2017. január 24., kedd

Kaliforniai álom

Mindenki szuperlatívuszokban beszél Damien Chazelle legújabb filmjéről, mintha legalábbis valami radikálisan újat hozott volna a hetedik művészetbe, holott erről szó sincs, így aztán az olyan jelzők is, mint pl. a "hihetetlen" és a "varázslatos" csak zsurnaliszta túlzások, melyekkel a nem túl bő szókincsű újságírók igyekeznek valahogy kifejezni magukat.
Mondjuk, az igaz, hogy nagyon régóta nem készült hasonló alkotás, Baz Luhrmann (Kötelező táncok, Rómeó + Júlia, Moulin Rouge) régóta mást csinál, az Ének az esőben pedig már olyan régen volt, ám ettől még Chazelle nem újította meg a musical műfaját, csak épp újra újra elővette és leporolta azt, persze, aki nem látott még ilyet, az nyilván elalél az egyébként tényleg szép jelenetektől és romantikus dalbetétektől.

A történet:
Mia feltörekvő színésznő, Sebastian pedig a jazz szerelmese. A két fiatal véletlenül botlik egymásba, onnantól kezdve elszántan és lelkesen támogatják egymás álmait, ám az előadóművészet hullámvölgyei őket sem kímélik, így aztán sok áldozatot kell hozniuk annak érdekében, hogy elérjék céljaikat - ez viszont a kapcsolatukat is próbára teszi.

Pishi kaka (Elnézést, nem a hobbimat árultam el, hanem Sebastian mondja ezt a szleng dumát olykor.)

Damien Chazelle, író-rendező kb. ugyanazt tette, mint a Whiplash-sel: készített egy filmet a zenéről - ami viszont nem (csak) a zenéről szól, hanem álmokról, célokról, vágyakról, lemondásokról, stb., ezúttal azonban jóval különlegesebb formában valósította meg a produkciót, dramaturgiájának ugyanis fontos elemei lettek a dal- és táncbetétek.
Ezen műfaji eszközök olyan esetekben "vethetőek be", amikor az adott mondanivaló közlésére, érzelmi állapot kifejezésére már nem elég a próza, a felfokozott emocionális állapot pedig lehetővé teszi, hogy a szereplők mintegy kimozduljanak addig statikus közegükből, és akár pl. az utcán táncra perdüljenek és dalra fakadjanak.
Chazelle "zsenije" abból áll, hogy ezeket a "bűvös" pillanatokat képileg is elkülönítette, vagyis a külvilág mintegy eltűnik a figurái körül, megváltoznak a fények, elcsitul az atmoszféra, és csak a két fiatal marad...
...esetleg mágikus realizmussal felreppennek a csillagok közé.

Ehhez fogható mozi már nagyon rég nem készült, és a mai generáció talán tényleg a Kaliforniai álomban lát először ilyesmit, azért dobálóznak a nagy szavakkal. Gyorsan hozzáteszem: a dicséretek nem alaptalanok, csak ne tegyünk úgy, mintha ez lenne az első gólya, mert nagyon nem az.


Szerintem a két órás játékidő kicsit sok a relatíve egyszerű cselekményhez, 100 perc környékén is gond nélkül meg lehetett volna oldani a dolgokat, de persze a film nem unalmas, csak egy picit lassan indul be.


A színészek elsőrangúak, főleg Ryan Gosling, de azért Emma Stone sem csak biodíszlet, a kémia is működik közöttük, továbbá J. K. Simmons cameózik egyet, hogy John Legendet már ne is említsem.



A táncbetétek (a film legelje kivétel) kicsit talán szerények, legalábbis más musicalekben mozgalmasabb koreográfiákkal is lehetett már találkozni, a dalok pedig noha fülbemászóak, nem túl slágeresek, szóval nem hinném, hogy mondjuk 10-20 év múlva is ezeket fogjuk úgy fütyülni, mint pl. a Singing in the raint, ami bár 65 éves, mégis a fél világ ismeri.
Szépek a hosszú beállítások, meg általában a fényképezés, a klasszikus hollywoodi produkciókat idéző színvilág és hangulat, szóval tényleg nem semmi, hogy egy alig 32 éves srác erre (is) képes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése