Polar

Nemrég mutatta be a Netflix Mads Mikkelsen főszereplésével a Polar című akciófilmet, ami "szokás szerint" kettészakította az internetet. Az egyik oldal szerint a film bűnrossz, a másik szerint viszont parádés, a kritikusok (és persze a rottentomatoes) pedig menjenek a francba. Az a fura helyzet állt elő, hogy mindkét tábornak igaza van.

A Polar valóban egy felháborítóan ostoba baromság, ami semmi mást nem tud felmutatni (hozzáteszem: nem is akar), mint hogy emberek mészárolják egymást, a hajszálvékony "történet" pedig csak arra való, hogy a főszereplő egyik jelenetből a másikba kerüljön (lásd még A védelmező, John Wick-sorozat, stb.).
Közben viszont ez egy képregényfilm (Victor Santos comicját 2012-ben kezdte kiadni a Dark Horse; amúgy tök Sin City koppintás), szóval valahol érthető az abszurd mértékű brutalitása, Mads Mikkelsennek pedig rohadt jól áll az öregedő bérgyilkos, Black Kaiser karaktere, de a dán színész amúgy is egy zseni, szóval ő mindent kihoz, amit ebből a szögegyszerű figurából ki lehet.

Ugyanakkor a sztori annyira elcsépelt, hogy már legyinteni sem érdemes rá, milliószor láttuk más filmekben, sőt Mickey Rourke az első Feláldozhatókban konkrétan el is mondta a cselekmény lényegét (azzal, ha megmentesz egy nőt, gyereket, stb., azzal a saját lelkedet mented meg), szóval tessék szépen tovább menni, nincs itt semmi újdonság.

Szép a fényképezés, király a vágás, ettől az egész olyan képregényszerű lesz, mintha tényleg állóképek sorozatait látnánk egy-egy oldalon, Mikkelsen mellett pedig érdemes kiemelni a pazarul ripacskodó Matt Lucast, egy aprócska szerepben feltűnik a nagy öreg Richard Dreyfuss, az egész film pedig azzal a szívmelengető jelenettel indul, hogy Johnny Knoxville-t kinyírják.

Mikkelsen és a rendezői stílus nélkül abszolút hulladék volna ez a film, így viszont legalább ezek miatt nézhető.

Zöld könyv

Rohamosan közeledik az Oscar-szezon, amin a Peter Farelly (!!!) által rendezett Zöld könyv is komoly kategóriákban jelölt. A három Golden Globe után szerintem van is esélye legalább a legjobb eredeti forgatókönyvért és filmért elhozni az aranyszobrot, és bár a két főszereplő, Viggo Mortensen és Mahershala Ali, is megérdemelné az elismerést, sanszos, hogy Rami Malek mellett nem lesz esély a győzelemre.

Sebaj, a Zöld könyv enélkül is kiváló alkotás, bár számottevő újdonsággal nem szolgál, ugyanakkor ügyesen elkerüli a lerágottcsont közhelyeket, nem tolja túl a nyál-biciklit, a szereplők között működik a kémia, mindvégig hiteles és emberi tud maradni, pazar a személyiségfejlődés, és úgy készteti gondolkodásra a nézőket, hogy nem tömi az arcukba a mondanivalót vagy a tanulságot. Sok ilyen filmet kívánok mindenkinek! :)

Tűzoltó utca 25.

Szabó István a kedvenc magyar filmrendezőm. 1973-as filmjében is már fellelhetőek a rá jellemző stílusjegyek: dokumentarizmus, amit egyfajta mágikus realizmussal, szürrealizmussal és szimbolizmussal kever, témája pedig szintén ismerős lehet sokak számára: hogyan gázol át a (magyar) történelem és hatalom az egyszerű embereken, ki hogyan próbál a gyakran változó hazai állapotok mentén érvényesülni, vagy simán csak élni.

Szabó pazar színészvezető, emellett tudja, mit és hogyan akar elmesélni, ábrázolni, ehhez pedig Sára Sándor volt ekkor a legmegfelelőbb alkotótárs, aki szerintem lényegesen jobb operatőr, mint rendező. Sok a hosszú, mozgó snitt, ahol egymást váltják az ide-ida járkáló szereplők; le a kalappal Sára és a focus pullere (élességálló segédoperatőr) előtt.

Szép, elgondolkodtató szerzői film egy igényesebb mozgóképes korszakból.

Tüske a köröm alatt

Noha Sára Sándor egyike a klasszikus magyar rendezőknek, ettől még a Tüske a köröm alatt című filmje felett alaposan eljárt az idő, legalábbis ami a megvalósítást illeti. Totálisan stílustalan rendezés, jellegtelen operatőri munka és vágás, amire alaposan rátesznek egy lapáttal az amúgy Csoóri Sándor által jegyzett forgatókönyv abszolút életszerűtlen dialógusai.

Másrészt viszont ez egy nagyon is életszagú történet, amihez jól illik a "semmilyen", realista-dokumentarista stílus, ráadásul 2019-ben ugyanúgy megállja a helyét, mint 1987-ben, vagyis a film gyártása óta eltelt 30 év során mit sem változtak a dolgok idehaza, ami végtelenül elszomorító és dühítő.

A magyar film ekkoriban még "komoly" volt, pl. társadalomkritikát megfogalmazó eszköz, nem pedig a szórakoztatást szolgálta (bár a kettő nem zárja ki egymást), ez az értelmiségi vergődés a hazai közállapotokon, a szenvedő művészlétről, megbolondítva némi szerelmi háromszöggel azonban már meglehetősen ódivatú.

A színészek közül magasan kiemelkedik Tyll Attila, míg a főszereplő Cserhalmi György a szokásos színvonalat hozza, amit valaki vagy szeret, vagy nem.

Cha-cha-cha

Ami egyeseknek a Forró rágógumi, másoknak az Amerikai pite, netán az American Graffiti, az nekünk, magyaroknak a Cha-cha-cha, vagyis egy fiatal srác felnövéstörténete, amit manapság coming-of-age-nek nevez a filmes szakirodalom, bár kétséges, hogy 1982-ben Kovácsi János író-rendező tisztában volt avval, hogy így hívják ezt a műfajt.

Ő csak - talán saját fiatalságát felelevenítve - elmesélte, hogyan teszi meg első suta lépéseit a lányok felé Grúber Ernő, a naiv és tapasztalatlan, ámde reményekkel és illúziókkal teli gimnazista, hogyan hatja át a kor fiatalságát a nagymenőségre törekvés, hogy valakik legyenek a haverok előtt, a bizonyításra pedig - jobb híján - a vasárnapi tánciskola ad lehetőséget, ahol talán Ernő is végre közelebb kerülhet álmai és vágyai tárgyához, a gyönyörű szőkeséghez.
Aztán persze, ahogy az lenni szokott, szembejön a valóság, kiderül, hogy Fekete Virág egy kikapós ribi, a srácok idióták, Ernő pedig egy csalódott éjszakát követően kvázi felnőtté váltan támolyog haza, hogy a világa többé ne legyen olyan, mint az előtt.

A nemrég a Magyar Filmarchívum által online közzé tett, digitálisan felújított magyar filmek közül letöl... vagyis kikölcsönzött Cha-cha-cha klasszikus, tele jobbnál jobb - szemtelenül fiatal - színészekkel: Rudolf Péter, Eszenyi Enikő, Hollósi Frigyes, egy zseniális Usztics Mátyás, az akkor még főiskolai hallgató Kaszás Attila, Epres Attila, Besenczi Árpád, Kristóf Tibor, stb.

Ratsasan

Nem tudom, hogy Indiában mennyi sorozatgyilkos tevékenykedett az évek során, vagy hány film készült sorozatgyilkosokról, mindazonáltal a műfaj kicsit mintha kilógna a megszokott bollywoodi keretek közül, bár ez nyilván az amerikai filmek megszokottsága és hatása miatt lehet.

A Ratsasan (jelentése: démon) főhőse egy Ravi nevű fiatalember, aki a sorozatgyilkosságok megszállottja, nagy álma, hogy egyszer rendezhet egy erről szóló mozit, ám mivel a producerek következetesen visszadobják a forgatókönyvét, jobb híján rendőrként helyezkedik el (hmm... a Star Trekes Gene Roddenberry is hasonló cipőben járt...). Az újonc járőr hamarosan az események középpontjába kerül, amikor szembetalálkozik egy különös üggyel: meggyilkolt diáklányok tetemei bukkannak elő, a nyomok pedig arról árulkodnak, hogy egy sorozatgyilkos tevékenykedik.
Ravi felettesei minél hamarabb le akarják zárni az esetet, azt se bánják, ha egy bűnbakot kerítenek valahonnan, a fiatal rendőr ezért a saját szakállára kezd nyomozásba.

A színes, nagyszabású stílus nem igazán illik a sorozatgyilkosos témához, képileg és dramaturgiailag sokkal inkább a sötét és baljós hangulatú hollywoodi módszer működik, ennek hiányában viszont kevessé vehető komolyan az indiai verzió.

Szerencsére táncbetétek nincsenek, csak két érzelmes dal meg egy alapvetően felesleges, stílusidegennek ható komikus jelenet, ráadásul a film hosszú is (140 perc), de mindezektől eltekintve a sztori működik, még ha nem is szolgál újdonságokkal, hiszen minden ilyet láttunk már; a nyomozás, a személyes szál, a gyilkos azonosítása, a végső leszámolás mind-mind ismerős lehet amerikai (vagy francia, dán, svéd, stb.) filmekből.

Mid90s

Jonah Hill remek színész, valószínűleg ezért is kapott bizalmat első, saját forgatókönyve alapján készült, filmjéhez, amely a 90-es évek közepére kalauzolja el a nézőket.

Stevie, a 13 éves srác otthoni zűrös élete elől a helyi deszkás közösséghez menekül, ahol befogadják, barátokra és még egy mentorfélére is talál. Itt aztán olyan "kalandokba" keveredik - az első piálás, drogok kipróbálása, szex, futás a rendőrők elől, stb. - melyek új élettel töltik el az anyja és bátyja árnyékában élő fiút.

Jonah Hillből még válhat jó író és rendező, amennyiben megunná a kamera másik oldalán, de azért még nem olyan összeszedett és tudatos filmkészítő, mint mondjuk az újabban körbeajnározott Bradley Cooper.
Hill egyelőre a hangulatteremtésben és az (önéletrajzi ihletésű?) életérzés elkapásában jeleskedik, ami elsőre talán nem tűnik soknak, de azért így is több, mint sok, jóval rutinosabb direktor esetében. Jól tudja irányítani az amatőr színészeket is, ami kivételes hitelességet ad a látottaknak.

A markáns rendezői stílus egyelőre hiányzik az eszköztárából, de ha még lesz alkalma filmeket készíteni - és remélhetőleg igen -, abba is belejön majd idővel. Első próbálkozásnak mindenesetre ez is egész jó.

Inuyashiki

Őszintén szólva, nem ismerem a film forrásául szolgáló mangát és animét, de látatlanul is meg merem kockáztatni, hogy jobbak, mint az élőszereplős feldolgozás.
Ez már csak így szokott lenni a japán szórakoztatóiparban; valami nagy sikert arat, lehúzzák róla a legutolsó bőrt is, a rajongók pedig úgyis meg fogják nézni, hogyan rúgja szét kedvencük a rajzolt után az ellenfél animált, majd utána a "valódi" seggét is.
Ez esetben azonban ismét az történt, ami az ilyen adaptációknál szokott: mivel lehetetlenség 2 órába belegyömöszölni 85 fejezetnyi képregényt és 11 résznyi rajzfilmet, minden szereplőt, minden fordulatot, minden drámát, ezért sűríteni kell, ami elkerülhetetlenül a karakterek és történet rovására fog menni (lásd még Death Note, Ghost in the shell, Attack on Titan, Bleach, stb.).

Pedig a sztori egész érdekes: egy diszfunkcionális család mihaszna feje és egy antiszociális tindézser véletlenül ugyanabban az időben tartózkodik egy parkban, amikor különös fényt látnak, nem sokkal később pedig felfedezik, hogy kiborggá váltak, és míg a férfi segíteni próbál az embereken, addig a fiatalember gyilkolásra haszálja vadonatúj képességeit.

Látszik, hogy a rendezőnek volt elképzelése, mit akar mondani a filmjével a nyilvánvaló átemeléseken túl... társadalomkritikát főleg, ami úgy-ahogy sikerült is, csak aztán a producerek szólhattak, hogy oké, de legyen több akció, így aztán Shinsuke Sato rutin üzemmódba kapcsolt, onnantól kezdve pedig a produkció azt a mélységét is elveszítette, ami addig legalább nyomokban megvolt.

Nagy probléma nincsen azért, mert helyenként látványos, a sablonok is működnek, csak épp ezen kívül nem sok mást tud felmutatni.

Hazudj, ha tudsz!

A mindössze három évadot megélt sorozat témája felettébb érdekes: a hazugság jeleit kutatja egy pszichológus-hazugságszakértő főszereplésével, aki olykor segít az FBI-nak nyomozásokban, de vállalatok, magánszemélyek is felbérelhetik, amennyiben szükségük van különleges képességeire.

Azt már az első néhány rész után megállapítottam, hogy a Lie to me lényegében egy Dr. House és CSI keverék; adott egy bunkó, de tulajdonképp zseni főhős, aki a személyes tapasztalatait ötvözi tudományos eszközökkel. A továbbiakban persze árnyalódik a karakter, de a lényeg változatlan marad.

Tim Roth parádésan oldja meg a feladatot, egyenesen rá öntötték Dr. Cal Lightman szerepét, a harmaik szezonra már producerként is beszállt a sorozatba, de sajnos ez sem tudta megmenteni a produkciót, ami így elég méltatlanul ért véget, a történet nem futott ki sehova, és bár bejött egy új figura, lehetőséget már nem kapott a kibontakozásra.

A karakterek egész érdekesek, viszont a magánéletük - kivéve persze Lightmanét - kevéssé kerül előtérbe, jobbára a nyomozós szál van a középpontban.

A pszichológiai vonal, a hazugságról árulkodó mikrogesztusok és elemzések figyelemreméltóak, gondolatébresztőek, e tekintetben tehát valóban egyedülálló sorozatról beszélhetünk, minden más azonban a bejáratott átlagot hozza. Jó lett volna egy tisztességes lezárás, de hát ilyen a showbusiness... pénz beszél, a kasza meg suhan.