástalansággal és jövőtlenséggel néznek szembe.
A film tehát nem túl jó, de azért végig lehet nézni, csak épp nem maradandó, se nem mellbevágó.