Átmeneti állomás - A messzi dél vadjai

Átmeneti állomás

Noha még csak március vége van, de alighanem már láttam az év egyik legjobb filmjét.

Destin Cretton független alkotása alig 1 millió dollárból készült, de történetével, mondanivalójával, na meg hiteles drámájával gond nélkül maga mögé utasít olyan szuperprodukciókat, mint pl. a Gravitáció, és persze simán feltörli a padlót olyan hatásvadász és díjhajhászó mozikkal is, mint amilyen a 12 év rabszolgaság.

Grace huszonéves nő, aki egy problémás tinikkel foglalkozó otthonban dolgozik. Mivel saját bőrén is megtapasztalta ezt az életet, így személyes ügye is, hogy segítsen a hozzá hasonló fiatalokon, ezért még akkor sem hagyja a bentlakókat magukra, amikor az élete újra összeomlani látszik.

Cretton filmje egyrészt azért működik remekül, mert személyes élményei vannak a témáról; egy ideig maga is ilyen helyen dolgozott a diplomázását követően (hasonlóan, mint a történet Nate nevű karaktere), másrészt pedig tehetséges, aki tudja, mit akar elmondani, és azt hogyan tegye. Bár a bemutatott tini-problémák jobbára tipikusak és "csak" jelzésértékűek (vagyis nincsenek aprólékosan kidolgozva - igaz, erre nincs is szükség), dráma és főleg hitelesség szempontjából maximálisan a hatásuk alatt tartják a nézőket, akik így akkor is képesek érzelmileg azonosulni a szereplőkkel, ha megadatott nekik az a szerencse, hogy nem kényszerültek hasonló otthonba - mert nem verte és/vagy molesztálta őket senki, kiegyensúlyozott, boldog, egyszóval normális gyerekkoruk volt.

Ezek olyan apróságok, amiket az átlagember természetesnek vesz, és csak a hiányuk hívja fel rájuk a figyelmet, de az is gond, hogy sokan még mindig tabuként, senki másra nem tartozó ügyként kezelik a családon belüli erőszakot, testi vagy lelki abúzust, zaklatást stb. Egy bizonyos határ után feltétlenül lépni kell, nem lehet elbagatellizálni a dolgot, hiszen amit a jelenben elmulasztunk megtenni, annak a következményeivel a jövőben kell szembenéznünk. Cretton ilyen kérdések taglalásába nem nagyon megy bele, de nem is kell, hiszen a látottak alapján mindenkinek le kéne tudnia vonnia a logikus következtetéseket. Némi támpontot azért kap a néző, hiszen amikor kiderül, hogy 10 év után kiengedik Grace apját a börtönből, aki miatt annak idején intézetbe került, a fiatal nő nem biztos, hogy egymaga képes megküzdeni az újra előtérbe kerülő érzéseivel.

A film üzenete - szerencsére bármilyen nyálas felhang nélkül -, hogy ebben a végletekig elb*szott világban is van remény, és érdemes érte küzdeni - akkor is, ha értelmetlennek vagy feleslegesnek tűnik. Nem biztos, hogy mindenkin lehet segíteni, de lehet, és ez a lényeg. Az egy "megmentett" élet is éppen eggyel több a nullánál.

Formailag is jellegzetes független filmmel van dolgunk, vagyis sok a kézikamerázás, kevés és egyszerű stílusú a zene, láthatunk kezdő vagy feltörekvő színészeket, köztük a "szegény ember Summer Glauját", azaz Brie Larsont, aki a női főszerepet játssza. Minden színész rendkívül hitelesen és érett módon játszik; itt érdemes kiemelni a Jaydent alakító Kaitlyn Devert, és Masont, azaz John Gallagher Jr.-t.

Azt hiszem, a Trusttal, A mintatanárral és most az Átmeneti állomással meg is van a Filmkocka legjobb ifjúsági drámákból álló trilógiája, amit minden szülőnek vagy általában embernek látnia kell, mielőtt gyerekvállalásra és/vagy -nevelésre adná a fejét.

A messzi dél vadjai

A világtól egy gát által elválasztva, elfeledett, de erős közösségben él a hatéves Hushpuppy. Édesanyja rég eltűnt, édesapja pedig alkoholista, így a kislány lényegében egyedül van. Az élet számára nem más, mint a természet mozgó, lélegző, morgó dolgainak törékeny hálója, ha pedig ezekben a jelenségekben zavar támad, az veszélyezteti az egész világegyetem harmóniáját.

Filmek terén eléggé nyitott, általában pedig intelligens embernek tartom magam, de nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a filmmel, holott nagyon igyekeztem értelmezni a látottakat, valamiféle jelentést, mondanivalót felfedezni. Néhol ez sikerülni is látszott, de összességében mégsem állt össze számomra a kép.

Kicsit utánaolvasva, egy helyen láttam is, hogy ezt a mozit vagy nagyon szeretik a nézők, vagy nagyon nem. Nem sorolnám magamat az utóbbi tárborba, mert nem igaz az, hogy nem tetszett, csak épp nem tudtam megérteni, ezért muszáj egy harmadik kategóriát alkotni.

Független film ez is, annak minden formai és tartalmi jellemzőjével együtt, van tehát bősz kézikamerázás és rengeteg amatőr szereplő, kissé álom- és meseszerű, ahol a hangulat talán fontosabb magánál a cselekménynél is, mindezzel együtt azonban nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy szemétben és mocsokban hempergő, az állatnál épp csak egy fokkal magasabb szinten lévő emberekről szóló történetet látok. Gondolom, hogy ennek is van valamiféle jelentése, pl. a modern civilizációról, annak minden hátulütőjéről megfogalmazott bírálat, amivel talán még egyet is értek, ám akkor sem látom be, miért kell nyakig retkesen, romok között élni ahhoz, hogy valaki egyszerűen éljen. Az emberi méltóságot vagy erkölcsi felsőbbrendűséget szerintem nem ilyen körülmények között kell keresni.

A Hushpuppyt alakító Quvenzhané Wallis természetes karakter, de a játékát nem nevezném színészkedésnek, a többi szereplő teljesítménye pedig igazából értékelhetetlen (nem rossz értelemben, de jóban sem). Na, jó, esetleg az apát alakító Dwight Henry még elmegy, a többi viszont szót sem érdemel.