Libanoni keringő

E film kapcsán a legelső dolog, amit célszerű tisztázni, hogy kicsoda Bashir, akivel keringőznek. Nos, Bachir Gemayelről van szó, aki a libanoni falangisták egyik vezetője volt, 1982-ben pedig az ország elnöke az izraeli és szíriai megszállás idején. Hivatalát alig egy hónapig töltötte csak be; 26 társával együtt ő is bombamerénylet áldozata lett szeptember közepén.

Az izraeli animációs háborús dokumentum-játékfilm a libanoni háború idején játszódik, pontosabban ez a két szálon futó cselekmény egyik része, melyben egy filmrendező elfeledett emlékei nyomába indul.
A produkció Golden Globe-ot nyert, 2009-ben pedig Oscarra is nevezték.

A történet:

Ari Folman 1982-ben, 19 évesen részt vett Libanon izraeli megszállásban. 2006-ban találkozik egy barátjával, aki beszámol neki arról, milyen rémálmok gyötrik a háborúról. Ari meglepődve tapasztalja, hogy az évek során mennyire elhalványultak az emlékei, és rengeteg dolgot egyáltalán nem tud felidézni a régi időkből, ám egy kép mégis makacsul újra és újra felötlik benne: társaival ruhátlanul fürdőzik a tengerben Bejrútban, miközben az éjszakai égboltot jelzőrakéták fénye világítja be.
A férfi nyomozásba kezd, ennek során felkeresi egykori katonatársait, hogy minél többet tudjon meg az elfeledett időszakról, hamarosan pedig rádöbben, hogy sokadmagával ő is ott volt Sabránál és Shatilánál, a menekülttábornál, ahol 1982. szeptember 16. és 18. között több ezer palesztint és libanoni síitát mészároltak le a libanoni falangisták, a szövetséges izraeli hadvezetés pedig nem avatkozott közbe.

Kézfogás az ördöggel...

Nyilván a térség lakójának kell lenni ahhoz, hogy a néző igazán átérezhesse Ari kutatását, a felelősség és bűntudat érzését, ugyanakkor külső szemlélőként mégis csak arra gondolhat az ember, hogy Izrael közvetve nagyon is bűnös a mészárlásért, hiszen az ő szövetségese követte el a gyilkosságokat, bár az is igaz, hogy mindezért nem lehet 19-20 éves fiúkat okolni, akik azt sem tudták, miről van szó, és különben is csak parancsokat hajtanak végre, nem többek beszélő ágyútölteléknél.

Szóval ebben a kérdésben tényleg nem az Arihoz hasonló férfiaknak kellene rosszul éreznie magát, hanem pl. a filmben amúgy megjelenő Ariel Sharonnak, aki az idő tájt védelmi miniszter volt, és bár figyelmeztették a tömeggyilkosságra, nem tett semmit.

Hasonló esetre nem is olyan régen szintén sor került, és ami azt illeti, erről is készült később mozifilm: a Hotel Ruandában azt dolgozzák fel, hogyan gyilkolták halomra a tuszik 1994-ben a hutu törzsből valókat, miközben az ENSZ kéksapkásai és a világ vezető államai csak ültek karba tett kézzel.

 

Rohadt dolog tehát a háború és a politika, főleg úgy, hogy a felelősök általában megússzák, feljebb buknak (Sharonból miniszterelnök lett...), míg az olyanok, akiknek az egészhez semmi közük, évekig-évtizedekig kénytelenek magukkal cipelni a lélekromboló emlékeket.

Megvalósítás és konklúzió:

Az egész film olyan, mintha egy életre kelt hiperrealista, de olykor szürrealizmusba hajló képregényt látnánk. Az animáció rendkívül élethű, mert a jeleneteket előjátszották, ezért a máskor problémás szájmozgások is teljesen rendben vannak. A rajzfilm-technika egyesíti magában a 2 és 3 dimenziót, és az Adobe Flash-re jellemző animációs stílus is könnyen felfedezhető.

Erős és meghatározó hangulat szövi át a történetet, ami egy szó szerinti és átvitt értelemben is vett utazás, ahogy Ari felkeresi régi bajtársait és eközben a kapott információmorzsákból lassan összeáll számára az események teljes képe.
Emellett kicsit Michael Moore-ra is hasonlít a stílus, ahogy a rendező önmagát játssza, de közben a hagyományos "beszélő fejes" dokufilmes módszer is megjelenik, ahogy a megszállásban résztvevők nyilatkoznak az általuk átéltekről.

Érdekes a zenehasználat, hallhatók például klasszikus kompozíciók, a '80-as évek slágerei, de több dalt is írtak, ill. átírtak a filmhez, például az eredetileg "I Bombed Korea" című szerzeményt, amiből "I Bombed Beirut" lett.


Ha a háború őrültségét, értelmetlenségét, "poklát" kell ábrázolni, számos kiváló példát lehet találni (Apokalipszis most, Szakasz stb.), ám a Libanoni keringő szokatlan kivitelezése rátesz ezekre egy plusz lapáttal, egyszersmind talán végleg meggyőzi a rajzfilmeket meséknek gondolókat arról, miért tévednek akkorát.
El lehet ítélni Izraelt a múltban és jelenben elkövetett tetteiért, szó sincs róla, hogy valamiféle önigazolást, netán propagandafilmet látnánk (vö. Amerikai mesterlövész), ugyanakkor arrafelé is akadnak lelkiismeretes emberek, akik látják a visszásságokat, és miképp Ari Folman, megvan a lehetőségük arra, hogy kételyeiknek a szélesebb közvélemény előtt is hangot adjanak.