A remény receptje

A Cirko film nemrég ingyen hozzáférhetővé tette online tékájának néhány tucat címét, melyek közül mintegy tizet választottam ki és töltöttem le. Ma este egy japán-német-francia koprodukciót láttam, ami a japán történelem egy olyan elhallgatott/elfeledett témájával foglalkozik, ami a nyugati világban minden bizonnyal tökéletesen ismeretlen.

Egy apró bódéban egy férfi évek óta dorayakit, japán töltött palacsintát készít és árul. Egy nap idős nő érdeklődik munka után, ám a főnök udvariasan elutasítja. A látogató később újra felbukkan és elmeséli, hogy évtizedeken át készített dorayakit, van is egy különleges töltelékreceptje, ennek hatására a férfi elgondolkodik, és mégis csak felveszi a Tokue nevű nénikét, ettől kezdve pedig minden megváltozik; az új töltelék csodálatos ízének hamarosan híre megy, fellendül az üzlet, ám idővel Tokue titka is kiderül.

A kibontakozó dráma középpontjában a "fejlett" világban szinte ismeretlen lepra áll, ami a második világháború után annyira komoly problémát jelentett Japánban, hogy a betegeket arra kényszerítették, hogy a társadalmon kívül, elkülönítve, zárt szanatóriumokban éljenek. Sokat mondó tény, hogy az ezt szabályozó, 1953-ban hozott törvény egészen 1996-ig érvényben volt.

Naomi Kawase rendezőnő nem csupán emléket állított a ma már 80-as éveikben járó betegeknek, már aki még él, de egyfajta megváltástörténetet is bemutatott, melyben hangsúlyt kap a szabadságvágy, azok az apró pillanatok, pl. a virágzó cseresznyefa látványa, egy frissen sült sütemény illata, egy fénysugár, kicsiny hangfoszlányok, stb., melyek fölött hajlamosak vagyunk elsikkadni, ám az elzárt betegek számára az egész világot jelenthették. Főhajtás és egyszersmind tiszteletteljes bocsánatkérés is ez a film.

A közel két órás játékidő nem tűnik hosszúnak, ám a cselekmény nagyon-nagyon lassú folyású, szóval a dinamikusabb, pörgősebb produkciókhoz szokott nézőnek bizonyos nem kevés türelemre lesz szüksége - már ha rá lehet őt venni arra, hogy végignézze Naomi Kawase alkotását.
Szerintem mindenképp érdemes, mert ma már felettébb ritkaságszámba mennek az ehhez hasonló, végtelenül egyszerű, de mélyen emberi filmek, melyek nem csupán szórakoztatnak, hanem szólnak is valamiről.

After Life

Bevallom, nem ismertem Ricky Gervais munkásságát e sorozat előtt, de ebből a néhány órából is leesett, hogy zseni a pasas. Pontosabban: rendkívül érzékeny, tehetséges, szellemes, de közben iszonyú troll, és a legjobb komikusokhoz hasonlóan a humorban ő sem ismer tréfát.

Az angol kisvárosban élő Tony nemrég özvegyült meg, azóta szinte csak hálni jár belé a lélek. Öngyilkos gondolatok kínozzák, amin a pszichológus sem segít, a munkáját tessék-lássék látja csak el, ami a szívén, az száján módon, cinikus és szarkasztikus beszólásokkal borzolja a környezete idegeit, apja Alzheimer-kóros, egyedül a laptopján lévő, a felesége által felvett videók és a kutyája tartja még valamennyire az életben.

Nem tudom, mennyire építkezik "hozott anyagból", de Gervais nagyon elkapott valamit ezzel a rövidke, csupán 6, egyenként kb. fél órás epizódból álló szériával. Nyilván nem mindenki dolgozza fel így a gyászát, mint Tony, ezért nem is nevezehető tipikusnak, amit látunk, mindenesetre az a fájdalom, amit egy szeretett személy elvesztése okoz, sokaknak ismerős lehet, ahogy az útkeresés, fejlődés is, ami erre az időszakra jellemző. A hogyan tovább, az önmarcangolás, a "túlélő bűntudata", stb.
Mindez pedig fekete komédiaként, dramedyként tálalva, amiben egymást váltják az érzelmes jelenetek és a beszólások, ahogy Tony az őt körülvevőket kínozza azzal, hogy nem tesz lakatot a szájára, ám az emberek fel sem veszik a bunkóságát, hanem igyekeznek újra jó embert faragni belőle.

Kíváncsi vagyok, hogy a Netflix vállalja-e a folytatást. Szerintem érdemes lenne, mert több, ehhez hasonlóan mély emberi tartalomra volna szükség.

Tű, cérna, szerelem

Egy újabb indiai (francia koprodukció) film, aminek a magyar címében szerepel a szerelem szó, noha a történet nem igazán erre van kihegyezve, de az eredeti címmel nem tudtak volna mit kezdeni a nézők. Az ezerízű szerelem (eredetiben The Lunchbox - Az ételhordó) után itt van a Tű, cérna, szerelem, ami valójában Sir, vagyis Úr/Uram - és ez megint csak mennyivel kifejezőbb; egyáltalán nincsen szükség szájbarágós magyarázatra, hogy figyelj, hát itt erről lesz szó, szerelem, hö! Meg tű és cérna, mert a lány szabó/divattervező szeretne lenni, tetszik érteni, ugye?!

Ratna, a fiatal falusi özvegyasszony Mumbayban szolgál egy gazdag építésznél, hogy pénzzel támogassa húga tanulmányait. A nő és a férfi eleinte szigorúan munkakapcsolata lassú fordulatot vesz, ahogy Ashwin fokozatosan ráébred arra, hogy a világon csupán egyvalaki iránt érez bizalmat, ez pedig nem más, mint Ratna. Kapcsolatuk (?) elé azonban több akadály is gördül.

Nem, ez nem egy nyálas romantikus film, nincsenek nagy sírások és összeborulások, hepiendet se keressünk, és hiányoznak az indiai mozikra jellemző monumentális külsőségek, tánc- és dalbetétek is. Ez "csak" egy egyszerű, meghitt, kedves, melegszívű emberi történet, ami után már úgy vágyik a néző (én legalábbis biztosan) a rengeteg amerikai szuperbaromság és egymást halomra gyilkoló mozik után, akár egy falat kenyérre.

A mondanivaló tipikusan indiai (társadalmi szokások, elvárások és azok kihatásai az egyénre), de a nyugati néző számára is könnyen érthető a kritika.

A férfi mögött

Nagy kár, hogy ez lett a magyar címe ennek a filmnek (A férfi mögött), hiszen az eredeti - The Wife, A feleség - sokkal kifejezőbb, pontosabban: nem ennyire szájbarágós; akinek pedig nem csak azért van a feje, hogy a haját tartsa, magától is rájön, mi Björn Runge rendezésének központi gondolata.

Minden sikeres férfi mögött egy nő áll, ám ez a film nem csak erről szól, hanem A NŐ-ről, az archetípusról, aki mindig alárendeli magát a férfiközpontú társadalomnak, az ő férfijának, aki lehet a férje, a fia, a bátyja, stb.; a lényeg, hogy egy nő sosem kap egyenlő bánásmódot, fizetést, stb., ahogy pedig megérdemelné. Mert ő "csak" a "gyengébbik nem".
Nem számít, hogy irodalmi munkásságot elismerő Nobel-díjról van szó, ahogy e mozi sztorijában, de beszélhetünk a NASA-tudós Margaret Hamiltonról is, akinek elévülhetetlen érdemei voltak az Apollo-programban, és még annyi más nőről, akiről senki nem hallott. Csak mert nem férfiak. Sokat mondó tény, hogy a Nobel-díjat 120 év alatt majdnem ezer (935) személy kapta meg, ebből pedig csupán 52 nő. Tessék kicsit elgondolkodni ezen.

Glenn Close és Jonathan Pryce párosa csodálatosan működik együtt, apró rezdülésektől a harsány kitörésekig a színészi spektrum minden pontját átjárja az alakításuk. Az elmúlt évekből kb. csak Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva jut eszembe, akik elérték ezt a magas szintet a Szerelem című filmben.
Nagy kérdés, hogy Glenn Close már megint nem kapott Oscart, habár játéka vitán felül zseniális, nála ez a szint a megszokott. Megérdemelte volna a szobrot, de nyilván más szempontok is érvényesültek a zsűrizésnél, ami felülírhatott egy simán csak káprázatos előadást.

Bird Box | Madarak a dobozban

Amennyire jó a Netflix saját gyártású tévésorozatokban (és azok elkaszálásában...), annyira gyenge játékfilmekben. Nyilván vannak kivételek, nem láttam mindet, de amit igen, azok közül egyik sem volt kiemelkedő, legjobb esetben is csak erős közepesre sikerült (pl. Beasts of No Nation), vagy kifejezetten hitványra (pl. Spectral). A Bird Box valahol a kettő között van.

A világon különös jelenség söpör végig: az emberek valaminek a látványára megőrülnek, azután végeznek magukkal. A túlélők kis csoportokba tömörülve, bekötött szemekkel próbálják elkerülni a láthatatlan borzalmat. Malorie, a várandós nő is bekerül egy ilyen közösségbe, majd évekkel később, immár két gyerekkel próbál csónakon egy biztonságosnak mondott helyre eljutni.

Hát, ez a film nem jó. Nem is rossz, legalábis úgy nem, hogy az ember lekapcsolná, viszont aki bárminemű újdonságot, eredetiséget, izgalmat és érdekességet keres, az nem ebben fogja megtalálni. Teljesen átlagos, sablonos, közhelyes menekülő/túlélő thriller egy láthatatlan ellenféllel (amiről a végén sem tudjuk meg, micsoda, hogy került ide, miért csinálja, amit csinál, stb.), tizenkettő egy tucat, és Hollywood már évtizedek óta süti el ugyanezt a sztorit, ugyanazokkal az egydimenziós figurákkal.
A szerény költségvetés (20 millió dollár) is alaposan rányomja a bélyegét a produkcióra, nincsenek látványos jelenetek, nyilván a híres színészek és húzónevek (Sandra Bullock, John Malkovich) se szívességből írtak alá, így a büdzsé nagyobbik hányadát valószínűleg a promó és a gázsik vihették el.

Sajnos, Sandra Bullock öregszik, pontosabban, nem akarja vállalni (vagy nem hagyják neki), hogy már 54 éves, így az arca gyakorlatilag egy merev maszkká vált a botoxtól, amin csak elvétve lehet mimikát felfedezni. Alakítása ráadásul tök enervált és vérszegény, rutinból lenyomja, oszt jónapot.

Komolyabb anyagi háttérrel és egy ügyesebb rendező kezében még ez a közepes alapanyag is nagyobbat tudott volna szólni, hovatovább mozikba is eljuthatott volna.

Love, Death & Robots

David Fincher aktív felügyelete mellett készül ez a hosszabb-rövidebb epizódokból álló rajzfilmsorozat. Határozottan kijelenthető, hogy a 9,1 csillagos értékelés abszolút indokolatlan, noha ahhoz kétség nem fér, hogy a történetek között akadnak elgondolkodtatóak és érdekesek, és nagyon látványosak a különféle animációs technikák is, melyek a Disney-féle hagyományos(nak tűnő) stílustól egészen a fotorealisztikus 3d motion capture-ig terjednek.

A gond csak az, hogy e külsőségek nem képesek elfedni azt a tényt, hogy a Netflix által készített széria tocsog az öncélú erőszakban, halálban, vérben, pusztulásban és szexben. Valamilyen formában mindegyik részben jelen van ezek közül valamelyik (vagy mindegyik), amit én személy szerint sajnálok, mert meggyőződésem, hogy ezek nélkül is lehet jó történetet kitalálni, pontosabban: nem szükségesek ezek ahhoz, hogy egy sztori jó legyen.

Leginkább tetsző epizód a Good Hunting című, ami a Disney-t ötvözi a steampunkkal.

Lány

Kismillió film készült már a melegekről, de az egyéb szexuális kisebbségek valahogy nem kapnak akkora hangsúlyt a filmekben, amennyire a társadalomban jelen vannak. Jó, nyilván mindenhez idő kell, és ha mainstream amerikai mozikban nem is nagyon bukkannak fel, attól még máshol igen. Ilyen volt például az argentin-spanyol-francia XXY 2007-ben, és ilyen a 2018-as belga Lány is.

Lara 16 éves kamasz, aki apjával és öccsével él. Minden álma, hogy sikeres balerina legyen, be is jut egy neves intézetbe, ahol keményen dolgozik, arról azonban apján és orvosain kívül szinte senki nem tud, hogy a fiatal lány transznemű, vagyis fiúnak született, de nőként azonosítja önmagát. Hormonkezelésen vesz részt, hamarosan nemváltó műtét vár rá, ám a balett megerőltető világa az ellen dolgozik, hogy elég erős legyen a teste ahhoz, hogy kibírja az operációt.

Visszafogott, lassú tempójú, de hangulatos, dokumentarista stílusú filmet rendezett Lukas Dhont, amiben tulajdonképpen nincsen semmi kiemelkedő - legalábbis olyan értelemben, mint egy hollywoodi produkcióban. Itt nincsenek kiemelkedő drámai csúcspontok (oké, egy akad, amihez férfiként kell némi lelkierő), sem nagyjelenetek, a néző nem azért van, hogy katarzist éljen át. Ő itt csak megfigyelő, aki betekintést nyer egy különleges ember legbelső érzéseibe.

Hogyan éli meg valaki azt, hogy nem abban a testben él, amiben kéne, amikor az egész lénye, a legalapvetőbb identitása kérdőjeleződik meg? Hogyan viszonyul önmagához és a világhoz, ráadásul mindezt tinédzserként, amikor az élet amúgy is egy merő káosz?

Ezek a gondolatok a Lány legerősebb tulajdonságai, amihez jól illik a címszereplő Victor (!) Polster eszköztelen, amatőr játéka, ill. ebből is látszik, milyen jó színészvezető volt a rendező.

Határeset

Kedvelem a skandináv filmeket, láttam már néhány érdekes, sőt kifejezetten jó dán, norvég vagy svéd alkotást, a gyűjteményemben is van legalább egy, így a szerelmes trollokról szóló mozi is felkeltette az érdeklődésemet, főleg az után, hogy megtudtam: ezt is az Engedj be! írója jegyzi.

A megnézés után felemásak az érzéseim. Kétségkívül megvan a hangulata, sok az érdekes momentum, pl. ötletesen kitalálták a troll-figurákat, kiválóak a maszkok, még valamiféle mondanivaló is felsejlik a háttérben, de mintha túl sokat akarna markolni, ráadásul az igazán tragikus emberi mélység, ami megvolt az Engedj be!-ben, ebből szerintem hiányzik, ill. nem is áll össze annyira szerves egésszé, mint a gyerekvámpír története.

Talán kicsit ülepednie kell még az élménynek, de az is lehet, hogy Ali Abbasi egyszerűen csak nem olyan jó rendező, mint Tomas Alfredson, ezért hát ez a film nem csupán címében Határeset.

Pókember - Irány a Pókverzum!

A legelső képregény, amit életemben vettem, egy Pókember volt, 1989 májusában. Sokáig ő volt a kedvenc képregényfigurám; hosszú éveken át minden hónapban megvettem, plusz a különszámokat is. Sajnos, az a Pókember, akit megszerettem, ma már nem létezik, ugyanis a Marvel több-kevesebb sikerrel próbálta modernizálni, megújítani a figurát, és bár ezek a történetszálak magyarul nem jelentek meg, időközben felnőttem, lassan elengedtem a karaktert, a képregényfogyasztási szokásaim is megváltoztak.

Pókemberrel legközelebb a Sam Raimi-féle filmekben találkoztam ismét, aztán az Andrew Garfield címszereplésével készült mozikban, majd az Amerika kapitány - Polgárháborúban, legutóbb pedig az Oscarral jutalmazott animációs produkcióban. Elmondhatom, hogy egyik sem tudott magával ragadni, így azt hiszem, ha "igazi" Pókemberre "vágyom", inkább előveszem és nosztalgiázva olvasgatom a régi képregényeimet.

Ez az egész estés rajzfilm sem váltja meg a világot, bár felsorolja a kötelező Pókemberes sablonokat, sőt még újra is értelmezi, kifigurázza azokat, de ezzel együtt semmi olyat nem mutat, amit máshol, másképp valahogy már ne láttunk volna. A látvány kétségtelenül ott van, kb. így kellene kinéznie bármilyen Pókember-mozinak, baromi jól néz ki a képregényes hatású, 3D-s rajzolt világ, de ahogy lenni szokott, a történet a leggyengébb láncszem, a rosszfiúk pedig papírmasék maradnak, bár igaz, nem ők a főszereplők, hanem Miles Morales, aki a Vezér ármánykodásai következtében összeakad egy csapat alternatív Pókemberrel, és miközben felfedezi a saját erejét, meg kell akadályoznia, hogy Wilson Fisk elpusztítsa egész New Yorkot.

Látványos film, híres színészek (pl. Nicolas Cage, Liev Schreiber) szinkronizálnak, az Oscar-díj is rendben van, megérdemelte, bár ha csak a sztorit jutalmazzák, lényegesen jobb helyre került volna a díj a Mirai - Lány a jövőből alkotóinál. Én meg inkább maradok a képregényeimnél...

Elpusztíthatatlanok

Szombat délelőtt láttam egy Fb-csoportban egy bejegyzést erről a filmről, így hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttem, hogy megnézem. Hát... dönthettem volna másképp is.

Nem arról van szó, hogy John Carpenter B-kat klasszikusa nézhetetlenül rossz lenne. Ez egy kisköltségvetésű mozi, annak megfelelő trükkökkel; ha ezt elfogadjuk, akkor végig lehet ülni. Még azt is meg lehet neki bocsátani, hogy a főszereplő ex-pankrátor, Roddy Piper annyira sem tud színészkedni, mint egy szabadnapos hintaló. Ez is előfordul, oké.

Valami véletlen folytán valamiféle értelem és mondanivaló szikrája is megcsillan, bár igencsak óvodás és didaktikus mód szájbarágósan, de nyilván az volt a cél, hogy felrázzák a 80-as évek amerikai közönségét, hogy kapjanak már kicsit a dauerolt fejükhöz, hisz' nyakukon a globális felmelegedés, gondolkodás nélkül fogyaszt mindenki, mintha nem lenne holnap (aztán ugyanez a társadalom egy generációval később elnökké választja Trumpot...), de valami mégis mellément, mert a felemás tempójú és kidolgozatlan cselekmény nem áll össze ütős eleggyé. A lehetőség megvolt rá, csak nem a mérsékelten tehetséges Carpenternek kellett volna filmre vinni ezt a sztorit.

Az idő mindent megszépít, így trash-csemegének még elmegy, de amúgy inkább a szép reményű, felejthető mozik sorát gyarapítja.

Kiéhezettek

Általában nem szeretem a zombifilmeket, mert az esetek zömében nem többek üres hentelésnél, és igen ritka az, ahol a zombiság meg a történet nem csak arra van, hogy 1,5-2 órára kielégítse a vérre és pusztításra vágyó közönség alantas ösztöneit.

Persze, megértem, hogy az átlagember szórakozni és kikapcsolódni óhajt a pénzéért, amit a filmipar hűségesen ki is szolgál, de közben számos példa létezik arra, hogy igenis lehet egy film ennél több, igényesebb - akár egy zombimozi is.
Az angol Kiéhezettek ilyen, bár épp az intelligenciája és a visszafogott erőszakossága miatt vélekedhetnének sokan úgy, hogy nem jó film.

Tény, hogy nem túl mozgalmas produkció, kevés az akciójelenet, annál több a szövegelés, és sokkal fontosabbak a szereplők közötti viszonyok, mint az, hogy húsra éhes vademberek rohangálnak mindenfelé, de épp ettől lesz kivételes a film, mert nem a megszokottat adja, hanem valami mást, valami többet, ami képes elgondolkodtatni a nézőket - márpedig napjaink szórakoztatóiparában ez igencsak ritkaság, hiszen gondolkodni - sem közben, pláne utólag - senki nem akar, csak azonnali és felszínes szellemi-vizuális kielégülést.