Egy furcsa és megmagyarázhatatlan interjú

Ideadnád a tejet?

Beszélgetés Ferenczik Áronnal és Reisz Gáborral,

a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

című film főszereplőjével és rendezőjével

"Egy nap Eszter kivette a hajszálait a lefolyóból és elhagyott. Azt mondta, hogy életképtelen vagyok. Nem tudom, milyen az életképes. Az anyám annyira szeretné, hogy felnőjek, hogy inkább megírja az önéletrajzomat helyettem, csak történjen már valami."

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Budapestben, ami semmiképpen sem az, amit az útikönyvek festenek a városról. Az itteni életet súlyos ellentmondások színezik. Minden, ami szép és jó, elidegenít, az otthonosság érzetét pedig a bizarr és gyakran rémisztő elemek adják. Budapesten kétpercenként változik a hangulat és a közeg, egyszerre ezer szál köti az itt élőket mindenhová, de még sincs mibe kapaszkodni. A metropolita élet menősége csak látszólagos.

Itt tart most a 29 éves Áron. Átlagos, furcsa srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el, amíg munkát és alkalmanként motivációkat keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linearitását.

A köd

Ez A köd nem az A köd. Azért mondom ezt, mert John Carpenter már rendezett egy filmet ilyen címmel 1980-ban (The Fog), melynek története némileg hasonlít is Stephen King regényére, csak abban bosszúálló szellemek rejtőzködtek a gomolygó fehérségben.

A horrorkirálynak tartott King könyve szintén 1980-ban látott először napvilágot, de hogy ki lopott merített ihletet kitől, netán csak megint azok a fránya nagy szellemek találkoztak, valószínűleg sosem derül ki.

Habár King sztorijait viszonylag régóta (1976 óta) adaptálják filmvászonra és/vagy tévéképernyőre - akár rövid idővel a megjelenés után -, A ködre egészen 2007-ig kellett várni.

Automata

Ilyen film is ritkán készül: spanyol-bolgár koprodukció, ráadásul robotos sci-fi, melynek ötletét már Hollywood is nem egyszer elsütötte, aztán hol jobban, hol kevésbé sikerült a dolog. Az Antonio Banderasszal készült mozi amolyan Szárnyas fejvadász-, Ghost in the Shell- és Én, a robot-keverék, és bár sokan fanyalognak miatta, egyáltalán nem annyira rossz film, igaz, nem is kiemelkedő, de azért teljesen vállalható, korrekt munka, pláne Európából.

Speak

Gyakori "poénforrás" az interneten, hogy Kristen Stewart nem tudja becsukni a száját, ill. hogy minden érzelmét ugyanazzal az arccal képes csak kifejezni. Nyilván az Alkonyat-sorozat miatt áll a fiatal színésznő az élcelődések középpontjában, ám ne feledjük, hogy Stewart a Twilightok előtt és után is szerepelt filmekben, ezért aztán nem csupán azok alapján kellene megítélni a munkásságát. (Lásd még Robert Pattinson és a The Rover esetét.)

Negyedik játékfilmje (amelyben színészként fel is van tüntetve) 2004-ben készült, és ez már teljes értékű fő-, nem pedig mellékszerep (mint pl. a Pánikszobában). Bár az alkotás messze nem tökéletes, Stewart gond nélkül képes megfelelni az elvárásoknak.

Két nap, egy éjszaka

Őszintén szólva, sokkal jobban szeretem az egyszerűbb, életszagú filmeket, mint a nagy, hollywoodi szuperprodukciókat. Számomra a lehengerlő látvány nem sokat jelent; az sosem lehet fontosabb a történetnél és a szereplőknél. A szájtátásra késztető CGI és a mindent elsöprő akció csupán hatáskeltő eszköz, de nem helyettesítheti az értelmet és a hiteles drámát.

Egy jó sztorit megírni és megrendezni... az az igazi kihívás, ott derül ki igazán, ki a jó szakember és művész, az ilyesmi elől viszont a legtöbb filmes úgy menekül, mint ördög a szenteltvíztől, és persze az Álomgyár sem preferálja túlzottan, ami valahol érthető és logikus; milliárdos profitot általában nem lehetséges elgondolkodtató, "megmondós" produkciókkal termelni; a közönség szórakozni akar a pénzéért, nem pedig az agyát dolgoztatni.

Tisztelet a kevés amerikai kivételnek, de "normális" filmet jobbára a nagy pocsolya innenső oldalán érdemes keresni; például a belga Dardenne-fivérek legújabb alkotását.

Star Wars - Tomboló Erő II.

Az olyan apróságok, mint Darth Vader vagy a halál, nem állhatnak Starkiller útjába, főleg akkor, ha éppen egy lépésre van attól, hogy élete beteljesedjen, de nem az által, hogy segít egykori mesterének legyőzni a Császárt és átvenni annak helyét, hanem egy hajdani birodalmi pilótanő szívének elnyerésével.

A nagy sikerű videojáték alapján készült regényadaptáció folytatásában visszatér Galen Marek és Juno Eclipse, hogy a korábbiaknál sokkal nagyobb veszélyek és kalandok során győzzék le ellenfeleiket és harcoljanak egymásért.

Az idő fölött járó lány

Bár kedvelem az animékat, nem ezekkel kelek és fekszem. A "kötelező" Miyazakikon túl szeretem a Ghost in the Shell-sorozatot, és a Death Note élőszereplős trilógiáját (igen, az L - Change the Worldöt is), de fanatikus rajongónak egyáltalán nem vagyok nevezhető, ugyanakkor nem zárkózom el semmilyen széria elől (pl. Elfen Lied).

Egy imdb-s rutinböngészés során akadt meg a szemem Az idő fölött járó lány rövid összefoglalóján, így nem sokkal később meg is néztem. Nem egészen olyan volt, amire számítottam, ám ez semmit nem von le az értékeiből.

Iron Man and Captain America: Heroes United

Folytatódik a Marvel különleges animációs sorozata, melyben a jól ismert képregényhősök fognak össze egy-egy kaland erejéig. Elsőnek a Hulk és a Vasember zúzta le közösen a gaz ellent, és aki végigvárta annak a filmnek a stáblistáját, láthatta, ahogy a Vörös Koponya Amerika kapitányt fenyegeti. Nos, a második részben többet is megtudhatunk arról, hogy a Hydra vezetője miként óhajtja ellátni a csillagos pajzsos szuperhős baját.

Lucy

Lehet vitatkozni e kijelentéssel, de szerintem a kortárs francia filmipar egyik legismertebb neve, Luc Besson 1997, vagyis Az ötödik elem óta nem készített igazán jó filmet. Az Arthur-trilógia még így-úgy elmegy, de hol van már a Leon, a profi, A nagy kékség, a Nikita, vagy a Metró? Íróként-producerként sem jobb a mérleg; a Taxi- és A szállító-sorozat finoman szólva sem ostromolja a színvonal csúcsát, és az Elrabolva-trilógia sem épp a forgatókönyvírás csimborasszója; átlagos iparosmunkánál egyik sem több/jobb, és akkor még nem esett szó a kevésbé ismert produkciókról.

Monsieur Besson egyre apróbb és apróbb pénzre váltja a tehetségét, megélhetési filmes vált belőle, és bár rendre próbálkozik visszatérni, nem igazán sikerül neki. A Lucy is csak egy újabb közepes produkció az elmúlt közel 20 év (!) sótlan futószalag-termékei közül.

Star Wars - Tomboló Erő

A Star Wars - The Force Unleashed című videojáték 2008-ban jelent meg, ezzel szinte párhuzamosan napvilágott látott a könyv-verzió, ami hűségesen követte végig a játék cselekményét. Szerzője, Sean Williams, gyakorlott a messzi-messzi galaxis krónikáinak írásában; a rajongók által sokszor TFU-nak nevezett adaptáció az ötödik SW-regénye.

Sin City - Ölni tudnál érte

Általános meglepetésre (?) a Sin City második része megbukott; ezen sorok írásakor a 65 milliós költségvetés alig felét hozta csak vissza - és már jó másfél hónapja moziban van. Vajon mi lehet az oka a sikertelenségnek? Elvileg minden ugyanolyan, mint az első filmben; Frank Miller, képregényszerű beállítások, sötét hangulat, szép nők - élükön Jessica Albával -, Mickey Rourke, sok bunyó, belső monológok... de valami mégis hiányzik, és úgy tűnik, ez éppen elég ahhoz, hogy a közönség elpártoljon a produkciótól. Sajnos, nem ok nélkül.

Sin City

2005-ben igen nagyot durrant Robert Rodriguez és Frank Miller közös rendezése, amely utóbbi kultikus képregényét adaptálta filmvászonra. Az alig 40 millióból forgatott mozi közel 160 milliós profittal zárt, mindezt úgy, hogy összefüggő, folyamatos történet nincs is, inkább amolyan szkeccsfilmnek lehetne nevezni a négy, rövidebb-hosszabb epizódból álló produkciót.

Mementó

Figyelem, spoilerek!

A memória furcsa jószág. Emlékezni vagy nem emlékezni valamire egyformán lehet jó vagy rossz dolog. Olykor segíthetnek az emlékek, máskor viszont jobb inkább mindent elfelejteni. Aztán ott vannak a különleges képi és/vagy formavilágú filmek, amikkel igazán ritkán lehet csak moziban találkozni; 12 évig forgatják (pl. Boyhood), szöveg nélküli, mozgóképes költemény (pl. Koyaanisqatsi) stb.

Ha a kettő találkozik, ott egészen biztosan valamilyen rendhagyó filmélményről van szó, ami akár tetszik az embernek, akár nem, lehetetlen szó nélkül elmenni mellette. Christopher Nolan azóta is rendszeresen előáll valamilyen meghökkentő vagy éppen lenyűgöző alkotással, ez pedig a kortárs amerikai filmgyártás egyik legeredetibb és legjobb rendezőjévé teszi - egyszerűen azért, mert senki más nem csinál olyat, mint ő.

DC-filmcsokor

Számos animált képregény-adaptációról lehetett már olvasni a blogon - elsősorban a DC Comics figuráival a főszerepben (nem feltétlenül azért, mert jobban kedvelném ezt a képregénykiadót, mint a Marvelt; egyszerűen csak több rajzfilmje van, mint a riválisának). Az elmúlt néhány hónap során sokat foglalkoztam az ún. DC animated universe (DCAU) több sorozatával is, pontosabban: azokkal a szériákkal, melyekkel minden kezdődött: Batman - A rajzfilmsorozat, Superman - A rajzfilmsorozat, Batman Beyond. Ezekből a sorozatokból több egész estés film is kinőtte magát; jelen bejegyzésben kettőről lesz szó, plusz egy harmadikról, ami szintén a DCAU része, de a jelen sorok írásakor még nem érintett Justice League-hez kapcsolódik. (A teljes DCA-univerzumról részletesen itt olvashatsz.)