A küzdők

Furcsa szerelmi történet Franciaországból, ahol két fiatal a jövőtlenség elől a katonaságba menekül, amikor viszont rájönnek, hogy mégsem ez az, amit akarnak, inkább megszöknek és együtt próbálnak szerencsét.

A történet

Apjuk halála után Arnaud és bátyja viszi tovább a családi vállalkozást, ennek keretében dolgozik a fiú Beaulieu-éknél, ahol megismerkedik Madeleine-nel. Kiderül, hogy sajátos világszemlélete miatt a lány otthagyta az egyetemet és be akar lépni a hadseregbe, hogy felkészüljön mindarra a rosszra, amit a jövő tartogat.
Arnaud gondol egyet, és fivére nemtetszése ellenére ő is jelentkezik abba a kéthetes katonai felkészítő táborba, ahová Madeleine, így együtt kezdik meg a kiképzést, ám a lány nemsokára rájön, hogy ez nem az a komoly alapozó tréning, amire számított, így amikor a fiú az egyik gyakorlat során besokall és lelép, követi őt és együtt indulnak el hazafelé.

Katonacsizmában a babám

Noha több helyen is romantikus komédiaként hivatkoznak Thomas Cailley filmjére, a valóságban A küzdők nem romantikus, legalábbis olyan értelemben, ahogy pl. Hollywood definiálja a románcot, és mivel a poénok és gegek is hiányoznak belőle, komédiának sem lehet nevezni.

Maradjunk annyiban, hogy ez is valamiféle coming of age-történet, melyben fontos szerepet kap az útkeresés és a szerelem, és még némi áthallással is bír napjaink fiataljainak problémáira, mint pl. munkanélküliség, kilátástalanság, stb.
A probléma mindössze az, hogy a filmből ez alig derül ki, szóval én is csak azért tudom, hogy erről szól, mert utánaolvastam, ugyanis a látottak alapján nem igazán jöttem rá a mondanivalóra. Lehet, hogy bennem volt a hiba, de inkább a gyakorlatlan (első) rendezésre fognám, hogy az üzenet nem jött át úgy, ahogy kellett volna.

Másrészről pedig, oké, hogy minden országnak megvan a maga gondja-baja, de azért nagyon nem mindegy, hogy egy fiatal Franciaországban, vagy mondjuk, Magyarországon jövőtlen, mert ugyan ez nem verseny, de azért rossz és rossz között van egy kis különbség, Arnaud és Madeleine pedig jó eséllyel tapsikolna örömében, ha meglátná, hogy pl. ahhoz képest, ami nálunk van, nekik mi jutott.
Persze, tény, hogy mindenhez képest van jobb és rosszabb, de azért mégis, hadd ne sajnáljak már két unatkozó francia tinit, akiknek tulajdonképpen semmilyen valóban komoly problémája nincsen.

Megvalósítás, színészek és konklúzió

Alapvetően korrekt filmmel van dolgunk, viszont a történet elég lassan halad, és bár az unalmasság határát nem éri el, olykor azért megközelíti. Talán ez is direkt történt, mert a rendező így akarta formailag is kifejezni a szereplők ingerszegény világát, ahol nem történik velük semmi érdekes vagy maradandó. Amennyiben erről van szó, akkor sajnos, a szándék ellenére a dolog kissé a visszájára sült el.

Nem igazán szimpatikusak a figurák, legalábbis nem különösebben lehet velük azonosulni; a lány se hús, se hal, nem csúnya, de nem is különösebben szép, a motivációi sem feltétlenül reálisak, és a fiú is csak úgy lóg a levegőben, nem szikrázik közöttük a levegő, meg hát nem is tesznek semmi olyat, ami alapján drukkolni lehetne nekik.
Ez is rendezői koncepció lehetett, hogy minél átlagosabb kinézetű szereplőkkel mutassa be a történetet, akiknek játéka ennyire visszafogott, Adèle Haenel és Kévin Azaïs pedig eleget is tesz ennek a feladatnak.


Kidolgozottabb történet, összeszedettebb tempó, na meg kissé bátrabb színészvezetés sokat javíthatott volna a filmen, és akkor a végeredmény is sokkal maradandóbb lett volna. Régen rossz, ha a mondanivalónak utána kell olvasni, mert a cselekményből nem derül ki világosan, persze, továbbra is fennáll a lehetőség, hogy esetleg én nem figyeltem oda eléggé, ennek esélye viszont meglehetősen csekély. Mindazonáltal már velem is előfordult, hogy tévedtem. Némely esetben.