Orphan Black - Sötét árvák

Nem szeretem a konvencionális dolgokat, amit igyekszem a filmválasztásaimban is érvényesíteni - így aztán nem nézem az olyan mainstream sorozatokat, mint pl. a Trónok harca, vagy a The Walking Dead, viszont előnyben részesítem azokat a szériákat, melyeket kevesebben ismernek, netán nem is hallottak róluk (pl. az angol Being Human - A vámpír, a vérfarkas és a szellem -, vagy a Mr. Robot).

A kanadai Orphan Black Sötét árvák címen érkezik nyáron a BBC Entertainmentre (magyar felirattal), de közben már a negyedik szezonnál jár (áprilisban folytatódik).

Érdekes minimál-scifiről van szó: a történet azzal kezdődik, hogy egy Sarah Manning nevű fiatal nő hosszú távollét után visszatér, hogy újra felvegye a kapcsolatot rég nem látott kislányával, ám a pályaudvaron sokkoló élményben van része: szemtanúja lesz, ahogy a vonat elé veti magát egy nő - aki nem csupán hasonlít rá, de pontosan úgy néz ki, mint ő. Hamarosan kiderül, hogy Beth Childs rendőrnyomozó csak egyike azon klónoknak, akik egy titkos kísérlet eredményeképp születtek meg. Többen is élnek szerte a világon, akad köztük kertvárosi anya, ukrán sorozatgyilkos, leszbikus genetikus, hűvös cégvezető, szőke manikűrös, stb. Sarah felveszi Beth személyazonosságát, hogy a dolgok végére járjon, ám akadnak néhányan, akik mindenáron titokban akarják tartani a nagyszabású projekt részleteit.

Szemben pl. a Gothammel, melyben rengeteg karakter szerepel, és mivel mindegyiknek jár a maga 15 perce, túl laza a szerkezet és levegős a sztori, az Orphan Black kevés figurát vonultat fel, ezért végig képes a fő cselekményszálra fókuszálni. Az eredmény: folyamatos feszültség és izgalom, amit az összes évad minden epizódjában képes fenntartani. Mondjuk, olykor kicsit sok a techoblabla, az orvosi szakkifejezés, ilyen bázispárok, olyan genetikai szekvenciák, és persze a kötelező köröket is lefutják az alkotók (szex, véres akciók, csúnya beszéd, stb.), ám közben folyamatosan le tudják kötni a néző figyelmét a jól kidolgozott forgatókönyvvel, melyben olykor még némi fanyar humor is helyet kap, ráadásul a lerágott csontnak számító iker-poénokat is sikerül úgy elsütni, hogy az ember ne akarja kínjában a falat kaparni.

Persze, a legjobb forgatókönyv sem ér semmit, ha nincsenek jó színészek, pláne fő-, vagyis inkább címszereplő. Tatiana Maslany nem csak csinos, de igen komoly teljesítményt is nyújt, hiszen az általa megformált karakterek nem is állhatnának egymástól távolabb megjelenésben, viselkedésben, beszédmodorban, stb., ez pedig óriási kihívás lehetett számára.

A sorozat nézése közben az ember simán elfelejti, hogy filmtrükköket lát, annyira mások az egyes klónok, akik sokszor együtt, ugyanabban a jelenetben szerepelnek, akár egymással fizikai kapcsolatba is lépve. Dicséretet érdemelnek a rendezők és a vágók is, akiknek a folyamatos, dinamikus történetvezetést köszönhetjük, ebből adódóan pedig nincsenek megakadások, döccenések sem a cselekményben, sem a dramaturgiában.


A számtalan egyforma sorozat kezd már eléggé unalmassá válni, bár az olyan megrendelők, mint a Netflix vagy az Amazon, igyekeznek felkavarni az állóvizet, sok széria esetében mégis elképzelhetetlen, hogy a showrunnerek hátat fordítsanak az elvárásoknak, hiszen a minél komolyabb nézőszámok elérése és a profit maximalizálása a cél, ami viszont a középszer terjedésével jár (lásd pl. Arrow, The Flash).
Persze, előbb-utóbb a nem-konvencionális módszerek is megszokottá, talán még trenddé is válnak majd, ám amíg az alkotók hajlandóak valóban újszerű, szokatlan megoldásokkal előrukkolni, addig nem kell tartani a színvonal aggasztó mértékű csökkenésétől, még úgy sem, ha a spanyol viaszt már régóta nem akarja senki sem újra feltalálni.