Bevallom, nem követem Seth MacFarlane munkásságát, így pl. sem a Family Guyt, sem a mozifilmjeit nem láttam (jó, a Tedet, amit írt, igen), szóval nagyjából elkönyveltem a pasast egy közepesen infantilis idiótának. Ugyanez az előítélet dolgozott bennem akkor is, amikor először hallottam a The Orville című projektjéről, amit nemes egyszerűséggel Star Trek-blaszfémiának gondoltam. Végül nemrég két trekker haverom ajánlotta a figyelmembe a sorozatot... ami annak rendje és módja szerint beszippantott.
Először is, a The Orville "startrekebb" pl. a vadonatúj - és egyelőre még eléggé útkereső - Discoverynél, noha hivatalosan nem tartozik a ST-világhoz, mégis, a külsőségek, a karakterek, a történet, a háttér, és gyakorlatilag minden azzá teszi. Másodszor, és ez a legmeglepőbb számomra, MacFarlane szériája lényegesen intelligensebb és szellemesebb, mint gondoltam volna. Az író-producer kellő alázattal és hozzáértéssel nyúlt - ha papíron nem is - Gene Roddenberry örökségéhez, és valami olyasmivé formálta, ami tulajdonképpen minden Star Trek-sorozatból hiányzik: ez pedig a játékosság.
Az Orville úgy tud komoly maradni, hogy közben mégsem nyel karót, de közben a drámaiságot is képes enyhíteni, feloldani az okos szellemességével. Kb. mint az Avatár - Az utolsó léghajlító poénjai esetében.
Nyilván a Star Trek nélkül ez a produkció nem volna képes megállni a lábán, hiszen kimondatlanul is abból merít ihletet, azt parodizálja finoman, így viszont nincs szüksége univerzumépítésre, hiszen az már több mint 50 éve létezik.
Remélem, megmarad ez a színvonal a második évadra is. (Update: megmarad)
Rég volt már 2003, amikor egy anime (Chihiro Szellemországban) Oscart nyerhetett, és bár idén is akadt jelölt, "nyilvánvaló" volt, hogy nem győzhet egy ízig-vérig amerikai, ráadásul szuperhősös produkcióval szemben. Az aranyszobor így landolt a Pókember: Irány a Pókverzum! alkotóinak kezében, míg a Mirai - Lány a jövőből "csak" egy kiváló film, aminek nincsen szüksége amerikai díjakra azért, hogy jó legyen.
Nem is emlékszem rá, láttam-e valaha filmet (pláne animét) arról, milyen érzés kisgyereknek lenni egy családban, ahol apa és anya is elfoglalt, ráadásul még egy kishúg is az ember "nyakába szakad", ami után már végképp semmi sem az, mint addig. Ezt a sajátságos állapotot kénytelen átélni Kun, akinek megszokott életét felborítja Mirai nevű kistestvérének érkezése. A fiúcska nem érti, szülei miért nem foglalkoznak vele annyit, miért "fontosabb" a jövevény. Kialakuló féltékenységét gyermeki hisztivel próbálja levezetni, ám a házuk kertjében hirtelen szembetalálja magát egy iskoláslánnyal, vagyis a már nagy Mirai-jal, ám ez csak a kezdet: Kun különös utazásokra indul, melyek során megérti, hogy a múlt eseményei hogyan vezettek el oda, ahol most van, és ezek milyen jelentéssel bírnak a számára.
Kicsit lassan indul be a történet, mert nagy hangsúlyt kapnak a körülmények, Kun személyiségének és az új helyzethez való viszonyának bemutatása. A cselekmény lényegében az ő fejlődését kíséri nyomon, ám teszi ezt szájbarágás nélkül, hitelesen, érthetően, egy kisgyerek szemein és értelmén keresztül, ami helyből meghatározza az egész filmet.
Láttam már szebb karakterdizjánt, ez nagyjából az átlagot hozza (mondjuk, egy Miyazakihoz képest), és néhány szimbólum megértéséhez talán japánnak kell lennünk, ám a mondanivaló és tanulság így is univerzális és érthető.
Dél-Koreai romantikus film. Na, hát ilyen is van, nem csak vonatos zombihentelés meg misztikus thriller, esetleg zsarus akciófilm.
És oké, hogy romantikus, de kiválóan működik, azzal együtt, hogy bizony szükség lesz néhány csomag zsepire, mire lefut a végefőcím, azonban ez mégsem az az amerikai túltolt nyál, hanem koreai nyál, még a giccshatár innenső oldalán maradó fajta, bár barátnőnk/élettársunk/feleségünk (jobb esetben velünk együtt) így is zokogva fog drukkolni azért, hogy a vak callcenteres lány és az árva mma-harcos fiú egymásra találjon.
A könnyáztatta felszín alatt egy ugyan nem eget rengető, de azért korrekt megváltástörténet is húzódik, hiszen kiderül - és végső soron ez nem spoiler -, hogy a fiú közvetve felelős a lány vakságáért, ezért elhatározza, hogy megszerzi a pénzt a létfontosságú szemműtétre. Ha úgy tetszik, a film az ő Canossa-járása, és itt most nem arról van szó, hogy ki kell érdemelnie a lány szerelmét (hiszen azt megkapja - és ez sem spoiler!), hanem önmagának kell megbocsátania, hogy méltó lehessen arra az ajándékra, amit kapott.
És ez az, amitől a film működik, hogy bár a drámát nyilvánvalóan eltúlozták a hatás kedvéért, de a végeredmény mégsem egy karfa-kaparós, rózsaszín nyáltenger lesz.
Sokan várták ezt a filmet, még több vihar volt körülötte már attól a pillanattól, hogy egyáltalán tervbe vették (rád nézek, Sasha Baron Cohen), hiszen hogyan is lehetne méltóképpen megemlékezni minden idők egyik legnagyszerűbb rockegyütteséről?... Aztán a produkció utóélete sem volt épp felhőtlen; valahogy úgy, mint Freddie Mercury pályája, amire az egész mozi ki van hegyezve, noha Bryan Singer (és a lelépése/kirúgása után a helyére beugró Dexter Fletcher) rendezése elvileg a Queenről szól, gyakorlatilag azonban végig Freddie-ről, ám róla is csak felszínesen, bármiféle motiváció és mélyebb karakterábrázolás nélkül.
Ezért aztán, sajnos, a Bohemian Rhapsody nem lett jó film. Oké, nem rossz, hiszen korrekt módon elkészítették, felmondja a kötelező házi feladatát, ahogy kell, azonban ennél nem lett több, csupán egy átlagos iparosmunka, amit kizárólag a retrófaktor és a Queen/Freddie Mercury legendája képes eladni, de közben nem ás le mélyre, nem mutatja meg igazán Freddie-t, Briant, Johnt és Rogert, utóbbiaknak ráadásul nem jut több apró mellékszerepeknél.
Rami Malek derekasan odateszi magát, ez kétségtelen, azonban én személy szerint nem Freddie-t láttam az alakításában, hanem Rami Maleket, ahogy Freddie-t játssza. Ettől függetlenül valószínűleg fog Oscart nyerni, meg is érdemelné, csak mégsem. (Kb. mint Leonardo DiCaprio A visszatérőért.)
Sajnos, az aggasztóan fantáziátlan és a legapróbb kockázatot is messze elkerülő Hollywood a Queent és Freddie Mercury-t is megrágta, aztán kiköpte, miközben azt próbálja elhitetni a nézőkkel, hogy ez jó, közben pedig a forgatókönyv hiányosságait a legelcsépeltebb közhelyekkel és filmes sablonokkal tömték be, hogy a végeredmény mégis csak összeálljon valami fogyasztható (értsd: eladható) produktummá. Azért a Live Aid koncert a végén odacsap, csak kár, hogy nagyon leugrik a CGI, ezzel felemássá téve ezt az élményt is.
Kár ezért a filmért, sokkal többet érdemelt volna mindenki; Freddie, a Queen, és persze a közönség is.
Hiába a Marvel/Disney évtizedes diadalmenete és a DC/Warner vergődése, a valaha volt legjobb szuperhősfilm továbbra is A sebezhetetlen, aminél kiválóbban soha semmi nem tudta ábrázolni a szuperhősség és szupergonoszság mibenlétét, a jó és a rossz örök szembenállását, de tulajdonképpen azonosságát - igaz, ehhez kellett egy karrierje csúcsán lévő M. Night Shyamalan, egy enervált Bruce Willis és a zseniális Samuel L. Jackson, no meg a kiváló fényképezés és kísérőzene.
Ezek együtt létrehoztak egy olyan elegyet, amire sem korábban, sem azóta nem volt példa, bár az indiai-amerikai rendező derekasan próbálkozott/próbálkozik, de sajnos annyira magasra helyezte a lécet közel 20 éve, hogy legfeljebb nyújtózkodni tud, de elérni nem (bár a Széttörve-vel eléggé megközelítette).
Azért persze érződik az elmúlt két évtized; a tempó kissé lassú egy mai akcióőrülethez képest, és a shyamalani nagy fordulat sem üt már akkorát, ám a lassú építkezés és a pszichológiai hatás így is magasra emeli a filmet.
Nem is oly rég linkeltem be az előzetesét, és lám, már meg is nézhető Julius Avery vérgőzös filmje, ami viszont sajnos el fogja kerülni a magyar mozikat, de valószínű, hogy idővel DVD-n és/vagy BD-n megjelenik, ám amíg ez megvalósul, addig is a kalózós tékából (továbbá egyéb helyekről) kikölcsönözhető. ;)
A történet akármelyik második világháborús klasszikusból ismerős lehet: nem sokkal a normandiai partraszállás (ennek a hadműveletnek volt a fedőneve az Overlord) előtt egy csapat amerikai katona az ellenséges vonalak mögött hajt végre veszélyes küldetést. Feladatuk egy német rádióállomás megsemmisítése. A szakasz meg is találja a kis francia faluban lévő célpontot, ám Boyce közlegény véletlenül sokkoló felfedezést tesz: a németek az állomás alatti bunkerben hátbozongató kísérleteket folytatnak, melyek legyőzhetetlen katonák létrehozását célozzák.
Az előzetes alapján jogosan merülhetett fel sokakban, hogy ez egy iszonyat elborult film lesz, valamiféle kult-zombihorror, ahhoz képest viszont meglepően nem az. Mármint persze, baromság a köbön, főleg az alapsztori, amivel Dunát lehetne rekeszteni (a titkos kísérletes-szuperkatonás motívumot kismillió videojátékban, regényben és filmben elsütötték már az évtizedek során), ám ezzel együtt több szimpla bűnös élvezetnél, B-kat élvezkedésnél, mert van egy minimálisan emberi oldala is, ill. a sablonjai sem annyira idegesítőek, mint arra számítottam.
A cselekmény fokozatosan indul be; az ember egyre csak várná a trailerben felvillanó szörnyűségeket, ám azokra kicsit várni kell, addig viszont szépen építkezik a történet és növekszik a feszültség.
A szereplők rendben vannak, semmi extra, teszik a dolgukat. Az ügyeletes keménygyereket Wyatt Russell alakítja, aki feltűnően hasonlít Kurt Russelre, bár ez nem meglepő, hiszen a fia. A német főgenyát (ó, az a szétszakadt arc... imádtam!) az élőszereplős GITS-ből ismerős Pilou Asbæk játssza. Dörmög, ahogy kell, és szereti a kampókat (fene a gusztusát... mondjuk, 1986-ban volt már hasonló a Kobrában).
Teljesen korrekt film az Overlord, ami újdonsággal ugyan nem szolgál, mégis van benne valamiféle frisseség, ami némileg kiemeli az átlagos mozis posványból.
Nem könnyű objektívnek maradni e film után, ami az élelmiszeripar egyik szegmensét, a húsállatok (csirke, marha, disznó, stb.) tartását és feldolgozását vizsgálja - elsősorban Ausztráliában, de ugyanennyire világviszonylatban is. És hát ami egy szaftos hamburger mögött van, az enyhén szólva is riasztó, gyomorforgató, undorító, elszomorító... és még lehetne dobálózni a különféle jelzőkkel.
Én magam sosem voltam vegetáriánus, még kevésbé vegán, de Chris Delforce dokumentumfilmje után minimum elgondolgokodom nem csak a magam, de úgy általában az emberiség hozzáállását az állatokhoz - akár étkezésről, akár kedvtelésről van szó.
A számtalan aktivista jócskán 18+-os felvételei elkísérik a nézőket a vágóhidak barbár világába, ahol millió- és milliárdszámra ölik le az ilyen-olyan állatokat csak azért, hogy az emberiség húst egyen.
Hát mit mondjak... a film mindenképp eléri a célját, ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy hiába van igaza az alkotóknak, a Dominionba több módon is bele lehet kötni.
Öncélúan hatáskeltő, kezdve pl. a gyászos hangon narráló Joaquin Phoenix-szel, Rooney Maraval és Kat von D-vel, aztán ott van a drámai zene, ami felerősíti a véres jelenetek által amúgy is kiváltott hatást, ám a legnagyobb hiba szerintem az, hogy hiába mondják el és mutatják meg, hogy az ember mennyire kegyetlenül bánik a vágóállatokkal, kísérletezik velük, kedvtelésből házikedvenceket tart, stb., megoldást szemernyit sem kínál.
Nem ajánl alternatívát a hús kiváltására, nem dob fel ötletet arra, hogyan tápláljuk a bolygó 7 milliárdos lakosságát, sem arra, mihez kezdjen az a sok tízmillió ember, aki most közvetve-közvetlenül a húsiparból él.
Nem hiszem, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra abbahagyhatnánk a húsevést, aztán valahogy majd elleszünk. Ki tudja, talán tényleg ez a járható út, de akkor sem azonnal, ráadásul ez a probléma csupán egy a rengeteg közül... környezetszennyezés, társadalmi feszültségek, globális felmelegedés, szegénység, rasszizmus, stb. Hol kezdjük a rendcsinálást? Annyi a teendő, de melyik a fontosabb?...
Ha nem is nyújt tehát megoldást a Dominion, annyit mindenképp elér, hogy a direkt hatáskeltésével sokkolja az embert és gondolkodásra készteti, napjaink nézőinek megemelkedett ingerküszöbének pedig valószínűleg éppen ez kell.
Dél-Koreában szerencsére enyhébbek, vagy nincsenek olyan megkötések a filmesek körében, mint pl. Hollywoodban, amik alkalmasint akadályozzák egy-egy rendező maximális kibontakozását - például az erőszakábrázolásban.
Bár e téren az amerikaiakat sem kell félteni, ám a nagy stúdiók általában igyekeznek mindent kiherélni a PG-13, vagyis a magasabb nézőszám és a minél nagyobb profit érdekében, így a mainstream mozijaik közé szinte biztosan nem juthatna be egy olyan ultrabrutális alkotás, mint a The Villainess, amely mellett egy Halálos iramban is unalmas babazsúrnak tűnhet; a legelső jelenet például nem csupán megidézi az Oldboy egysnittes folyosós hentelését, de még rá is tesz egy lapáttal az FPS-nézettel. És ez még csak a kezdet...
A story eléggé hajaz a Nikitára: egy fiatal nő rajtaüt egy csapat gengszteren, ám (sikeres) akciója végén elkapja a dél-koreai titkosszolgálat, plasztikai műtétnek és több éves kiképzésnek vetik alá, hogy saját ügynökükké tegyék, majd új személyazonosságot kap, ennek fejében viszont a cég gyilkosaként kell megbízásokat végrehajtania. A fiatal nő nem sokkal később összeismerkedik egy özvegy férfival, aki titokban szintén a szolgálat embere. Ekkor tűnik fel egy új célpont is, egy sebhelyes arcú férfi, aki meghatározó szereplője volt a bérgyilkosnő előző életének.
Izgalmas akciódrámát rendezett Jung Byung-gil, még ha a spanyol (koreai...) viaszt nem is találta föl, sőt éppenséggel sok hasonló film készült már a világ minden táján, olykor még női szereplővel is, ám ugyanez teszi ezt a mozit is érdekesebbé az átlagnál, mert ez az akcióhős tényleg női figura, nem csak egy újabb hentelőgép, csak épp mellekkel, pénisz nélkül. A karakter női mivolta, még ha a motivációi nem is ostromolják a forgatókönyvírás csúcsait, érthetőek, megfelelően viszik előre a cselekményt.
A film talán hosszabb a kelleténél a több mint két órájával, lehetett volna kicsit feszesebb, de azért közel se fordul unalomba. Az operatőri munka parádés, az egészben pedig van valamiféle szomorú költőiség - talán ezért is kapott négy perces álló vastapsot Cannes-ban, ahol versenyprogramon kívül vetítették le.
Na, végre egy film(sorozat), amiben Sean Bean nem hal meg! Illetve, várjunk csak... de, ebben is, csak aztán... viszont ez már spoiler lenne.
Az 1820-as és 30-as években játszódó, két évados brit széria sokat merít Mary Shalley híres regényéből, ugyanakkor ez nem egy direkt Frankenstein-feldolgozás, hanem egyfajta parafrázis, ami a könyv elemeit használja fel és értelmezi újra.
A főbb történetszál arról szól, hogy egy John Merlott nevű egykori katona, most London folyami rendőrségének tagja a belügyminiszter utasítására nyomozni kezd egy sor különös gyilkosság és eltűnés ügyében. Az áldozatok gyerekek, több hulláról pedig kiderül, hogy nem egy, hanem számos testrészből varrták össze, sőt az egyik mintha meg is mozdult volna.
Erős hangsúlyt kap a vallás (a feltámasztott halottak és egy Isten nélküli világ), emellett hangulatos 12 részről van szó, a figurák, a sztori és a főbb fordulatok viszont meglehetősen sablonosak, ugyanakkor vitathatatlanul érdekes, ahogy az eredetileg 1818-ban megjelent Frankensteint beleszövik a történetbe, még maga az írónő is megjelenik néhány epizódban.
