Who Am I: Egy rendszer sincs biztonságban

A hekkelés sokak fantáziáját izgatja, és ezt a filmipar is alaposan kihasználja, így amióta szélesebb körben is hozzáférhetőek a számítógépek, ilyen témájú filmek is készülnek, hadd tátsák a szájukat a laikusok, mire jók még a masináik az alapfunkciókon túl.

Mivel a közönség jó része csak átlagos felhasználó, simán elhiszik, hogy egy akármilyen PC-vel, laptoppal fel lehet törni vállalatok, hivatalok oldalait, és még az sem zavarja őket, hogy a mozis eszközök operációs rendszere távolról sem hasonlít pl. Windowsra, OS X-re, netán Linuxra, és persze elég csak vaktában nyomkodni a billentyűzetet, hogy azonnal valami fura gépi kódolás jelenjen meg, arról nem is beszélve, hogy egy Enter-lenyomással kikapcsolható egy város közvilágítása.

Az olyan csoportok megjelenésével, mint pl. az Anonymus, a hekkelés egyfajta társadalmi lázadásként épült be napjaink köztudatába, ahol maszkos fiatalok a kisemberek jogaiért küzdenek, aktívan részt vesznek a kormányok által eltitkolni kívánt információk kiszivárogtatásában stb.
Hogy ez mennyire van így, azzal Baran bo Odar nem különösebben foglalkozik, ehelyett egy feszült thrillert készített, amely nem szűkölködik meglepő fordulatokban.

A történet:

Benjamin egész életében láthatatlan volt mások számára. Osztálytársai, ismerősei átnéztek rajta, alig szóltak hozzá, nem törődtek vele. Szüleit korán elvesztette, nagyanyjára sem igen számíthatott, így a magányos fiatalember a virtuális világban keresett menedéket és társaságot. Ez lett az a közeg, ahol észreveszik, ahol hasznosnak és élőnek érezheti magát.
Egy nap megkeresi egy csoport, majd együtt megalakítják a CLAY (Clowns Laughing At You) nevű formációt, és alaposan felforgatják Berlin számítógépes világát. Tevékenységükkel le akarják nyűgözni az MRX nevű hekker-legendát, ám az Europol is felfigyel a CLAY-re és Hanne Lindberg nyomozónőt bízzák meg azzal, hogy leleplezze Benjamint és társait, akik viszont ekkor már annyira mélyen benne vannak a dolgok sűrűjében, hogy az életük is veszélybe kerül.

A hálózat csapdájában

Ki nem akarta volna már megváltoztatni a világot? Ki nem érezte már úgy, hogy képes lenne helyrehozni azokat a hibákat és igazságtalanságokat, melyeket a politikai-gazdasági-társadalmi berendezkedés hozott létre? És ki ne érezte úgy, hogy mindezek után beleröhög és alaposan be is int a világnak? Pláne úgy, ha valaki napjaink fiatalja, akinek nincs munkája, se jövőképe, csak lóg a levegőben, így aztán személyes "elszámolni valója" is van a Rendszerrel.

Szinte minden hivatal és szervezet az internetre kapcsolódik, így némi programozói tudással bárki belebabrálhat akármibe, igaz, ha nem elég ügyes, a következményekkel is számolnia kell, és ez alatt nem csak azt kell érteni, hogy a rendőrség esetleg elkapja az illetőt, mert ez még a legkisebb kellemetlenség ahhoz képest, hogy sokkal nagyobb és erősebb játékosok is jelen vannak az online kémkedés soha nem nyugvó (al)világában.

Komoly társadalom- és rendszerkritika lehetősége húzódik meg tehát a film mögött, más kérdés viszont, hogy a rendező nem ment bele túlságosan, ehelyett a macska-egér játék elemeire helyezte a hangsúlyt Benjamin és társai, no meg az ő elcsípésükre törekvő hatóságok és bűnözők között.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

 

Alapjáraton nem lenne sok gond a filmmel, igaz, a figurái meglehetősen sablonosak, és nem is túl érdekesek (főleg Benjamin, ami külön probléma egy főszereplő esetében), a cselekmény pedig szintén nem ostromolja az eredetiség falait.

A tempó viszont kellően dinamikus (már ahol), működik a párhuzamos idősíkos szerkezet is, olykor A lé meg a Lolára hasonlít a stílus, van folyamatosan növekvő, fokozódó feszültség, a fényképezés és zene átlagosan jó, a színészek is teszik a dolgukat, ahogy kell, csak hát a nem túl acélos forgatókönyv hiányosságain ezek sem tudnak javítani.

 

A legötletesebb jelenetek minden bizonnyal a "virtuális tér" és az abban szereplők megjelenítése, ami ez esetben egy zsúfolt metrókocsit jelent, melyben maszkos-kapucnis alakok jönnek-mennek, és az egyes számítógépes funkciók valamilyen tárgy képében jelennek meg, pl. egy ablaktörő kalapácsként, de láthatunk egy trójai faló szobrot is, ami - micsoda meglepetés - egy trójai programot szimbolizál.

A film nagy fordulataival (mert több is van) az a legnagyobb gond, hogy eléggé szembeötlő és nyilvánvaló, hogy a rendező honnan lopta kölcsönözte azokat, szóval ne legyünk meglepve, ha eszünkbe jut pl. a Közönséges bűnözők, de még inkább a Harcosok klubja és a Legbelső félelem.
Ezek az "ihletmerítések" nem biztos, hogy szükségesek voltak a sztori szempontjából, bár kétségkívül érdekesek (lennének, ha eredeti ötleten alapulnának), viszont eléggé öncélúnak tűnnek, a rendező nagyon le akarhatta nyűgözni a közönséget, ám valami originál dologgal szerintem többre ment volna.


Egyszer mindenképp megnézhető, valamennyire még érdekes film is a Who Am I, viszont ugyanilyen felejthető is, mivel nem igazán derül ki belőle, hogy mit akart ezzel a történettel az író-rendező kifejezni. Gyaníthatóan semmit, csak el akart készíteni egy stílusos, izgalmas, csavarokban bővelkedő történetet, ami nagyjából sikerült. Ujjgyakorlatnak, gyakorlásnak megfelel, de azért bőven van még mit tanulni, főleg a forgatókönyvírás terén, és persze a más tollával való ékeskedést is üdvös lenne mellőzni.