Egy apró bódéban egy férfi évek óta dorayakit, japán töltött palacsintát készít és árul. Egy nap idős nő érdeklődik munka után, ám a főnök udvariasan elutasítja. A látogató később újra felbukkan és elmeséli, hogy évtizedeken át készített dorayakit, van is egy különleges töltelékreceptje, ennek hatására a férfi elgondolkodik, és mégis csak felveszi a Tokue nevű nénikét, ettől kezdve pedig minden megváltozik; az új töltelék csodálatos ízének hamarosan híre megy, fellendül az üzlet, ám idővel Tokue titka is kiderül.
A kibontakozó dráma középpontjában a "fejlett" világban szinte ismeretlen lepra áll, ami a második világháború után annyira komoly problémát jelentett Japánban, hogy a betegeket arra kényszerítették, hogy a társadalmon kívül, elkülönítve, zárt szanatóriumokban éljenek. Sokat mondó tény, hogy az ezt szabályozó, 1953-ban hozott törvény egészen 1996-ig érvényben volt.
Naomi Kawase rendezőnő nem csupán emléket állított a ma már 80-as éveikben járó betegeknek, már aki még él, de egyfajta megváltástörténetet is bemutatott, melyben hangsúlyt kap a szabadságvágy, azok az apró pillanatok, pl. a virágzó cseresznyefa látványa, egy frissen sült sütemény illata, egy fénysugár, kicsiny hangfoszlányok, stb., melyek fölött hajlamosak vagyunk elsikkadni, ám az elzárt betegek számára az egész világot jelenthették. Főhajtás és egyszersmind tiszteletteljes bocsánatkérés is ez a film.
A közel két órás játékidő nem tűnik hosszúnak, ám a cselekmény nagyon-nagyon lassú folyású, szóval a dinamikusabb, pörgősebb produkciókhoz szokott nézőnek bizonyos nem kevés türelemre lesz szüksége - már ha rá lehet őt venni arra, hogy végignézze Naomi Kawase alkotását.
Szerintem mindenképp érdemes, mert ma már felettébb ritkaságszámba mennek az ehhez hasonló, végtelenül egyszerű, de mélyen emberi filmek, melyek nem csupán szórakoztatnak, hanem szólnak is valamiről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése