Jurassic World

Isaac Asimov így írt egy 1973-as tanulmányában: "Huszonöt-ötvenmillió különböző ember egyidejű tetszését csak olyasvalami nyerheti el, ami kínos gonddal kerüli, hogy bárkit is megbántson. Minden, ami ízt vagy egyéniséget ad, valakiben visszatetszést szül - és ez lesz a veszte. A küzdelemből tehát az íztelen kotyvalék kerül ki győztesen; nem azért, mert tetszést vált ki, hanem mert nem vált ki visszatetszést".

E sorok írásakor a Jurassic World profitja már valahol félmilliárd dollárnál jár, ám a fantasztikus nyitóhétvége, a megdöntött bevételi rekordok és az óriási nézőszámok ebben az esetben sem tükrözik a produkció valódi színvonalát. Inkább csak a nagyszabású médiakampány tette meg a magáét, és persze ott van a nosztalgia-faktor az 1993-as nagy előd kapcsán.

Libanoni keringő

E film kapcsán a legelső dolog, amit célszerű tisztázni, hogy kicsoda Bashir, akivel keringőznek. Nos, Bachir Gemayelről van szó, aki a libanoni falangisták egyik vezetője volt, 1982-ben pedig az ország elnöke az izraeli és szíriai megszállás idején. Hivatalát alig egy hónapig töltötte csak be; 26 társával együtt ő is bombamerénylet áldozata lett szeptember közepén.

Az izraeli animációs háborús dokumentum-játékfilm a libanoni háború idején játszódik, pontosabban ez a két szálon futó cselekmény egyik része, melyben egy filmrendező elfeledett emlékei nyomába indul.
A produkció Golden Globe-ot nyert, 2009-ben pedig Oscarra is nevezték.

Oslo, augusztus

Norvégiáról egyeseknek az egyik leggazdagabb európai ország juthat eszébe, másoknak Morten Harket és az A-ha, újabban Anders Behring Breivik, ha pedig filmekről esik szó, akkor pl. a Trollhunter, a Thale, a Nyomtalanul, na és persze Jo Nesbø regényei, ill. az azokból készült adaptációk (pl. Fejvadászok).

Általánosságban mindenkiben egy pozitív kép él a skandináv államról, bár Breivik merényletei sokat rontottak ezen, és hát magas életszínvonal ide, gazdagság oda, azért az élet odafönt sem fenékig tejfel, erről a legújabb generációs életérzésről pedig Joachim Trier készített igencsak borongós hangulatú filmet.

Who Am I: Egy rendszer sincs biztonságban

A hekkelés sokak fantáziáját izgatja, és ezt a filmipar is alaposan kihasználja, így amióta szélesebb körben is hozzáférhetőek a számítógépek, ilyen témájú filmek is készülnek, hadd tátsák a szájukat a laikusok, mire jók még a masináik az alapfunkciókon túl.

Mivel a közönség jó része csak átlagos felhasználó, simán elhiszik, hogy egy akármilyen PC-vel, laptoppal fel lehet törni vállalatok, hivatalok oldalait, és még az sem zavarja őket, hogy a mozis eszközök operációs rendszere távolról sem hasonlít pl. Windowsra, OS X-re, netán Linuxra, és persze elég csak vaktában nyomkodni a billentyűzetet, hogy azonnal valami fura gépi kódolás jelenjen meg, arról nem is beszélve, hogy egy Enter-lenyomással kikapcsolható egy város közvilágítása.

Az olyan csoportok megjelenésével, mint pl. az Anonymus, a hekkelés egyfajta társadalmi lázadásként épült be napjaink köztudatába, ahol maszkos fiatalok a kisemberek jogaiért küzdenek, aktívan részt vesznek a kormányok által eltitkolni kívánt információk kiszivárogtatásában stb.
Hogy ez mennyire van így, azzal Baran bo Odar nem különösebben foglalkozik, ehelyett egy feszült thrillert készített, amely nem szűkölködik meglepő fordulatokban.

Mad Max - A harag útja

Harminc évvel ezelőtt, 1985-ben, mutatták be a Mad Max-trilógia harmadik részét a mozikban. George Miller kultikus poszt-apokaliptikus sorozatának színvonala hullámzó volt ugyan, de ettől még a műfajon belül kétségtelenül az egyik, ha nem a legjobbnak számít - és nem ok nélkül.

Az új filmről nem teljesen egyértelmű, hogy reboot vagy folytatás, mindenesetre Millernek még mindig a kisujjában van a stílus, vagyis bőszen repkednek az összetákolt járművek a végtelen sivatagban, ahol a világégés után a megmaradt emberiség benzinért és vízért gyilkolja egymást.

Citizenfour

Edward Snowden amerikai számítógépes szakember, a Booz Allen Hamilton tanácsadó cég volt munkatársa, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) egykori vezető tanácsadója, a CIA volt műveleti tisztviselője és az Egyesült Államok Védelmi Hírszerzési Ügynökségének (DIA) hajdani oktatója azzal vált néhány éve ismertté, hogy nyilvánosságra hozott szigorúan titkos dokumentumokat, amelyekből kiderül, hogy az amerikai titkosszolgálatok széles körben figyelik az emberek mobiltelefon-hívásait és internetes tevékenységét az Egyesült Államokban és külföldön (forrás: Wikipedia).

A fiatal informatikus története bejárta a világot, az USA kormánya és a titkosszolgálatok természetesen tagadtak, sőt ellentámadásba lendültek, több pontban is vádat emeltek Snowden ellen, aki emiatt nem térhet vissza hazájába, ahol sokan árulóként tekintenek rá, ugyanakkor, bár több helyen is nagy port kavart a kiszivárogtatás-sorozat (lásd pl. Angela Merkel lehallgatását), annyira mégsem, hogy az emberek kapára-kaszára kapjanak, pedig lehet, hogy valami hasonlóra volna szükség ahhoz, hogy a politikusok végre megtanulják és meg is értsék, hogy nem a polgárok vannak őértük, hanem fordítva. 

Laura Poitras alkotása 2015-ben elnyerte a legjobb egész estés dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat.

Bazi nagy francia lagzik

A bevándorlás európai szintű üggyé nőtte ki magát, az egyes országok viszont eltérő módon kezelik azt. Persze, mindenhol igyekeznek politikai tőkét kovácsolni a dologból, egyesek például nemzeti konzultálnak, mások népszavazást írnak ki, ugyanakkor tévedés lenne egyenlőségjelet rakni a lélekvesztőkön hánykolódó afrikai menekültek, a zöldhatárokon illegálisan átszökők és a már generációk óta egy adott országban élők közé, főleg abban az esetben, ha volt gyarmattartóról van szó.
Franciaország is ilyen, és bár az utóbbi időkben felerősödött az "idegenellenes" hangulat, e film remek bizonyíték arra, hogy ezzel a fontos kérdéssel humoros módon is lehet foglalkozni.