Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz

Mivel az ázsiai filmpiac több milliárdos, semennyire nincs rászorulva az európai (kb. 700 millió fő), még kevésbé az észak-amerikai (kb. 400 millió fő) nézőkre. Bár a nyelvi akadályok természetesen közrejátszanak, a kínai, indiai, japán, dél-korai, thai és indonéz filmipar köszöni szépen, remekül elvan önmagában anélkül is, hogy ki kellene lépnie a nemzetközi porondra akár csak feliratos filmekkel. Még szerencse, hogy ennek ellenére rendszeresen bemutatnak Ázsián kívül is onnan származó produkciókat, igaz, jóval kevesebbet annál, mint amennyi készül, és nem, nem Jackie Chan ökörködéseire vagy a vérgőzös animékra gondolok.

Dél-Korea filmtermésére külön is érdemes odafigyelni, már csak azért is, mert a nyugati nézők számára is sokszor "fogyasztható" alkotások bukkannak fel rendszeresen a fesztiválokon és mozikban. A két legismertebb rendező, akiket az átlagos hazai néző is ismerhet, talán Kim Ki-duk és Park Chan-wook. Előbbi jegyzi a jelen kritikám tárgyául szolgáló filmet.

Egy távoli völgyben lévő tó közepén apró buddhista kolostor áll; megközelíteni vagy elhagyni kizárólag csónakon lehetséges (vagy télen a befagyott tó jegén). Két lakója egy idős szerzetes és ifjú tanítványa. Ahogy a címben is olvasható, a történet öt elkülönülő, de egymással mégis szorosan összefüggő részre osztható.

Tavasz: a gyermek egy hal, egy béka és egy kígyó nyakába köveket kötöz, és élvezettel, nevetve figyeli az állatok vergődését. A mestere tanúja mindennek, és egy éjjel egy nagy követ köt az alvó gyerek hátára. Másnap utasítja a fiút, hogy szabadítsa meg az állatokat, és akkor ő is leveheti a terhét, de ha egy is elpusztult közölük, akkor a lelkében örökké cipelni fogja a követ. Csak a béka maradt életben, a fiú pedig keservesen sír, amikor felfedezi a hal és a kígyó élettelen testét.

Nyár: a tinédzserré serdült fiúhoz és a mesterhez egy anya érkezik a beteg lányával, akinek az öreg szerzetes szerint a lelke beteg, és ha az meggyógyul, akkor a teste is. A lány a kolostorban marad, a fiatalember pedig hamarosan udvarolni kezd neki, amit a lány eleinte elutasít, ám később elfogadja a közeledését. Nemsokára egymásba szeretnek, amire a mester is rájön, ám hiába figyelmezteti tanítványát, hogy a szenvedély felébreszti a birtoklás vágyát, ami pedig gyilkos gondolatokat támaszt. A lánynak végül távoznia kell, de a fiú utána megy, egyedül hagyva a mestert a kolostorban.

Ősz: néhány évvel később az öreg szerzetes felfedez egy újsághírt, ami egykori tanítványáról szól, aki nagy bajba került. A fiatal férfi nemsokára meg is jelenik, dühvel és bűntudattal telve. Végezni akar magával, ám a mester másképp gondolja: hogy lecsendesítse a szívét, a visszatérő tanítványnak ki kell faragnia egy hosszú, buddhista szöveget a kolostor deszkáin.

Tél: évtizedekkel később az immár középkorú egykori tanítvány visszatér gyermek- és ifjúkora helyszínére, és miután rendbe teszi az elhagyatott kolostort, meditációba és gyakorlatozásba kezd, azaz immár ő a mester. Egy nap egy elkendőzött arcú asszony hozza el a csecsemőjét, akit ott hagy a kolostorban, mint új tanítványt. A férfi később megmássza a környék legmagasabb hegycsúcsát, ahol elhelyez egy Buddha-szobrot.

...és tavasz: az idő forgása visszatér önmagába; az új tanítvány, akiből közben kisgyerek lett, és hasonlóan a korábban történtekhez, ő is egy halat, egy békát és egy kígyót kínoz: követ töm a szájukba, és nevetve figyeli az állatok vergődését.

Sokrétű, sokféle jelentéssel és értelmezési lehetőséggel bíró alkotással van dolgunk. Buddhista tanmese, allegorikus filmköltemény, az életek és sorsok évszakokhoz hasonlatos végtelen körforgása, az ember felemelkedése és bukása, vágyakozás, szenvedés és megváltás... mindezek megtalálhatók ebben a filmben, és csak az egyénen múlik, mit választ ki belőle. Bármelyiket is, mindenképp profitál belőle, az pedig külön örvendetes, hogy ehhez nem szükséges sem ázsiainak, sem buddhistának lenni, igaz, néhány szimbólum megértéséhez célszerű némileg utánaolvasni.

Ezt a filmet nem lehet és nem is kell nyugati típusú alkotásokkal összehasonlítani, hiszen annyira eltér azoktól. Olyan jellegű dramaturgiát, feszültséget vagy fordulatokat egyáltalán ne várjunk, mint egy átlagos amerikai mozitól, igaz, aki már túlságosan azok bűvkörébe került, jó eséllyel unalmasnak, de egyenesen rossznak is titulálhatja Ki-duk filmjét, noha természetesen erről szó sincs, az ilyenek egyszerűen csak nem értenék meg a látottakat.

A buddhista szimbólumok ismerete (pl. a kakas, a macska, a kígyó, a hal és a béka) növelheti a filmélményt, ugyanakkor azok nélkül is abszolút befogadható és érthető a történet és a cselekmény, így gyakorlatilag bárki számára kellemes és építő jellegű kikapcsolódás (de nem szórakozás) a film.

Kevés a beszéd, nagyon szépek a zenék és a dalok, az operatőri munka festői szépségű képeket vonultat fel, a színészi játék pedig egyszerű és visszafogott. Érdekesség, hogy a felnőtt tanítvány szerepében maga a rendező látható.

Bár előszeretettel szoktam mondani, hogy két zúzás között az ilyen filmekre is kell néha időt szakítani, ebben az esetben ez különösen ajánlott. Az annyira szokatlan, újszerű, idegen stílus, formanyelv és mondanivaló új szintre emeli a filmnézés élményét, és arra sarkall, hogy még több hasonlót lássunk.