Mad Max - A harag útja

Harminc évvel ezelőtt, 1985-ben, mutatták be a Mad Max-trilógia harmadik részét a mozikban. George Miller kultikus poszt-apokaliptikus sorozatának színvonala hullámzó volt ugyan, de ettől még a műfajon belül kétségtelenül az egyik, ha nem a legjobbnak számít - és nem ok nélkül.

Az új filmről nem teljesen egyértelmű, hogy reboot vagy folytatás, mindenesetre Millernek még mindig a kisujjában van a stílus, vagyis bőszen repkednek az összetákolt járművek a végtelen sivatagban, ahol a világégés után a megmaradt emberiség benzinért és vízért gyilkolja egymást.

A történet:

Magányos férfi kóborol a homokos pusztaságban, emlékei és múltbéli démonai által űzve, mígnem egy nap kegyetlen és erőszakos horda fogságába esik. A barbár közösség egyik katonája nem sokkal később azt a feladatot kapja, hogy juttasson el egy üzemanyag-szállítmányt egy másik sivatagi csapatnak, ám amikor Furiosa ehelyett menekülni kezd, üldözőbe veszik, az egyik kocsiban pedig ott van a megkötözött férfi is, aki vérrel látja el a sofőrt. Miután sikerül megszöknie, a szűkszavú harcos előbb folytatni akarja cél nélküli vándorlását, végül azonban csatlakozik Furiosához és társnőihez, hogy legyőzzék közös ellenségüket, A Vár rettegett urát, Halhatatlan Joe-t.

MAXimum MADness

Kétségtelen, hogy eleddig ez a leglátványosabb és legpörgősebb Mad Max-epizód, ám a külsőségek mellett szerencsére megmaradt a mondanivaló és a hangulat is, ami különösen fontos a MM-univerzumban.
Az emberek szinte teljesen elaljasodtak, primitív törzsközösségben tengetik nyomorult életüket, ahol csak a túlélés számít, a gondolkodás és beszédkészség visszafejlődött, a régi értékek és a morál szinte teljesen értelmüket vesztették.

Ebben a világban csak az erős maradhat életben, mégis, talán nem telt még el elég idő ahhoz az összeomlás óta, hogy mindenkiből kivesszenek az emberi érzések, így felvetődik a kérdés, hogy valójában kinek nagyobb a hatalma: aki vaskézzel uralkodik, vagy aki képes könyörületet mutatni mások felé.

Akik már ebbe az új környezetbe születtek bele, azok számára nincs összehasonlítási alap a régi világgal, ezért nekik valóban csak a pusztítás meg úgy általában a legalapvetőbb szükségletek számítanak. Nincs korlát, nincs szabály, nincs rend, csak a káosz van.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A korszerű(bb) technikáknak és nagyobb költségvetésnek köszönhetően végre úgy jelenik meg Mad Max világa, ahogyan "kell". A Harag útja egyesíti magában a trilógia stílusát napjaink látványával, ám gyorsan hozzá kell tenni, hogy George Miller csak minimálisan használja a CGI-t, a jelenetek zömét valóban úgy vette fel, ahogy azokat a vásznon látni.

Manapság ez már nem "divat", mert lényegesen egyszerűbb a számítógépek és animátorok segítségét kérni, mint kaszkadőröket és valódi autókat hajigálni, viszont ez adja a Mad Max lényegét, ettől is válik a történet hitelessé, hogy valódi gépezeteket, járműveket, robbanásokat, ugratásokat és zuhanásokat látunk, nem pedig a Halálos iramban-szériára jellemző fizikai képtelenségeket.

Az akciójelenetek méltó folytatásai az első és második rész üldözéses képsorainak; vannak durva borulások és villámgyors üldözések, mindezek pedig bárminemű felesleges kameramozgás, "a slusszkulcstól a hengereken át a kipufogóig"-szerű vizuális trükkök nélkül operálnak, és ez így is van rendjén, hiszen sokkal érdekesebb, amikor több tonnányi valódi acél repül a levegőben, nem pedig pixel-orgiát és virtuális képsorokat látunk.

A fényképezés hasonlít a korábbi filmekre, sok a hasonló beállítás, nagyon szép a koszos, szépiás színvilág, jók a jelmezek, a zene kissé "akciósabb", a tempó viszont olykor lelassul kicsit, jellemzően két nagy üldözés között, amikor viszont elindul vagy folytatódik egy hajsza, akkor kellően felgyorsul, és szerencsére nincsen nézhetetlenül pergőre vágva (a vágó egyébiránt George Miller felesége, Margaret Sixel volt).

A látványosan amortizálódó kellékek mellett persze jut idő (legalább a minimális) karakterábrázolásra, sőt személyiségfejlődésre is, emellett pedig ismét sikerült emlékezetes mellék- és főszereplőket felvonultatni.

Halhatatlan Joe igazi megalomániás elmebeteg, aki egyfajta bizarr vallási közösséget hozott létre maga körül, ahol ő a - szó szerint - vízhozó próféta és egyben az alfahím, eltorzult teste, lélegeztető-berendezése, maszkja és gépes hangja után viszont akár valamiféle sivatagi steampunk Darth Vadernek is lehetne nézni.

Érdekesség, hogy Joe-t az a Hugh Keays-Byrne alakítja (67 évesen), aki az első Mad Maxben is a főgonoszt játszotta.

Tom Hardynak jól állnak a Maxhoz hasonló tragikus, gyötrődő figurák; a színész főleg dörmögő hangját és megviselt arcát használja a játékához, a sivatagi por és a kopott jelmez (a kabátja ugyanaz, amit Mel Gibson is viselt) pedig hozzáteszi a többit.

Hardy jó Mad Max, ez a legfontosabb, szó sincs arról, hogy bármit is elvenne mindabból, amit Gibson anno felépített a korábbi filmekben. A figura már úgyis annyira a saját útját járja, hogy - kis túlzással - majdnem mindegy, ki alakítja, amíg keveset beszél, besül a shotgunja és fejjel lefelé lóg egy száguldó roncs-kamion oldalán.

A gépkarú Furiosa női mivolta ellenére sem válik szexi biodíszletté, ráadásul szerelmi szál sincsen közte és a főhős között, amiért nem lehetünk elég hálásak. A kemény harcosnő mindezek ellenére képes vonzó lenni, ez pedig nem kis részben Charlize Theron érdeme, akinek több ilyen szerep kéne, mert neki is jól áll a kosz, ráadásul benne eleve van egyfajta arisztokratikus elegancia, ami az átlagos akcióhősnők fölé emeli.

A Hadfiú, Nux, már az új világ gyermeke, ennélfogva vad, kegyetlen és gátlástalan, ám ő szolgáltatja a példát arra, hogy az ember alapvetően jó és képes pozitív irányba változni, csak ki kell kerülnie az ártó befolyás alól, ill. szüksége van egy új célra.
Nicholas Hoult egyike napjaink legtehetségesebb fiatal színészeinek, aki szorgalmasan mássza a ranglétrát (X-Men, Eleven testek stb.), tanul, gyűjti a tapasztalatokat, idővel pedig igazán remek aktorrá válhat.


Bár az általános Mad Max-kánonhoz nem igazán tesz hozzá, A harag útja tökéletesen hozza főleg a második rész színvonalát. Hiába tér ki George Miller olykor a malacok vagy pingvinek felé, az ő igazi eleme a törés-zúzás a kietlen pusztaságban.