Amerika kapitány - A tél katonája

Az első (új) Amerika kapitány-film - bár sokan fanyalogtak miatta, de hát mikor nem? - teljesen korrekt, a képregényes műfajon, és saját keretein belül tisztességesen elkészített adaptáció lett, ami szép profitot is termelt, így borítékolható volt a folytatás. Két epizód között még becsusszant egy Bosszúállók, ami iszonyú nagyot durrant 2012-ben, hétszeresen (!!!) termelte vissza a csaknem negyedmilliárd dolláros költségvetését, szóval igen jó hátszélnek bizonyult a Kapitány következő feltűnéséhez.

Nem sokkal az Avengers és a New York-i események után járunk. Steve Rogers, vagyis Amerika kapitány próbál beilleszkedni napjaink modern világába, mindeközben pedig a S.H.I.E.L.D. ügynöke. Egy rutin túszszabadító akciót követően elszabadul a pokol a szervezetnél: Nick Furyval fegyveresek végeznek, feltűnik egy titokzatos, maszkos harcos, akinek ereje és ügyessége vetekszik a Kapitányéval, Rogers és Natasha Romanoff, alias Fekete Özvegy pedig egyik pillanatról a másikra üldözött terroristává válik. Kiderül, hogy a háttérben megint a Hydra szervezkedik, mert 70 év után sem tett le világuralmi törekvéseiről.

Ez a történet némiképp szakított a megszokott képregényes stílussal, vagyis bár továbbra is egy nagyszabású, globális fenyegetést kell elhárítani, az egész mégis sokkal realistább, mint a Bosszúállókban látott fantasztikus események (asgardi istenek, chitaurik stb.).

A tudatosan sötétebbre vett sztori (menekülés, igazság feltárása, ellenség legyőzése) felidézi a régi idők politikai thrillereit és akciófilmjeit, ami a mozis Marvel-univerzumon belül kissé szokatlan, bár ez közel sem jelenti azt, hogy a lazaság (pl. a Vasember-filmek) és a grandiozitás elhagyása, de legalábbis háttérbe szorítása ne lenne jó irány. Ebből a szempontból talán az X-Menekhez lehetne hasonlítani A tél katonáját, ahol a komor stílus és az épkézláb mondanivaló mellett megfért néhány apró poén is, de a végeredmény így sem billent át a ló túlsó oldalára. (A Vasembernek meg éppen, hogy jót tesz a humor, miközben komoly is tud maradni.) Minden az arányokon múlik.

Hozzá kell azért tenni, hogy bár örvendetes, hogy a Russo-fivérek alkotása túllépett a sokak szerint leginkább 12-13 éves gyerekeknek való stíluson (ne felejtsük: a Marvel a családbarát Disneyé, vagyis fröcskölő vért és tomboló brutalitást ne várjuk - még Rozsomáktól se, bár ő a Fox tulajdona, ha filmekről van szó), de filmjük lényegében nem áll másból, mint sokat látott klisékből. Hogy ez baj lenne? Ha innen nézzük, akkor nem lett volna rossz a tesóknak valami újdonsággal és eredetiséggel előállniuk, ugyanakkor nagyon magabiztosan és profi módon vezényelték le a produkciót, melyben hiába vonul fel kismillió közhelyes cselekményszál, fordulat és karakter, az egész mégis összeáll egy jól működő rendszerré, az Álomgyárban pedig éppen ez az elvárás. Az egyénieskedésnek általában nincs helye, sőt aki kísérletezni "merészel" a jól bevált formanyelv és eszköztár használata helyett, arra simán rásütik az amatőr és a dilettáns (esetleg a hülye művész) jelzőt.

Ennélfogva ebben a filmben is jól megfér az "igázzuk le az emberiséget és teremtsünk rendet!"-elgondolás az üldözött jófiúkkal, akiknek le kell győzniük a gaz ellent, a szemét nagyfőnök még szemetebb jobbkezén át egészen a rejtélyes ellenfélig, akinek személyes kapcsolata is van a főhőssel.

Habár A tél katonája alcímet viseli a film, emberünk nem több egy átlagos szupergonosznál, szövege is alig van szegény, megkínzott, agymosott figurának, lényegében a legfőbb nagyfőnök élő fegyvere csupán. Szerintem minden további nélkül lehetett volna azt a címet adni a mozinak, hogy Amerika kapitány 2., hiszen a "tél katonájának" összes vászonideje nem több talán negyed óránál, ami egy 136 perces produkcióban bizony meglehetősen soványka, és ezért nem különösebben indokolt, hogy a neve ennyire hangsúlyosan megjelenjen a főcímben. A film nem róla szól, a feltűnése csak egy mellékes momentum a történet során, dramaturgiai funkciója pedig csak annyi, hogy a Kapitány megdöbbenjen a férfi kilétén és bunyózzon vele néhányszor. Igaz, a stáblista utáni jelenetből megtudhatjuk, hogy alighanem viszontlátjuk még az illetőt. (Apropó, két extra jelenet is van, ebből az első a jelentősebb.)

Egy új szereplő, a Sólyom a következő Marvel-hős, aki bemutatkozik a nagyvásznon. Figurája szerencsére nem másokból lett összegyúrva (mint a Vasember 2. Ivan Vankója), ráadásul elég jól is néz ki a gépesített szárnyaival repülés közben. A figura persze ettől még szintén sablon (a bajtársát elvesztő katona), de attól még ugyanolyan remekül illik a történetbe, akár a többi karakter.

A színészek hozzák az előző mozi(k)ban látott színvonalat; Chris Evansnek kifejezetten jól áll, hogy nem bohóckodik, mint Fáklyaként az F4-filmekben, Scarlett Johansson dögös, ahogy kell, Anthony Mackie is tisztességgel teszi a dolgát, Samuel L. Jacksonra sem lehet panasz, sőt most végre többet kapunk belőle a korábbiakhoz képest, az igazi nagyágyú azonban Robert Redford, akiről napjaink fiatal mozilátogatói talán azt sem tudják, kicsoda. Közel 80 évesen is kisujjából rázza ki Alexander Pierce-t, és bár látszik rajta, hogy nem kellett túlzottan megerőltetnie magát, több évtizedes rutinja és karizmája magasan kiemelkedik a többi színész közül. Természetesen Stan Lee is beugrott egy jópofa cameo erejéig (I'm soooo fired...!).

Az operatőri munkában sok a kézikamerázás, a zeneszerző, Henry Jackman kellően tempós és bombasztikus score-t írt, egyedül azzal volt némi bajom, hogy az akciójelenetek kissé rövidek, és túlságosan ritkásan vannak elszórva a történetben, magyarán szólva: sok rövidebb zúzás van kevés hosszú helyett, emiatt a ritmus - nekem - egy kissé pattogós lett.

Mindent egybevetve, amíg nem jön ki a Bosszúállók folytatása, addig alighanem - jól megérdemelten - az Amerika kapitány - A tél katonája fog uralkodni a Marvel-filmek trónján, hacsak az X-Men - A jövendő múlt napjai le nem taszítja onnan.