Citizenfour

Edward Snowden amerikai számítógépes szakember, a Booz Allen Hamilton tanácsadó cég volt munkatársa, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) egykori vezető tanácsadója, a CIA volt műveleti tisztviselője és az Egyesült Államok Védelmi Hírszerzési Ügynökségének (DIA) hajdani oktatója azzal vált néhány éve ismertté, hogy nyilvánosságra hozott szigorúan titkos dokumentumokat, amelyekből kiderül, hogy az amerikai titkosszolgálatok széles körben figyelik az emberek mobiltelefon-hívásait és internetes tevékenységét az Egyesült Államokban és külföldön (forrás: Wikipedia).

A fiatal informatikus története bejárta a világot, az USA kormánya és a titkosszolgálatok természetesen tagadtak, sőt ellentámadásba lendültek, több pontban is vádat emeltek Snowden ellen, aki emiatt nem térhet vissza hazájába, ahol sokan árulóként tekintenek rá, ugyanakkor, bár több helyen is nagy port kavart a kiszivárogtatás-sorozat (lásd pl. Angela Merkel lehallgatását), annyira mégsem, hogy az emberek kapára-kaszára kapjanak, pedig lehet, hogy valami hasonlóra volna szükség ahhoz, hogy a politikusok végre megtanulják és meg is értsék, hogy nem a polgárok vannak őértük, hanem fordítva. 

Laura Poitras alkotása 2015-ben elnyerte a legjobb egész estés dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat.

A történet:

A cselekmény azt követi figyelemmel, hogyan veszi fel a kapcsolatot, majd találkozik egy hongkongi szállodában Edward Snowden a The Guardian újságírójával, Glenn Greenwalddal, aki később több cikkben is közzétette a megszerzett adatokat, ill. a televízióban és különféle sajtótájékoztatókon is nyilatkozott azokról.
A film rendezője ekkor már egy ideje kamerájával kísérte az informatikust, aki az ázsiai országból Moszkvába távozott, ám onnan nem tudott tovább utazni, mert időközben bevonták az útlevelét. Később egy éves időtartamra menekültjogban részesült Oroszországban, ahol jelenleg is tartózkodik, miután 2015-ben három évre szóló letelepedési engedélyt kapott.

Watchmen

Az emberi társadalmak hajnala óta, és főleg mióta önjelölt vagy választott vezetők vannak, a közösséget, lakosságot megfigyelték, kémkedtek a szomszédok ellen, információkat gyűjtöttek róluk stb. Ez szükségszerű velejárója a hatalom féltésének és megtartásának. Nyilván nem sokan mondanak le önként a jó kis pozíciójukról meg a tejről, amibe bele lehet aprítani a mindenfélét; az ember már csak ilyen.
Ugyanakkor olyan is, hogy míg egyesek bitorolják a hatalmat és visszaélnek azzal a közjóra, nemzetbiztonságra, terrorveszélyre (mikor mire) hivatkozva, addig voltak, vannak és lesznek ez ellen "lázadók" is. A mindenkori hatalom retteg a Snowdenektől, mert jól tudja, hogy nem tud velük mit kezdeni, hiába a börtön, a kínzás, vagy akár a gyilkosság, mert ha egyszer felütötte a fejét az "ellenállás", akkor csak idő kérdése, mikor éri el a "kritikus pontot".

A filmben hangsúlyt kapnak olyan alapjogok, mint a gondolat- és szólásszabadság, és hogy a megfigyelések ténye miként érinti az emberek privát szféráját, milyen következményekkel jár az, hogy lassacskán már mindenhonnan kamerák és mikrofonok leselkednek ránk.

Itt éreztem kicsit megtorpanni a sztorit, az átlagember ugyanis szinte egyáltalán nem törődik az ilyesmivel, mert épp eléggé lefoglalja az élete, hogy be tudja fizetni a számlákat, legyen étel az asztalán, és a bank ne vigye el a házát a feje fölül. Érdekes lett volna legalább pár "civilt" megkérdezni, mit gondolnak erről az egészről, személy szerint hogyan érinti őket (ha érinti) a megfigyelési botrány.

Hozzá kell tenni mindehhez, hogy az átlagembert jó eséllyel nem érdekli, ha lehallgatják a szalámis zsemléjét, egy részük talán egyenesen összeesküvés-elméletnek gondolja a globális szintű megfigyelést, meg igazából úgyis önként és dalolva ad meg magáról olyan személyes adatokat - pl. a Facebookon -, amik normális esetben nem tartoznak másokra. És különben is, kit érdekel, ha kémkednek utána (?), amíg megnézheti a legfrissebb mocskot a moziban és a tévében?

Megvalósítás, szereplők és konklúzió:

A film kizárólag Snowdenre és a kiszivárogtatásra koncentrál, felvet bizonyos etikai és morális kérdéseket, viszont nagyobb összefüggésben nem vizsgálja sem az okokat, sem a következményeket. Elmondható tehát, hogy bár a felszínt alaposan megkaparja, de túl mélyre nem ás le, egyszerűen csak bemutatja a vihart a pohár vízben, de ott aztán meg is áll. Michael Moore ennél például sokkal alaposabb szokott lenni a filmjeiben, túl azon, hogy a részvétele is lényegesen aktívabb.
Itt hiányzik a konklúzió, a megoldás, igaz, ennek hiánya onnan is ered, hogy az ügy még mindig folyamatban van, Snowden Oroszországban él, a vizsgálatok pedig tartanak (?).

Gyaníthatóan a téma, nem pedig a megvalósítás miatt kaphatott Oscart a produkció. Utóbbit akár unalmasnak is, de legalábbis megszokott stílusúnak lehetne titulálni, összehasonlítva mondjuk egy Michael Moore-féle mozival.
Laura Poitras csak hangban van jelen, ill. néhány, Snowdennel írott email-váltása is megjelenik a képernyőn, ettől eltekintve azonban a hagyományos "beszélő fejes" megoldást választotta, ill. a valós híradóbejátszásokat.

Nyilván ennek megvan az az előnye, hogy az alkotó elfogulatlan távolságot tarthat filmje főszereplőitől, ami növeli a hitelességet, ám Snowden és Greenwald önmagában nem olyan érdekes figura, hogy a néző azonosulni tudna velük. Előbbi ráadásul meglehetősen visszafogottan viselkedik, amolyan csendes kocka-típus, akinek a tej is megalszik a szájában. Lehet, hogy a valóságban Ed nem ilyen, a filmből mindenesetre ez jön át.

Nagyon sok információ hangzik el, akár töménynek is nevezhetnénk a dózist, amit kapunk, ezért aztán néző legyen a talpán, aki egyből mindent megért és/vagy megjegyez. Ilyen ügynökség, olyan kémprogramok, amolyan rövidítések, metaadatok stb. Snowdennek nyilván ezek napnál világosabb részletek, de aki nem szakértő, az hamar elveszítheti a fonalat.


Technikailag átlagosan jó film a Citizenfour, ami viszont, úgy tűnik, (eddig) nem szólt akkorát, mint azt az alkotók várták, vagy kellett volna. Talán több kell ahhoz, hogy a globális közvéleményt igazán felrázzák, az a tény (?) pedig, hogy kormányügynökségek és titkosszolgálatok, akár politikai vezetők beleegyezésével vagy anélkül, megfigyelés alatt tartják az embereket, ezek szerint nem üti meg azt a bizonyos ingerküszöböt. Kár, de valahol érthető is.
Mindezek ellenére Snowdennek igaza van, és meg kell húzni valahol a határt, újra tisztázni kell a választók és választottak jogait és kötelezettségeit, mert a közöny és érdektelenség hosszú távon egész biztosan negatív következményekkel fog járni. Mint film, inkább Egynek jó-plecsnit érdemel, de a téma és a felmerülő gondolatok miatt megkapja az

-at.