A képregénygeekek nyilván elaléltak, amikor meghallották, hogy a Marvel Animation következő dobása - a lepkefing-halványságú Iron Man: Rise of Technovore után - egy crossover lesz, azon belül is Vasembert eresztik össze a Hulkkal. Az olyan, korábbi rajzfilmek, mint például a Next Avengers vagy a Hulk vs Wolverine bebizonyította, hogy lényegesen jobbak azok a történetek, melyekben nem csak egy főszereplő van, hanem legalább kettő vagy több, mert így a karakterek és a cselekmény is sokkal működőképesebb - nem csoda, hogy a DC kb. soha nem, vagy alig szerepeltette szólóban egy-egy hősét; az eredmény pedig őt igazolta, mind mennyiség, mind minőség tekintetében (érdekes módon az élőszereplős filmek esetében viszont pont fordított a helyzet, mert ott a Marvel köröket ver riválisára).
A legújabb rajzfilm Iron Man and Hulk - Heroes United címre hallgat, az alkotók legnagyobb húzása pedig az volt, hogy alaposan meglovagolták a Vasemberek és Bosszúállók által keltett hullámot, azaz filmjük nem egy külön (pl. a nyomtatott) képregény-univerzumban játszódik, hanem a Marvel-mozifilmek világában, azon belül is az első Avengers után, ebből adódóan a karakterek már ismerősek és széles körben kedveltek. Azt ugyan nem állítom, hogy Tony Stark hasonlítana Robert Downey Jr.-ra (hacsak a bajusza és szakálla nem), de Hulkban felfedezni véltem némi Mark Ruffalot.
A történet meglehetősen egyszerű: két Hydra-tudós le akarja másolni a Stark Industries által kifejlesztett ARC-reaktort, ehhez azonban energiaforrásra van szükségük, ezért rászabadítják Förtelmet (Abomination - a második Hulk-filmből lehet ismerős a képregényekben kevésbé járatosak számára) Hulkra, hogy fogja el, és vigye be a laborjukba. Förtelem azonban maga is csali, így ő is csapdába kerül, és beindul a másolt ARC-reaktor - azaz csak indulna, mivel a felszabaduló, hatalmas mennyiségű gamma-sugárzás műszaki hibát okoz a berendezésben, amiből végül egy primitív intelligenciájú, de annál nagyobb "étvágyú" energialény "születik", ami (aki?) Zzzax-nak nevezi magát, célja pedig nem más, minthogy minden elérhető energiát magába szívjon. Vasember épp egy új páncélt tesztel, amikor Jarvis-szal észleli a szokatlan gamma-kitörést, így azonnal a helyszínre siet, ahol összetalálkozik az időközben kiszabadult Hulkkal. Együtt szállnak szembe a megállíthatatlannak tűnő Zzzax-szal, ami nem kevés bunyóval és rombolással jár.
Úgy tűnik, a Marvel most (megint) megtalálta a helyesnek látszó ösvényt, ami a rajzfilmjeiket illeti. Bár az furcsa, hogy a DC-vel ellentétben ők miért nem dolgozták fel a klasszikus képregény-sztorijaikat (pl. az Infernót vagy A titkos háborút), jó döntésnek bizonyult az, hogy az élőszereplős filmekre alapozzák az animációs alkotásaikat, hiszen egy már kitalált, kidolgozott világgal és szereplőkkel kell sakkozniuk. Ennélfogva Tony Stark épp olyan laza és ugyanúgy szórja a poénjait (persze nem annyira elmebeteg módon, mint Deadpool, aki egy külön kategória), mint RDJr., de Hulk sem kap szívbajt attól, ha egy embert a lábánál fogva kell bunkónak használnia vagy csak úgy a móka és a megnyugvás kedvéért be kell pancsolni egyet valakinek (lsd. még Thor esetét a Bosszúállókban). Poénforrás még természetesen Tony kütyümániája és Jarvis egynémely beszólása, és ezekkel nagyjából össze is foglaltam az Iron Man and Hulk pozitívumait - azonban furcsa módon az egyszerűcske történet mellett is mindez teljesen jól működik, mert szórakoztató, pörgős és látványos a maga rajzolt keretein belül, aki pedig okulni és gondolkodni kíván (pl. a technológia és az ember viszonyáról), az válasszon inkább valami mást (mondjuk, a Vasember 3-at :))) ).
Technikai oldalról nézve a film elég érdekes, ugyanis egy meglehetősen szokatlan stílusú, korábban nem látott 3D-animációról van szó, amit leginkább úgy lehetne jellemezni, mintha valaki fotorealizmusra törekedett volna (pl. a Final Fantasy-re), viszont nem volt hozzá megfelelő szoftvere, animátor-csapata, sem renderfarmja, ezért megelégedett a kevésbé igényesen textúrázott, alacsonyabb felbontású, darabosabb végeredménnyel, amit majd úgyis elvisz a hátán a cselekmény és a karakterek. Jelentem, a dolog bejött.
Világmegváltónak messze nem mondanám a legfrissebb Marvel-animációt, de egész kellemes 70 percnyi szórakozást nyújt, ráadásul jön(nek) a folytatás(ok), így egyrészt talán értelmet kap egy, ebből a történetből totálisan kilógó akciójelenet a Wendigokkal, másrészt erre utal egy stáblista utáni bónuszjelenet is, amiben a Vörös Koponya néz baromi csúnyán, és Amerika kapitányt fenyegeti.
Idén üli a világ a JFK-gyilkosság fél évszázados jubileumát. Az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke, John Fitzgerald Kennedy 1963. november 22-én Dallasba repült, hogy részt vegyen egy közszereplésen. Szándéka az volt, hogy békét teremt a frakciózó helyi demokrata párt soraiban, és előkészíti a következő évi elnökválasztást. A küldöttség dél körül érkezett a dallasi repülőtérre, innen indult a városba. Fél egykor az elnöki konvoj az Elm Streetre fordult. A nyitott autóban feleségével és a texasi kormányzóval utazó Kennedyt ekkor találták el a lövedékek; előbb a torkán, majd a fején. Már holtan szállították a Parkland kórházba. Még aznap letartóztattak egy Lee Harvey Oswald nevű férfit, akit meggyanúsították a merénylettel, két nappal később azonban egy Jack Ruby nevű ember végzett az állítólagos elkövetővel.
A gyilkosság körülményeit a következő elnök, Lyndon B. Johnson által felállított szenátusi bizottság próbálta tisztázni, élén Earl Warren-nel, a Legfelsőbb Bíróság elnökével. Az összefoglaló később Warren-jelentés néven vált ismertté (erről részletesen ITT), ám a vizsgálatot sokan csak a közvélemény számára előadott színjátéknak tartották, a legtöbb iratot és információt pedig 2029-ig titkosították, annyi viszont biztos, hogy a kiszivárgott anyagok szerint számos ellentmondás állapítható meg a jelentésben; nyilvánvaló tényeket, szemtanúk vallomásait és tárgyi bizonyítékokat nem vettek figyelembe a bizottság tagjai, így lassan kialakult egy összeesküvés-elmélet, ami még napjainkban is talál hívőket. A gyanú Fidel Castrot, kubai emigránsokat, a maffiát, a KGB-t, az FBI-t és a CIA-t, valamint magát Lyndon B. Johnsont is érinti, más vélemények szerint viszont Kennedy a háttérhatalmak útjában állt, ezért kellett meghalnia. Bárhogy is, egy new orleansi kerületi ügyész, Jim Garrison néhány évvel az eset után nyomozásba kezdett, és többek között neki is köszönhető, hogy az ügy körüli számos ellentmondás napvilágot látott.
Amerika "lelkiismerete", Oliver Stone 1991-ben forgatott nagyszabású mozifilmet a JFK-rejtélyről, ami a dokumentarista eszközeivel, rengeteg archív felvétellel és fényképpel, dramatizált, dioráma-szerű jeleneteivel, a maga idejében egészen forradalminak számított. A Salvador, A szakasz és a Született július 4-én után Stone a politikai drámák első számú rendezőjének számított, aki egy rakás kényes témát feszegetett filmjeivel, és még több kellemetlen kérdést tett fel. Ugyanezt megpróbálta megismételni a Nixon-nal, majd később a W.-vel is, ám ezek már nem bizonyultak sikeresnek, és világossá vált, hogy Stone a csúcsot a '90-es évek elején érte el, utolsó jó filmjét pedig 1999-ben forgatta (Minden héten háború), azóta viszont átlagos, hollywoodi iparossá változott.
Hogy ennek mi az oka, az jó kérdés. Nekem két elméletem van: egyrészt kiégett, ellőtte minden puskaporát, de az is lehet, hogy csak simán leállították, mielőtt olyan területre téved, ahol már túlontúl ingoványos lenne a talaj. Nekem Stone mindig is amolyan "gőzkieresztő szelepnek" tűnt, akinek bizonyos csoportok megengedték, hogy egy-két kevésbé szalonképes témával előhozakodjon, ezzel azt az illúziót keltve, hogy lám, a fene nagy amerikai szabadságban még ezt is lehet (lásd még Michael Moore-t). Ezzel együtt azonban válaszokat - pláne megoldást - továbbra sem kapott a közvélemény, legfeljebb csak össze lettek foglalva azok a kérdések, melyek mindig is foglalkoztatták azokat, akik távolabbra is képesek gondolkodni, mint az aktuális celebhírek.
A JFK ezzel együtt - akár "megengedett", akár tényleg spontán módon - a mindenkori hatalmi mechanizmust veszi górcső alá, és kemény kritikát fogalmaz meg a politikai-gazdasági érdek-összefonódásokról, elsősorban persze az amerikairól, és nem kevesebbet állít, minthogy a világ sok eseménye - puccsok, kormányválságok, és legfőképp háborúk - tulajdonképpen két dologra vezethetők vissza, ez pedig nem más, mint a pénz és a korlátlan hatalom, ami a pénz által birtokolható.
Ami azt illeti, ez az egész már a legkorábbi politikai berendezkedésig visszanyúlik, és amióta az első civilizált embercsoportok vezetőket választottak maguknak, akik a "nép nevében" gyakorolják a hatalmat ilyen-olyan címekkel, lényegében semmi nem változott, legfeljebb a módszerek, de ettől még az egyiptomiaktól kezdve, a rómaiakon át, egészen napjainkig minden pontosan ugyanaz. Az emberi természetet nem lehet legyőzni, és amikor magunkra szabadítottuk a politikát, minden csak rosszabbá vált, hiszen egyesek számára semmi és senki nem szent annak érdekében, hogy meglegyen a hatodik luxusautója vagy tengerparti apartmanja. És persze az is fontos, hogy ezek az "érinthetetlenek" tényleg azt csinálnak, amit akarnak, hiszen következmények nélkül tevékenykedhetnek, a legnagyobb húzásuk pedig abban rejlik (ismerős lehet az elv a Közönséges bűnözők-ből), hogy elhitetik a világgal, hogy nem is léteznek.
Elszakadva a nagyszabású témától, a JFK egy átlagos, sőt akár közepesnek is mondható film, ami tulajdonképpen sokszor látott cselekményt mutat be: adott egy ember, aki önmagát és a közvetlen környezetét (pl. a családját) sem kímélve nyomoz egy ügyben, amiben makacsul és kitartóan hisz, miközben több akadályba is ütközik, ám nem adja fel, és bár a végén hagyományos értelemben nem nyer, de az erkölcsi győzelem mégis az övé. Stone mozija egy dumálós film (többet beszélnek benne, mint Tarantino-nál), amiben viszont alig történik valami, mégsem válik unalmassá, ráadásul még úgy is képes feszültséget teremteni és fenntartani, hogy borítékolható, hogy nincs hepiend, nincs megoldás, csak a remény, hogy egyszer majd kiderül az igazság (lásd a tárgyalótermi jelenetet).
A főszereplők jobbára papírmasé figurák (főleg Garrison neje, aki úgy hozza a tipikus ügyészfeleséget, aki aggódik az egyre jobban a munkájának élő férjéért, ahogy a nagy könyvben meg van írva), ám a remek színészek bőven feledtetik mindezt, és persze remekül játszanak is, ami szintén nem utolsó dolog. (Jóval Soderbergh Ocean-mozijai előtt) Stone olyan parádés színészgárdát hozott össze, aminek láttán még ma, több mint 20 évvel később is elégedetten lehet csettinteni: Kevin Costner (neki is a '90-es évek eleje-közepe volt a karrier-csúcs), Sissy Spacek, Jack Lemmon, Vincent D'Onofrio, Gary Oldman, Wayne Knight, Joe Pesci, Walter Matthau, Donald Sutherland, Tommy Lee Jones, Kevin Bacon, John Candy, hogy csak az ismertebbeket említsem.
Tény, hogy nagyon erősen oda kell figyelni a történetre, mivel iszonyú sok információ hangzik el, és bár nyilván nem cél minden apróságnak a megjegyzése, a rengeteg összefüggés és kicsiny infómorzsa alaposan próbára teszi a nézők memóriáját, ugyanakkor fel is nyitja a szemüket egy olyan történelmi esemény fonákságaira, ami csak egy volt a sorban, és simán felvethet hasonló kérdéseket például 9/11 vagy az iraki háború, netán az állítólagos iráni nukleáris célok esetében (csak hogy naprakész és aktuális legyek).
Kár, hogy manapság már nem készülnek ilyen elgondolkodtató, tényfeltáró filmek, és bár nem akarok megint összeesküvés-elméleteket gyártani, akár az is elképzelhető, hogy nem véletlen, hogy direkt tartják a világ népességét "boldog" tudatlanságban (többek között a bulvárszeméttel), mert amíg az emberek nem kezdenek gondolkodni és kérdéseket feltenni, addig gond nélkül lehet uralkodni felettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése