Lány kilenc parókával

A Lány kilenc parókával kapcsán rákerestem, hány film foglalkozik a rákkal. 35-öt találtam első körben, aztán másodjára 245-öt, ami már jobb arány. Ehhez képest viszont például a háborús filmek esetében csak alkategóriából (hely és idő szerinti bontásban) 151 van a Wikipedián, bár a szerkesztők mentségére szóljon, hogy a fegyveres konfliktusok sokkal jobban vannak dokumentálva, mint a rákos megbetegedések, így valahol érthető a különbség.

Nemrég írtam már olyan filmről (50/50), ami egy daganatos betegséggel küszködő emberről szólt, most pedig itt van ez az új alkotás, ami Németországból származik.

A történet tulajdonképpen átlagosnak is mondható, gyaníthatóan (sajnos) sokan átéltek már hasonlót, ugyanakkor nem mindenki írt róla blogot és könyvet, amit aztán meg lehet filmesíteni. Sophie van der Stap Ma szőke vagyok címmel foglalta össze a betegségének diagnosztizálását és a kezelésének folyamatát.

Sophie, a 21 éves diáklány egy napon köhögni kezd. Mivel a tünetei nem múlnak el, hanem fokozódnak, néhány hónappal később orvoshoz megy, ahol kiderül, hogy rákos daganat van a tüdejében. A család összetörik, de megkezdődnek a kemós és sugárkezelések, melyek során Sophie-nak szembe kell néznie önmagával és azzal, ahogy addig a világot és az életet látta.

Rendkívül örvendetes, hogy nem két órás kesergésről vagy könnyes búcsúzkodásról van szó, hanem egy teljesen átlagos lányról, aki szimplán csak élni akar, és történetesen olyan helyzetben van, hogy képes megfelelő ellátást igénybe venni, és a családján kívül a barátai is támogatják. Igaz, ez egyben a film legfőbb gyenge pontja is, hiszen ha csak ezek valamelyike hiányozna, akkor alighanem Sophie hozzáállása is más volna. Kissé szélsőségesen fogalmazva: nem mindegy, hogy az ember Miskolcon vagy Hamburgban rákos, bár meghalni akárhol meg lehet, de adott esetben sokat számíthatnak olyan apróságok, mint például a megfelelő egészségügyi eszközpark, egy emberséges ápoló, a kezét nem állandóan a hálapénz után nyújtogató orvos (tisztelet a kivételnek), esetleg normális, biztos anyagi körülmények.

Akik amerikai típusú filmekhez - és főleg dramaturgiához - vannak szokva, azok talán furcsának találhatják, hogy Sophie nem "dönti el", hogy márpedig ő küzdeni fog és legyőzi a rákot, sokkal inkább arról van szó, hogy az alapvetően pozitív gondolkodásmódjára támaszkodik (bár ez nem túl nehéz, ha olyan háttere van, mint neki), és bár nagyon fél, nem akar meghalni, de megpróbálja a betegségét egy olyan állapotnak felfogni, ami most éppen az életének a része, de attól még képes bárhová elmenni, emberekkel beszélni, egyszóval: élni. Ez nem valamiféle "lelki" kapcsoló átpöccentése az ő esetében, nem egy fogadalom, és nem is egy dacos ellenállás, hogy "márpedig akkor sem adom fel!". Ez egyszerűen egy racionális, józan (hovatovább precíz, német) hozzáállás.

Lám, ekkora a különbség a kétféle gondolkodásmód és világszemlélet között (USA vs. Európa - vagy legalábbis ahogy a filmjeikben megjelenik).

Egy személyiségfejlődésnek lehetünk tanúi, ami arra irányul, hogy a lány egy idő után, fokozatosan mintegy megbékél a sorsával és annak lehetőségével, hogy esetleg nem éli túl, így megtanulja az olyan apró örömöket is értékelni, mint például egy meleg, nyári nap vagy egy téli séta. Ez igencsak fontos mondanivaló napjaink felgyorsult és egyre felszínesebbé váló világában, hiszen sok dolog meglétét annyira természetesnek veszünk, hogy csak a hiányuk hívja fel rájuk a figyelmet, esetleg csak akkor tanuljuk meg észrevenni (és értékelni) őket, amikor veszélybe kerülnek.

Ami unikálissá teszi Sophie történetét, az a parókák megjelenése, melyek egytől egyig a lány személyiségének részeit, hozzáállásának "szintjeit" szimbolizálják, és amelyek segítenek életben tartani a reményt és a küzdelmet. Van a platinaszőke, aki igyekszik nem gondolni a jövőre, van a vörös, aki józan és blogot ír, van az ilyen és van az olyan, és persze ott a barna, aki "rettenetesen be van szarva". Alighanem az "igazi" Sophie-t is ezek a pszichológiai váltások segítették át a nehézségeken, ezért volt ösztönösen zseniális ötlet, hogy - talán öntudatlanul - eszébe jutott ez a dolog.

Mindegy, hogy agykontrollnak vagy ráolvasásnak nevezzük, a belső hit a lényeg, ami adott esetben rá tud segíteni a gyógyszerek hatására. (Leegyszerűsítve: akar-e élni a beteg legbelül, vagy nem.)

Marc Rothemund rendező (Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel, Hangyák a gatyában) megfelelően adagolja a különféle műfaji elemeket: van sok dráma, ami viszont sosem esik amerikai típusú, nyálas túlzásba (bár így is többször sírják el magukat a szereplők, mint szerintem kellene), van néhány mosolygásra késztető poén (pl. elúszik az egyik paróka a tengerben), és akad pár "kötelező" rákos momentum is: kihulló haj, rosszullét, sorstársak (Chantal, Emil és az öreg bácsi) stb., de mégsem lép át felesleges és direkt hatásvadászatba, ami pedig az ilyen filmek esetében eléggé nagy kísértés. A cselekmény hihető, a tempó és a történet előrehaladása pedig folyamatos; döccenők, üresjáratok nincsenek.

Kicsit furcsa, de mégis érdekes, ahogy a film második felében megjelenik a narráció, bár ez érthető, hiszen a történet e pontján kezdi a lány komolyan írni a blogját. Nagyon egyszerű szavak, de mégis roppant kifejezőek, amikor azt mondja, hogy "Ez az én harcom. Az én sorsom. Az én rákom. Az én szarom.", vagy hogy "Hé, rák! Rajtad keresztül tanultam meg a jelennel foglalkozni. Hagyj engem nyerni, rendben? A te Sophie-d".

A film végén Sophie szerencsére meggyógyul, de azért jobb, ha tudjuk, hogy még a sok éves tünetmentesség sem garancia arra, hogy a betegség nem újul ki, így amíg az orvostudomány nem tudja hatékonyabban kezelni a rákot, addig a gyógyult betegek feje fölött életük végéig ott fog függeni Demoklész kardja. Így bár filmes értelemben hepiend van, ezzel még sincs vége mindennek, ill. a történet sem azzal végződik, hogy a lány boldogan kijön a kórházból a negatív leleteivel, és jöhet a családi összeborulás.

Kicsit tévéfilmes jellege van Rothemund alkotásának, és persze jellegzetesen "nem amerikai" sem a filmnyelv, sem a képi világ, sem a rendezési stílus. A színészek és a karakterek egyaránt nagyon jók, és bár kicsit talán idealizáltak és tipizáltak, de még a hitelesség határán belül maradnak (a kedvencem Bastian, a nagydarab, tetovált kórházi ápoló).

Ha már olyan sok mindenben majmoljuk a németeket, akkor jó lenne a magyar filmgyártásban is követni a példájukat, és sokkal inkább ehhez hasonló jellegű filmeket készíteni (nem feltétlenül témában, bár talán az sem ártana), ahelyett, hogy pl. Gárdos Péter elmeséli, mi történt a szüleivel 70 éve (amire kb. a kutya se kíváncsi, az átlagnéző meg talán azt sem tudja, kicsoda Gárdos).

Lefogadom, hogy a hazai, aktívan moziba járó közönség sokkal inkább előbbire lenne kíváncsi, semmint utóbbira. Nekünk is olyan szemléletváltásra és hozzáállásra volna szükségünk, mint Sophie-nak.