Star Wars: A 66-os parancs

A sorozat első részéről, a Tűzharcról született kritika elolvasható ITT,

a második részről, a Coruscantról ITT,

a harmadikról, a Színvallásról pedig ITT.

Figyelem, spoilerek előfordulnak!

Negyedik részéhez érkezett Karen Traviss kiváló regényciklusa, melynek főszereplői az Omega-osztag tagjai, Darman, Niner, Fi és Atin, valamint őrmesterük, Kal Skirata - na meg a(z immár) klán többi tagja, a Delta-osztag, Walon Vau, Etain Tur-Mukan, Bardan Jusik stb.

A történet ezúttal jóval nagyobb időintervallumot fog át; az elején nagyjából egy évvel jár a Színvallás után, azt követően pedig heteket-hónapokat ugrik előre, végül a legfőbb cselekményszál majdnem három évvel a geonosisi csata után, A sith-ek bosszúja idején (és kicsivel azt követően) játszódik.

A helyszínek eleinte ide-oda váltogatnak a sztori függvényében, így például kiderül, hogy a súlyosan megsérült Fi egy Mandalore-i rejtekhelyen lábadozik, gyógyulását pedig Jusikon kívül egy Parja Bralor nevű fiatal mando nő segíti.

Etain gyermekét, Venkut - vagy becenevén Kadot - Kal Skirata és Atin barátnője, a twi'lek Laseema őrzi a Coruscanton, miközben szülei máshol vannak bevetésen (Darman csak később tudja meg, hogy apa lett).

Besany és Ordo egyre mélyebbre ásnak a Nagy Hadsereg pénzügyeiben, és lassan körvonalazódni kezdenek egy nagyszabású terv apró részletei, melyek alapvető befolyással lehetnek a Köztársaság és a szeparatisták között dúló háborúra.

A Coruscant ezúttal is legfőbb helyszínként szolgál, már csak azért is, mivel jelen esetben nincsen olyan speciális küldetés, amit az osztagoknak teljesíteniük kell, ezáltal pedig egy olyan kerettörténet, ami háttérül szolgálna a cselekményhez. Természetesen a sztori ezúttal is a klónkatonákra összpontosít, a legfontosabb jellemző pedig az önálló életre való törekvés és a Jedikkel szembeni bizalmatlanság fokozódása. Az egyre inkább értelmetlennek tűnő háborúban mind több és több klón veszíti életét, miközben a társadalom nagy része még mindig önkéntes tudatlanságban él. A konfliktusról csak a holohírekben hallanak, de a háború továbbra is egy távoli, megfoghatatlan dolog; sosem találkoztak a katonákkal személyesen, és nem is érzik, hogy ez az egész kihatna az életükre.

A kaminoi tenyésztőtelepeken megteremtett emberek életének egyetlen célja viszont továbbra is az, hogy meghaljanak egy olyan ügyért, amihez semmi közük; jogok és döntési lehetőség nélküli rabszolgák ők, akiket azok a Jedik vezetnek és küldenek a halálba, akik elvileg az élet védelmére esküdtek fel. Nem csoda, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a klónok mesterségesen megrövidített élete jogot formál nekik arra, hogy a jövőjük fontosabb legyen másokénál, sőt általában véve várjanak valamit a jövőtől. Egyeseknek ez azt jelenti, hogy barátnőjük, feleségük legyen (Fi, Atin, Darman, Ordo), mások pedig azon gondolkodnak, mihez kezdenek majd, ha vége a háborúnak (Levet pl. gazdálkodni tervez).

Skirata és Vau elkezd azon dolgozni, hogy kimenekítsék a fiaikat a hadseregből, és egy titkos bázisra juttassák őket, továbbá - mivel a korábban elrabolt kaminoi genetikus, Ko Sai öngyilkos lett - szükségük van egy tudósra, aki ki tud dolgozni egy gyógymódot, amivel a klónok normális élettartamot kaphatnak. Ez a szakember a Tűzharcban megismert Dr. Ovolot Qail Uthan nevű nő lesz.

Mindeközben - Besany kutatásai alapján - az is kiderül, hogy Palpatine egy második, sokkal nagyobb létszámú klón hadsereget tenyésztetett ki, pluszban pedig egy több ezer hadihajóból álló flottát is rendelt, de senki nem tudja pontosan, mi a célja ezzel, ráadásul ez az információ szigorúan titkos is, birtoklása ezért életveszélyes. Az immár négy részes történet legerősebb feszültségforrását az adja, hogy míg az olvasó tudja, hogy Palpatine kicsoda valójában és mire készül, addig Skiratáéknak erről fogalmuk sincs - hiszen honnan is lehetne?

Az őrmester és a katonák annyit viszont kiderítenek, hogy a Köztársaság és a Független Rendszerek Szövetsége közötti háborút minden bizonnyal megrendezték, és valaki csak arra várt, hogy legyen oka kitörni. Nagyon is tudatos elgondolás húzódik meg a háttérben, amikor olyasmiről van szó, hogy a klón csapatokat szükségtelen és stratégiailag indokolatlan, értelmetlen bevetésekre küldik, szétszórják őket a galaxisban, ahelyett, hogy összpontosítanák az erejüket, a felszerelésük elégtelen, rossz a tervezés és a hírszerzés, mindezzel is pedig fokozatosan a vezetőik, azaz a Jedik ellen hangolják őket - ráadásul a Jedik elleni érzések nem is csak a klónok, de az egész Köztársaság részéről fokozódnak. A leggyakoribb érv, hogy senki nem választotta meg őket vezetőknek, mégis ráerőltetik a galaxis lakóira az akaratukat. Ahogy Walon Vau fogalmaz a Rendről: az évek alatt "vakká lett a saját erkölcsi romlására."

Sokaknak nem adatik meg a lehetőség, hogy kivonják magukat az események alól, ám Skirata maroknyi csapata nem ilyen. Etain szerint: "Jedi, twi'lek, klón! Mind olyan utakat járunk, amelyekre a génjeink kárhoztattak. Pedig nem vagyunk kötelesek követni a világ által ránk kényszerített ösvényt. Lehetnénk azok is, akik lenni akarunk."

Bár a későbbiekben a Mandalore sem kerülheti el a sorsát teljes mértékben, a regény folyamán a bolygó, és általában a mando élet- és gondolkodásmód egyfajta ideálként jelenik meg, ahol egyenlőségjel kerül mindenki közé, és lehetőség kínálkozik az újrakezdésre. "Aliit ori'shya tal'din. - A család sokkal többet jelent a vérségnél."

A 66-os parancs a Köztársaság Nagy Hadseregének 150 állandó parancsának egyike, és kimondja, hogy amennyiben a Jedi tisztek a Köztársaság érdekei ellenében cselekszenek, akkor a főkancellártól jövő, hiteles parancs értelmében halálos erő alkalmazásával el kell távolítani őket. Bár ez a regény címe, a történet több mint 4/5-éig szó sem esik róla, utána viszont - immár a coruscanti csata idején - vadászni kezdenek a Jedikre, akik bujkálására és menekülésre kényszerülnek, hiszen a városbolygó utcáit már nem csak kaminoi, hanem máshol gyártott klónok járják - köztük az 501-es kommandó -, galaxis szerte pedig egyik bolygót a másik után szállnak meg. A Jedik túl későn jönnek rá, mekkorát tévedtek; megint csak Vau szavaival élve: "maguk akkor sem érzik meg a sötétséget, ha beköszön az ajtón."

Az eddigi négy rész közül talán ez a legszemélyesebb és érzelmileg legjobban magával ragadó epizód. Igaz, az egyik főszereplő halála akár közhelyesnek is nevezhető, vagy legalábbis megszokott dramaturgiai fordulatnak, amivel már sokszor lehetett találkozni a Star Warson belül is (pl. a Baljós árnyakban Qui-Gon Jinn megölése, az X-szárnyúakban Ton Phanan halála stb.), ám ellensúlyozásképp megint megpendítik A sith-ek bosszúja-filmből is ismerős motívumot, miszerint a Jedi-lét az eleven Erőben folytatódik a halál után.

A magyar verzió rendkívül olvasmányos, nehézkes vagy helytelen fogalmazásnak nyoma sincs, a nyelvezet magas színvonalú, bő szókincsű, és persze a rengeteg szereplő közötti viszony is egyértelmű, csakúgy, mint az események. Elég sok a mandalori kifejezés, ám aki eddig eljutott a sorozat olvasásában, az valószínűleg már tisztában van az olyan alapvető mando szavakkal, mint a shabla, a shebs, a buir vagy a beskar'gam, így tehát most nincsen a könyv végén értelmező szószedet, ellenben ha a szövegben fordul elő idegen nyelvű mondat, ott "basic" nyelven (esetünkben magyarul) is beleszövik az aktuális dialógba.

Mindössze két nagyobb hibát tapasztaltam: az 541. oldalon a szökevény Levet bemutatkozik Skiratának, és azt írják, hogy "kezet nyújt neki", ám a jelenet folytatása azt sugallja, hogy inkább az őrmester az, aki így üdvözli a klónt, már csak azért is, mert ő az idősebb, ezért sokkal inkább neki kellene kezet nyújtania a fiatalembernek, nem pedig fordítva.
A másik egy logikai hiba, ami az 550. oldalon található: korábban Skirata kivett egy megégett plüss állatot az elhunyt szereplő halotti máglyájáról (514. old.), hogy majd később (527. old.) "visszaadom Kad'ikának, amikor idősebb lesz", ebben a jelenetben azonban (néhány nappal később) a "fiúcska két kézzel ölelte magához a megégett játéknerfet".

A Republic Commando utolsó felvonása, A 66-os parancs ugyanúgy hozza a szokásos magas színvonalat, mint a Star Wars-regények többsége. A történet és a szereplők kidolgozottsága vetekszik a legjobb történetfolyamokkal, pl. a Thrawn-trilógiával.
Olvasás után eszembe jutott az amerikai filmrendező, Paul Thomas Anderson egy gondolata, miszerint: "Akárhányszor is éljük át, képtelenség hozzászokni ahhoz a szomorúsághoz, ami egy film végén éri utol az embert."
Egy jó regény esetén pontosan ugyanez a helyzet. Nagy szerencse, hogy miképp egy filmet újra lehet nézni, úgy egy könyvet is akármikor újra el lehet olvasni.