Redford kapitány
Robert Redford egyike az amerikai filmipar élő legendáinak. Színészként és rendezőként is egyaránt remekel, ám furcsa módon "csak" utóbbiért ismerte el a Filmakadémia Oscar-díjjal (az Átlagemberekért 1981-ben), aztán 2002-ben életművéért is jutalmazták, amit több évtizedes pályafutásáért kapott producerként, színészként, rendezőként, a Sundance Intézet és Filmfesztivál megalapítójaként, valamint a független filmesek elkötelezett támogatójaként.
Napjainkban, közel a 80-hoz is aktívan dolgozik, és bár ráncai igencsak megszaporodtak az utóbbi időkben, karizmája mit sem változott. Nemrég a második Amerika kapitányban volt látható, így a legfiatalabb, már csak plázamozikba jár(ni tud)ó közönség is megismerhette nevét és arcát, ám e nagyszabású akciómozi mellett elvállalt egy olyan filmet is, amelyhez hasonlóval legfeljebb a híressé vált utahi mustráján lehet találkozni.
Majdnem 2000 tengeri mérföldre Szumátra partjaitól magányos vitorláshajó szeli az Indiai óceán hullámait. Egyetlen utasa egy idős férfi, akiről nem tudjuk, kicsoda, sem azt, hogy honnan jött és hová tart. A hajó egyszer csak beleütközik egy hánykolódó konténerbe, ezzel pedig embert próbáló események sorozata indul be.
Majdnem 2000 tengeri mérföldre Szumátra partjaitól magányos vitorláshajó szeli az Indiai óceán hullámait. Egyetlen utasa egy idős férfi, akiről nem tudjuk, kicsoda, sem azt, hogy honnan jött és hová tart. A hajó egyszer csak beleütközik egy hánykolódó konténerbe, ezzel pedig embert próbáló események sorozata indul be.
A film legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a majdnem két órás játékidőben Redford alig szól összesen húsz mondatot, lényegében némán játssza végig a filmet, ami - bár nem értek hozzá - színésztechnikai szempontból talán az egyik legnehezebb feladat lehet. Nincsen kire reagálni, nincsenek végszavak, így maradnak a rendezői instrukciók és a felépített karakter. Ez a nagybetűs színészet, amihez foghatót (vagy hasonlót) az elmúlt időszakban legfeljebb A némafilmesben lehetett látni.
Természetesen már az elején világos, hogy itt most egy újabb, "az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni"-témájú kamaradráma következik, és szó mi szó, emberünk (szó szerint... Our Man ugyanis a figura "hivatalos" megnevezése, valódi neve nem derül ki, de nem is fontos) olyan kalandokba keveredik, melyeknek már egy kis részébe is belehalna egy átlagos személy, de hogy zokogva összeomoljon, az szinte biztos.
Gyakorlatilag minden, ami egy magányos hajóssal megtörténhet az óceán közepén, az meg is történik; óriási viharok, elromló rádió, hajótörés stb., ám a férfi korát meghazudtoló ügyességgel, kitartással, na meg tudással veszi az újabb és újabb akadályokat. Fontos hangsúlyozni az utolsó jelzőt: tudással, hiszen képzett és tapasztalt tengerészről van szó, aki tudja, hogy mikor mit kell tennie, vagy ha nem, hát megtanulja (lásd a szextáns használatát).
Ám nem csupán arról szól ez a film, hogy van a szegény hajótörött, aki legjobb tudása szerint próbál túlélni, aztán vagy sikerül neki, vagy nem. Egyfajta negatív személyiségfejlődés is a mondanivaló részét képezi; a történet végére, amikor már minden rendelkezésre álló lehetőséget felhasznált (szó szerint minden odavan, ahogy a címben is szerepel), a hajós kész lenne feladni, hiszen egyszerűen nincs már mibe kapaszkodnia, elfogyott a vize, az élelme, a jelzőrakétái... Utolsó cselekedeteként még vízre bocsát egy palackpostát, melyben elbúcsúzik valakiktől, talán a családjától, bár nyilván ő is tudja, hogy az áramlatok szeszélyének kitett befőttesüveg akár huszonötször is megkerülheti a bolygót, mire valahol szárazföldet ér (ha egyáltalán).
Mégis, az okos ember tudja, mikor jön el az a pillanat, amikor már egyszerűen nem érdemes tovább küzdeni, mert a cél bizonyosan elérhetetlen. Ilyenkor legfeljebb a jószerencsében lehet bízni, de a tudat akkor is megvan, hogy mindent elkövettünk, ami emberileg lehetséges volt.
Gyakorlatilag minden, ami egy magányos hajóssal megtörténhet az óceán közepén, az meg is történik; óriási viharok, elromló rádió, hajótörés stb., ám a férfi korát meghazudtoló ügyességgel, kitartással, na meg tudással veszi az újabb és újabb akadályokat. Fontos hangsúlyozni az utolsó jelzőt: tudással, hiszen képzett és tapasztalt tengerészről van szó, aki tudja, hogy mikor mit kell tennie, vagy ha nem, hát megtanulja (lásd a szextáns használatát).
Ám nem csupán arról szól ez a film, hogy van a szegény hajótörött, aki legjobb tudása szerint próbál túlélni, aztán vagy sikerül neki, vagy nem. Egyfajta negatív személyiségfejlődés is a mondanivaló részét képezi; a történet végére, amikor már minden rendelkezésre álló lehetőséget felhasznált (szó szerint minden odavan, ahogy a címben is szerepel), a hajós kész lenne feladni, hiszen egyszerűen nincs már mibe kapaszkodnia, elfogyott a vize, az élelme, a jelzőrakétái... Utolsó cselekedeteként még vízre bocsát egy palackpostát, melyben elbúcsúzik valakiktől, talán a családjától, bár nyilván ő is tudja, hogy az áramlatok szeszélyének kitett befőttesüveg akár huszonötször is megkerülheti a bolygót, mire valahol szárazföldet ér (ha egyáltalán).
Mégis, az okos ember tudja, mikor jön el az a pillanat, amikor már egyszerűen nem érdemes tovább küzdeni, mert a cél bizonyosan elérhetetlen. Ilyenkor legfeljebb a jószerencsében lehet bízni, de a tudat akkor is megvan, hogy mindent elkövettünk, ami emberileg lehetséges volt.
Valahol épp erről szól ez a film; a végtelen küzdelemről, ami egy egész életén át tart, és hogy minden helyzetben el kell menni a végsőkig, hozzuk ki magunkból a legtöbbet, amit tudunk. Gyereknevelés, munkakeresés, túlélés az óceán közepén... végső soron mindegy. Ha mégsem sikerülne a dolog, akkor is legalább büszkén és emelt fővel elmondhatjuk, hogy "oké, végül elbuktam, de nem rajtam múlt, hiszen én mindent megtettem, amit tudtam".
Technikai szempontból is érdekes filmmel van dolgunk. Elsőnek az operatőri munkát kell kiemelni, amiben sok a kézikamerázás, a legjobb azonban a rendelkezésre álló, szűkös hely (a vitorláshajó fedélzete és kabinja) maximális és változatos kihasználása, így képileg nyoma sincs unalomnak vagy ismétlődő beállításoknak.
A rendezés biztos kezű és végig következetes, a tempó, ritmus folyamatos, látványos lelassulások nincsenek, habár egy ilyen egyszereplős, nem túl mozgalmas történetben az ilyesmi simán benne van, csakúgy, mint a túlzott drámaiság. Még talán a mozgalmasság hiánya sem teljesen igaz, elég, ha csak a viharokat említem, de az is nagyon érdekes, amikor a férfi felmászik az árbocrúd csúcsáig. Bár kritikákban nem túl gyakori, de érdemes a vágást is kiemelni, ami hasonlóan a fényképezéshez, végig változatos - technikai és dramaturgiai szempontból egyaránt.
Külön szót érdemelnek a hangeffektusok (nem meglepő az Oscar-jelölés a legjobb hangvágás kategóriájában, ill. a legjobb hangnak járó BAFTA-díj), hiszen nagyjából a Star Wars óta nem volt ennyire hangsúlyos és meghatározó az atmoszféra, különösen úgy, hogy más hangot (beszédet) alig hallani. (Bár én csak sztereóban hallottam, 5.1-ben egészen döbbenetes élmény lehet a film - főleg a viharok.)
Redford színészi alakítása lenyűgöző, iszonyatosan minimál, de mégis hiteles (mennyivel nehezebb lehet ez az előadás-technika, mint egy hevesen gesztikuláló, hadaró karakter...), arckifejezései, mozdulatai, pillantásai többet mondanak ezer szónál, a F... f.... fuuuuuuck! felkiáltása pedig tananyag lehetne akármelyik színitanodában.
Két grandiózus akciófilm között igazi felüdülés ilyen régi vágású, "oldschoolabb" alkotást látni.
Technikai szempontból is érdekes filmmel van dolgunk. Elsőnek az operatőri munkát kell kiemelni, amiben sok a kézikamerázás, a legjobb azonban a rendelkezésre álló, szűkös hely (a vitorláshajó fedélzete és kabinja) maximális és változatos kihasználása, így képileg nyoma sincs unalomnak vagy ismétlődő beállításoknak.
A rendezés biztos kezű és végig következetes, a tempó, ritmus folyamatos, látványos lelassulások nincsenek, habár egy ilyen egyszereplős, nem túl mozgalmas történetben az ilyesmi simán benne van, csakúgy, mint a túlzott drámaiság. Még talán a mozgalmasság hiánya sem teljesen igaz, elég, ha csak a viharokat említem, de az is nagyon érdekes, amikor a férfi felmászik az árbocrúd csúcsáig. Bár kritikákban nem túl gyakori, de érdemes a vágást is kiemelni, ami hasonlóan a fényképezéshez, végig változatos - technikai és dramaturgiai szempontból egyaránt.
Külön szót érdemelnek a hangeffektusok (nem meglepő az Oscar-jelölés a legjobb hangvágás kategóriájában, ill. a legjobb hangnak járó BAFTA-díj), hiszen nagyjából a Star Wars óta nem volt ennyire hangsúlyos és meghatározó az atmoszféra, különösen úgy, hogy más hangot (beszédet) alig hallani. (Bár én csak sztereóban hallottam, 5.1-ben egészen döbbenetes élmény lehet a film - főleg a viharok.)
Redford színészi alakítása lenyűgöző, iszonyatosan minimál, de mégis hiteles (mennyivel nehezebb lehet ez az előadás-technika, mint egy hevesen gesztikuláló, hadaró karakter...), arckifejezései, mozdulatai, pillantásai többet mondanak ezer szónál, a F... f.... fuuuuuuck! felkiáltása pedig tananyag lehetne akármelyik színitanodában.
Két grandiózus akciófilm között igazi felüdülés ilyen régi vágású, "oldschoolabb" alkotást látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése