Lány

Kismillió film készült már a melegekről, de az egyéb szexuális kisebbségek valahogy nem kapnak akkora hangsúlyt a filmekben, amennyire a társadalomban jelen vannak. Jó, nyilván mindenhez idő kell, és ha mainstream amerikai mozikban nem is nagyon bukkannak fel, attól még máshol igen. Ilyen volt például az argentin-spanyol-francia XXY 2007-ben, és ilyen a 2018-as belga Lány is.

Lara 16 éves kamasz, aki apjával és öccsével él. Minden álma, hogy sikeres balerina legyen, be is jut egy neves intézetbe, ahol keményen dolgozik, arról azonban apján és orvosain kívül szinte senki nem tud, hogy a fiatal lány transznemű, vagyis fiúnak született, de nőként azonosítja önmagát. Hormonkezelésen vesz részt, hamarosan nemváltó műtét vár rá, ám a balett megerőltető világa az ellen dolgozik, hogy elég erős legyen a teste ahhoz, hogy kibírja az operációt.

Visszafogott, lassú tempójú, de hangulatos, dokumentarista stílusú filmet rendezett Lukas Dhont, amiben tulajdonképpen nincsen semmi kiemelkedő - legalábbis olyan értelemben, mint egy hollywoodi produkcióban. Itt nincsenek kiemelkedő drámai csúcspontok (oké, egy akad, amihez férfiként kell némi lelkierő), sem nagyjelenetek, a néző nem azért van, hogy katarzist éljen át. Ő itt csak megfigyelő, aki betekintést nyer egy különleges ember legbelső érzéseibe.

Hogyan éli meg valaki azt, hogy nem abban a testben él, amiben kéne, amikor az egész lénye, a legalapvetőbb identitása kérdőjeleződik meg? Hogyan viszonyul önmagához és a világhoz, ráadásul mindezt tinédzserként, amikor az élet amúgy is egy merő káosz?

Ezek a gondolatok a Lány legerősebb tulajdonságai, amihez jól illik a címszereplő Victor (!) Polster eszköztelen, amatőr játéka, ill. ebből is látszik, milyen jó színészvezető volt a rendező.