Spotlight: Egy nyomozás részletei

Oknyomozó újságírókról már rég készült film, jó film pedig még annál is régebben. Hirtelenjében csak Az elnök emberei jut eszembe 1976-ból, ami a Richard Nixon körül kipattant ügyet járta körül, amit azóta Watergate-botrányként ismer a világ. Abban a moziban a The Washington Post két munkatársa szerepelt, akiknek ténykedése megváltoztatta az amerikai (és ezzel a világ-) politika menetét.

Jelen alkotás a The Boston Globe Spotlight nevű csapatát követi figyelemmel; ők a 2000-es évek elején tenyereltek bele egy felettébb kényes dologba, amit sokan szívesen titokban tartottak volna - ám ez nem sikerült, így fővárosi kollégáik cikksorozatához hasonlóan ennek hatására is hullott néhány fej, mégpedig nem kisebb helyről, mint a római katolikus egyházból.

A történet:

Michael Rezendes, Sacha Pfeiffer, Matt Carroll és Walter "Robby" Robinson tényfeltáró újságíró. Amikor a lap élére új főszerkesztő érkezik Marty Baron személyében, a csapat számára új feladatot ad: járjanak utána azoknak az évekkel korábbi eseteknek, melyekben gyerekeket molesztáló papok érintettek, az egyház pedig minden erővel igyekezett eltussolni a dolgot.
A nyomozás során a csapat sok személyes és bürokratikus akadályba ütközik, ám ahogy egyre mélyebbre ásnak, úgy dőlnek ki egymás után az újabb és újabb csontvázak a különféle szekrényekből, idővel pedig az is kiderül, hogy nem csupán néhány elszigetelt esetről van szó.

Lapzárta

Hívőket, nem hívőket egyaránt joggal háboríthat föl, hogy olyan emberek, akiknek elvileg erkölcsi és morális útjelzőnek kellene lenniük, kihasználják a gondjaikra bízott gyerekeket, és ezzel életre szóló lelki traumát okoznak nekik, sokszor az önpusztításba, netán öngyilkosságba kergetve őket.

Ez túlmutat azon, hogy az ilyen "eltévelyedett" papok milyen hitrendszert képviselnek, magát a hitet nem feltétlenül károsítja az, amit tesznek, de hogy a ténykedésük beárnyékolja, az biztos. És persze logikusan vetődhet fel az a kérdés is, hogy - amennyiben létezik - isten miért hagyja, hogy a szolgái ilyen tetteket követhessenek el? Miért engedi, hogy az imádására létrehozott intézmény felesküdött képviselői a szőnyeg alá söpörjék a jelenséget, amihez sokan készséggel asszisztálnak - akár a hívek közül is, mert erősebben dolgozik bennük az elvakult jámborság, mint a realitás és a saját lelkiismeretük?
Ha innen nézzük a dolgot, lehet, hogy mégis csak többet árt a hitnek egy ilyen eset, mint gondolnánk.

A valóságban is megtörtént eseményeket nagyon könnyen lehetett volna elfogultsággal kezelni, kígyót-békát kiabálni az egész egyházra, melynek minden papja aberrált rohadék, ám a rendező, Tom McCarthy csak bemutatott valamit, de nem mondott róla ítéletet, és ami a legfontosabb: nem is akart semmit a néző szájába rágni, hagyta, hogy mindenki maga vonja le a megfelelő következtetéseket.

Ritka az olyan amerikai film, ami így felvállalja, hogy nem a szórakoztatás a célja, hanem ehelyett egy régóta létező jelenségre hívja fel a figyelmet, amit ráadásul képes tárgyilagosan, tisztán és érthetően elmesélni. Nem csoda hát, hogy öt Oscar-jelöléssel is büszkélkedhet a produkció, és bár egy jó mozinak nincs szüksége díjakra, a Spotlight kétségkívül megérdemelné a legjobb filmnek járó aranyszobrot, főleg olyan jelöltek mellett, mint pl. a Mentőexpedíció vagy A visszatérő.
Az pedig minimum mosolygásra késztető, hogy még a Mad Max - A harag útja is a nomináltak között van, ami persze nem rossz film, de hogy semmi keresnivalója ebben a kategóriában, és nem is említhető egy napon a Spotlighttal, az is biztos.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Szép fényképezés, visszafogott zene, folyamatos feszültség jellemzi a filmet, és bár némileg gyorsabb tempó nem ártott volna, nagyjából ez minden, amit "negatívumként" fel lehet róni.

Noha elsősorban szakmai oldalukról láthatjuk a szereplőket, magánemberként is megismerhetjük őket és gondolataikat, véleményüket a témáról, amin dolgoznak, ami a kiváló szereplőgárdának is köszönhető.

Kivétel nélkül, mindegyik színész remekel, és bár jelenlétük nem egyforma súlyú, egyikük sem telepszik rá a másikra, nem játsszák túl a szerepüket, nyoma sincs a starpowernek; minden abszolút a karaktereknek és a történetnek van alárendelve.
Jó újra látni, ahogy pl. Mark Ruffalo ismét játszik, nem csak szerepel, mint pl. a Bosszúállókban vagy a Szemfényvesztőkben, amiket nyilván csak a gázsiért és a haverjai miatt vállal, de valódi színészi teljesítményt az ehhez hasonló filmekben nyújt (lásd még Foxcatcher, Igaz szívvel, stb.).
Michael Keaton nem szállt el a Birdman óriási sikere után, Rachel McAdams sem válik üres biodíszletté, Liev Schreiberről pedig alig hiszem el, hogy képes volt annak idején aláírni az X-Men kezdetek: Farkashoz (jó, biztosan neki is érkeznek a számlák...).


A Spotlighthoz hasonló komolyabb filmek nyilván sosem fognak olyan népszerűséget elérni, mint pl. A galaxis őrzői vagy a Jurassic World, és talán milliárdos profitot sem fognak tudni termelni, de szerencsére nem is ez a céljuk.
Azt hiszem, túlzás nélkül állítható, hogy az elmúlt évek egyik legfontosabb és legjobb alkotását hozta létre Tom McCarthy, amire még akkor is emlékezni fognak, amikor nevezett pixel-orgiákról már a kutya se fogja tudni, hogy valaha léteztek.