Beasts of No Nation

Távol-keleties hangzású neve ellenére Cary Joji Fukunaga amerikai, igaz, édesapja harmadik generációs japán, míg anyja svéd gyökerekkel büszkélkedhet.

A rendező eddigi legismertebb műve minden bizonnyal a Jane Eyre adaptálása, ám neki jutott az a megtiszteltetés is, hogy elkészíthette a korábban csak sorozatokban utazó Netflix első, saját gyártású, egész estés játékfilmjét, ami egyből mélyvízzel kezdett: egy, az afrikai felkelők oldalán harcoló gyerekkatonáról szól.

A történet:

Miután szűkebb környezetét is eléri a lázadók és a kormánycsapatok között dúló háború, Agu apja és bátyja életét veszti egy rajtaütésben, a fiú pedig bemenekül az őserdőbe, ahol elkapja egy csapat fegyveres. Vezetőjük, a karizmatikus Parancsnok maga mellé veszi a gyereket, akiből rövid időn belül ugyanolyan elvakult harcos válik, mint a többi gerilla. Innentől kezdve Agu csak a vakszerencsének köszönheti, ha élve megússza az egyre kegyetlenebbé váló összecsapásokat.

Tini terminátorok

Az afrikai gyerekkatonák sztorija mindig "hálás" téma, hasonlóval találkozhattunk már például a Háború sámánja című filmben is, ugyanakkor viszonylag nehéz újat mondani erről a dologról, pláne nyugati rendezők számára, akik azért felettébb ritkán tapasztalják meg az ilyesmit saját bőrükön.

Persze, erre nincs is szükség, hiszen ezen produkciók jellemzően egy hajdani gyerekkatona visszaemlékezései alapján készülnek (a Beast of No Nation is), így pedig nem nehéz létrehozni hiteles kulisszákat, összeszedni autentikus szereplőket, csakhogy azok számára, akik nem ebben élnek, ez majdnem mindegy, hiszen leellenőrizni úgysem tudják, hogy minden tényleg úgy van-e, ahogy a vásznon vagy képernyőn látták - és ugyanezért az "afrikai gyerekkatonás filmek" gyakran eléggé hasonlítanak is egymásra, hiszen a recept nagyjából ugyanazokat a hozzávalókat tartalmazza.

Sajnos, ez a jelenség ugyanaz, mint pl. egy Steve McCurry-fotó. Szép, szép, de azért mégis csak a nyugati nézők számára készített termékről van szó, hogy a "civilizált" publikum gyönyörködhessen a számára ismeretlen és éppen ezért egzotikus kultúrák képviselői láttán, netán elborzadjon "nehéz sorsukon", hogy aztán egy Hát ez szörnyű!-sóhajtással továbblapozzon a National Geographic-ben.

Ezzel természetesen nem akarom degradálni az erőszakkal besorozott gyerekharcosok létezését, sem azt a kilátástalanságot, ami a folyamatos háborúkkal sújtott afrikai országokra és a lakosaikra jellemző, hiszen ezek mind olyan problémák, melyeknek nem szabadna előfordulniuk - pusztán arra próbálok rávilágítani, hogy egy újabb ilyen film maximum csak fenntartja a közvélemény figyelmét, de ezen túl nem igazán kínál mást, pláne megoldást, igaz, ez nem is egy rendező feladata, sem felelőssége.

Uram, igen, uram!

Kicsit hosszú a több mint két órás játékidő, ahhoz képest mindenképp, hogy a cselekmény relatíve milyen egyszerű. Unalomba persze nem fullad a film, de azért olyan 100 perc is elég lett volna a történet kibontására és a szereplők, ill. a köztük lévő viszonyok bemutatására, Agu személyiségfejlődésére.

Technikai szempontból korrekt az alkotás, jó a fényképezés és a zene, ugyanakkor megrázó, húsba vágó drámai csúcspontja, netán konklúziója nem igazán van, inkább "csak" elmesél valamit, ami az afrikai mindennapok egyik része.

Ha van pálma, amit el lehet vinni, azt mindenképp a színészek teszik, élükön természetesen Idris Elbával, aki producerként is felkarolta a produkciót, a Parancsnok figurájának kedvéért pedig kiválóan elsajátított egy helyi angol dialektust.

Az egyéb szerepekben látható színészek jobbára amatőrök, és külön érdekesség, hogy sokuk korábban tényleg harcolt fegyveres lázadók mellett, pl. a Tripodot alakító Annointed Wesseh, aki ragaszkodott ahhoz, hogy miként harcos korában, úgy a filmben is meztelenül tűnjön fel.

A "Hontalan bestiák" hozza mindazt, amit egy hasonló témájú filmtől el lehet várni, megvan benne minden elem, ami kell, kezdve a drogozáson és szexuális molesztáláson át egészen a felszabadításig, majd a rehabilitációig. E téren tehát nem sok újdonsággal szolgál a produkció, ugyanakkor néhány szempontból mégis csak túllép az átlagon, hiszen árnyaltabban festi le az ilyen félvad milíciák működését.