Gravitáció - Toszkán szépség

Gravitáció

Bár Alfonso Cuarón rendezett Harry Pottert is, alighanem az eddigi legnagyobb dobása mégis a Gravitáció. Azt ugyan messze nem állítom, hogy a forgatókönyv fenekestül fordítja fel az amerikai filmírás történetét, ám külsőségeit tekintve mindenképp egy újszerű, kis túlzással akár forradalminak is nevezhető filmről van szó, ami igencsak ráfért már az Álomgyárra, miután jó 15-20 éve csak önmagát ismételgeti (jól-rosszabbul).

A történet nem túl eget rengető, úgy is mondhatnám: egyszerű, akár egy parafadugó. A közeli jövőben asztronauták rutin karbantartást végeznek egy űrtávcsövön, ám a Föld másik oldalán baleset történik, és megsemmisült műholdak darabjai szétrombolják a csapat űrhajóját, a katasztrófát pedig csak egy kiképzett, ám tapasztalatlan tudósnő és egy rutinos profi éli túl. Helyzetük meglehetősen nehéz, hovatovább kilátástalan: magányosan lebegve a bolygó felett ki kell találniuk, hogyan tudnak hazajutni, ám az idejük - és ezzel az életben maradási esélyeik is - rohamosan csökken.

Egy klasszikus "az embert nem lehet legyőzni"-tanmesével van dolgunk, egyrészt ezért nem tudom a keblemre ölelni a forgatókönyvet, másrészt pedig azért, mivel - számomra legalábbis - túl sok tipikus dramaturgiát, konfliktust és megoldást, mondanivalót és tanulságot fogalmaz meg, ill. használ. Egy olyan filmtől, amit sokan az év legjobb alkotásának kiáltottak ki, én többet vártam, nem a már ismerősre kitaposott ösvényt. (Persze, egy amerikai filmtől nem biztos, hogy érdemes "nem amerikaiságot" elvárni, még ha a rendező külföldi is...)

Talán nem nagy spoiler, hogy természetesen megtörténik az a bizonyos személyiségfejlődés, ami átlendíti hősünket azon a bizonyos holtponton, aminek határán már-már feladná a küzdelmet, így végül képes lesz kilábalni a szorult helyzetből, ebből a szempontból (is) tehát kiszámítható a sztori, az viszont valódi meglepetés, hogy... na, jó, ezt már nem árulom el, mert hátha valaki nem látta még a filmet, de azért annyit hadd súgjak meg, hogy Tűzparancs és Alien, ami egyfelől :D,  amúgy meg újabb bizonyíték arra, hogy ezeket a motívumokat már évekkel-évtizedekkel korábban is ellőtték, így a Gravitációban nem bírnak akkora katartikus hatással, mint az ember számítana rá. Itt jegyzem meg, hogy az alapcselekmény (magukra maradó űrhajósok) sem újdonság, hiszen pl. a Star Trek Voyager egyik epizódja pontosan ugyanezt dolgozta fel 1997-ben (s4e3, Day of Honor), de persze arra is akad több évtizedes példa, hogy mondjuk egy hánykolódó mentőcsónakban, lakatlan szigeten, vagy hasonló helyen ragad valaki (vagy valakik), szóval bármennyire is ügyes volt Cuarón, a spanyolviaszt már jóval előtte feltalálták, és alapvetően ő sem töltötte meg számottevő újdonságokkal a tartalmat.

Amivel viszont igen, az a pazar látvány és a remek képi világ, ami gyakorlatilag végig CGI (nem is akármilyen, gondolom, az IMAX 3D elég durván ott lehet), és azt tudom mondani, hogy ez a fajta új dimenzió legalább annyira fontos a történet szempontjából, mint anno az Avatar esetében volt. Így lehet elérni a maximális érzelmi és drámai hatást, habár mivel 3D IMAX-házimozirendszere még senkinek nincs, ez a plusz tényező mindenképp elveszik DVD-n és Blurayen (még ha 3D-s is), bár ez abból a szempontból jó, hogy így legalább szembetűnőbbek a hiányosságok (nem tereli el figyelmünket a lehengerlő látvány - és különben is, egy jó film VHS-en is jó, nem kell ahhoz FullHD-nak vagy 4K-nak lennie).

Az operatőri munkát nyugodtan lehet kézikamerázósnak nevezni, bár ez nem fedi igazán a valóságot; a lényeg az, hogy Emmanuel Lubezki kamerája gyakorlatilag ott lebeg súlytalanul Sandra Bullock és George Clooney mellett és körül, és értelmetlenné teszi a gépmozgások hagyományos fogalmát. Szerintem kilátásban van egy Oscar ezért a remek fényképezésért, de a vágásnak is van sansza, mivel amerikai filmektől szokatlanul hosszúak a snittek (a film eleji vágatlan jelenet egészen elképesztő), ami ebben az esetben remek dramaturgiai kifejezőeszköz az időtlenségre, ill. jól lehet az egyszerre tág és szűk helyszíneket (űr vs. szkafander) érzékeltetni.

Érdemes megdicsérni a remek zörejező szakembereket és a hangmérnököt is, hiszen nem kis feladat lehetett a némaságot hangokkal megtölteni, de úgy, hogy közben a légüres tér fizikai tulajdonságait is szem (ill. fül) előtt tartsák. A zene is elég jó, ott és úgy szól, ahogy egy ilyen erős drámai feszültséggel teli filmben megvan a helye (bár épp ez a gyengesége is). A színészek is kiérdemelték az elismerésemet, főleg Bullock alakítása tetszett, míg Clooney olyan, mintha önmagát játszaná (tréfálkozó, csibészesen mosolygó, sztorizgató, szimpatikus alak).

Összefoglalva tehát, egy lenyűgöző formájú, ám sok szempontból ismerős tartalmú film a Gravitáció, ami nyugodtan lehet 2013 legjobb amerikai mozija, bár nem azért, mert annyira zseniális lenne, hanem azért, mert a többi nem volt olyan, mint ez.

Toszkán szépség

A rengeteg amerikai szemét mellett igazi felüdülés olykor európai filmeket nézni - na, nem mintha minden amerikai mozi annyira rossz lenne, ill. öreg kontinensbeli annyira jó, hiszen mindkét oldalról bele lehet futni gyengébb vagy jobb alkotásokba, szóval ez nem feltétlenül földrészfüggő. Mégis, a nem amerikai produkcióknak van egy jellegzetes "más ízük", ami a rengeteg harc, szenvedés, halál és pusztulás után igencsak képes az ember szívét megmelengetni (és igen, tudom, hogy ezekért a témákért sem kell Európának a Marsra mennie, lsd. pl. Polisse).

Az olasz filmgyártás hosszú évtizedek óta az európai szórakoztatóipar és művészet élvonalában van (egy időben még a világ egyik legjobbja is volt - neorealizmus), az utóbbi időkben azonban a legtöbbek számára az olasz film talán egyenlő Giuseppe Tornatoreval és Monica Belluccival. Szerencsére ez közel sincs így, bár az tény, hogy a rendező és a színésznő nevének hallatára több vetítőterem képes megnyílni, mint amúgy.

A Toszkán szépségnek az égvilágon semmi köze nincs Toszkánához, legfeljebb a magyar forgalmazó valamelyik észkombájn munkatársa szerint, aki azt hitte, hogy az Amerikai szépségre reflektáló magyar cím milyen vicces lesz. Hát nem. Jobb lett volna megtartani az eredeti címet (La prima cosa bella), ami lefordítva annyit tesz: Az első legszebb dolog, igaz, ez a sok "szépség" meg "dolog" biztos megkavarta volna az egyszeri magyar polgár érzékeny agyacskáját (lásd még Roberto Benigni Az élet szép, ill. Frank Capra Az élet csodaszép című filmjeit), ezért dönthetett az ADS Service a változtatás mellett. Szerintem nem volt jó ötlet, mert nem minden néző hülye, de most már mindegy.

A 2010-ben készült film története - az amerikai sztorikhoz szokott nézők számára legalábbis - elég egyszerű: a '70-es évek elejétől kezdve a Micheluccu-család történetét követhetjük figyelemmel, melynek középpontjában a gyönyörű és életvidám Anna áll, Bruno és Valeria édesanyja. Egy tengerparti szépségversenyen Anna nyeri el a "Leggyönyörűbb Anya" címet, felkavarva ezzel a nő férjét, aki féltékenységében kidobja feleségét és gyermekeit otthonukból, és ezzel egy olyan kaland veszi kezdetét, ami csak évtizedekkel később ér véget. Harminc év múlva Anna halálos beteg, a felnőtt Valeria ezért rábeszéli az anyja "harsány" életét szégyenként megélő és ezért Milánóba "menekülő" testvérét, hogy térjen vissza a szülővárosukba. Bruno találkozása az anyjával és a családjával régi emlékeket hoz felszínre.

Ez a film nagyon olasz. Úgy is lehetne mondani, hogy tipikus, bár nem minden elemében, de tagadhatatlanul az. És nem csak az egyik mókás, igencsak bőbeszédű és hevesen gesztikuláló mellékszereplő miatt, de elsősorban a rendíthetetlen pozitívságáért és életigenléséért. Ez a jellegzetesen déli mentalitás számunkra szinte tökéletesen idegen, de még egy magamfajta mufurc alaknak is képes volt mosolyt csalni az arcára az a szikrázó életszeretet, ami Annából árad.

A történet elsősorban Brunóra koncentrál, akit egészen gyerekkorától kezdve zavart anyja nyílt viselkedése; a saját befeszült és zárkózott, befelé forduló mentalitásával nem tudta megérteni, miért képes az anyja mindig mosolyogni, és még a legrosszabb helyzetekben is megtalálni az apróságokat, amiknek örülni lehet - akár még a halálos ágyán is. A cselekmény előrehaladtával szerencsére nem tapasztalni olyan látványos (ámde hiteltelen) személyiségfejlődést, ami egy amerikai moziban szinte borítékolható (sőt kötelező) lenne, így Bruno sem tör ki látványosan zokogásban, hogy "igen, mama, igazad volt, az eddigi életem egy rakás sz*r volt, de most végre megtanultam, hogyan engedjem el magam, és ezért örökké hálás leszek neked, nagyon szeretlek!". Bruno gondolkodásában csak egészen pici változás áll be, ám ennyi is elég ahhoz, hogy elinduljon egy nyilván nehéz, de mégis szebb, teljesebb és boldogabb élet felé vezető úton.

A fényképezés stílusa alapvetően az időfelbontásos szerkezetet támogatja, azaz két idősíkon, felváltva folyik a történet, ami hol természetesebb, hol pedig meleg, szépiás színvilággal operál. A kompozíciók, beállítások átlagosak és szépek.

A zene kellemes, nem tolakodó, nem csendül fel feleslegesen vagy hatásvadász módon, ill. néhány korabeli diszkóslágert is lehet hallani.

A színészek közül nekem a gyerek Brunót alakító Giacomo Bibbiani játéka tetszett a legjobban, de a felnőtt férfikaraktert megszemélyesítő Valerio Mastandrea is dicséretre méltó, és említést érdemel Micaela Ramazzotti és Stefania Sandrelli is, akik a fiatal (és középkorú), ill. idős Annát játszották.

Akik pergő tempójú, dinamikus stílusú filmekhez vannak szokva, azok számára a Toszkán szépség talán egy kicsit lassúnak bizonyulhat, amiben látszólag nem sok minden történik, ám ez a mozi nem a szemnek, hanem sokkal inkább a szívnek szól. Kedves, megható filmélmény.

(Minden fiúnak látnia kellene ezt a filmet, és ha kimondani nem is feltétlenül tudják, de legalább magukban gondolva adjanak hálát az anyjuknak, hogy mellettük van/volt, még akkor is, amikor szégyenszemre felnőtt férfiként is alsógatyát akar venni nekik a boltban.)