A háború sámánja - Mielőtt meghaltam

A háború sámánja

A 12 éves, fekete-afrikai Komona falujába egy nap fegyveres lázadók törnek be, a "használható" embereket - főleg gyerekeket - összegyűjtik, mindenki mást megölnek. A lányt szülei lelövésére kényszerítik, majd elhurcolják az erdőbe, ahol a Nagy Tigris nevű lázadó hadsereg katonája lesz. Rendszeresen megverik és drogozzák is. A lány olykor (kábítószeres hallucináció?) halottak szellemeit látja, emiatt a lázadók azt hiszik, hogy boszorkány, aki képes megérezni az ellenség közeledését.

A lázadók között van egy albínó fiú, a varázsló, akivel hamarosan amolyan sors-közösségi barátság alakul ki. Egy nap elszöknek és a fiú nagybátyjánál húzzák meg magukat, ám a fegyveresek megtalálják őket, a varázslót megölik, Komonát pedig visszaviszik a dzsungelbe, ahol újabb évet tölt el. A parancsnoka nem sokkal később teherbe ejti, de a lány végez a férfival és ismét sikerül elszöknie. Néhai "férje" nagybátyjánál keres menedéket, és nem sokkal később elérkezik a szülés ideje.

Döbbenetes, mellbevágó, borzasztó. Tudom, ezek üres szavak, amik a közelében sem lehetnek a valóságnak, de valahogy mégis jellemeznem kell ezt a történetet, ami gyakorlatilag mindennapos Afrikában, ahol a függetlenség elnyerése óta lényegében nem akadt ország, ahol ne lett volna valamilyen véres konfliktus. Önjelölt diktátorok emelkedtek fel, kiirtották a lakosság felét, majd elbuktak, aztán jött a következő vezér, voltak/vannak katonai puccsok és polgárháborúk, eközben pedig ártatlan ezrek és milliók haltak/halnak meg - tulajdonképpen a semmiért. (Esetleg annyi a bűnük, hogy nem a "megfelelő" törzshöz vagy vallás követőihez tartoznak.)

Mivel annyira messze van, ha nagy ritkán be is számolnak a híradók ilyesmiről, a nyugati ember elmondja a kötelező "jaj, de szörnyű!"-mantrát, majd átkapcsol megnézni, milyen színűt és állagút szart aznap Paris Hilton.

Nagyon fontos, hogy ilyen filmek készüljenek (lásd még Hotel Ruanda, Véres gyémánt, Az utolsó skót király stb.), mert ha segíteni nem is tud az ember, legalább tudjon róla, hogy ilyesmi bizony rendszeresen előfordul a világban.

Elégtelen mennyiségű információ hiányában legfeljebb találgatni tudom a jelenség okait; a gyarmatosítás során a végsőkig kiszipolyozták a megszállt országokat, amik később nem tudtak mit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt függetlenséggel, tökéletesen magukra maradtak, és erős központi irányítás híján káoszba zuhantak. Szervezett közoktatás, egészségügy, rendfenntartás, törvényhozás stb. gyakorlatilag nem létezik (vagy csak nyomokban, és az sem működik rendesen), az országok külföldi segélyekre kényszerülnek, egyszóval a civilizált élet legelemibb feltételei sincsenek meg. A gyenge lábakon álló kormányok ellen állandóak a lázongások, írástudatlan, drogos, alkoholista, műveletlen, tájékozatlan, primitív, teljesen lealjasodott ellenállók folytatnak megnyerhetetlen harcokat, mert számukra ez az egyetlen jövő és járható út (vagy csak egyszerűen be vannak hülyítve), de fogalmuk sincs, elképzelni sem tudják, mit tennének, ha egyszer véletlenül győzne az "ügyük". Hozzá kell tenni, hogy sok ilyen lázadó csoportot biztosan külföldről pénzelik és szervezik, hiszen az egykori gyarmattartók nem vonultak ám ki teljesen, hanem üzleti vállalkozásokként vannak jelen a térségben (lásd még Szovjetunió - orosz gázmonopólium - Paks), hogy még a maradék húscafatokat is lerágcsálják a csontokról.

És eközben a legmélyebb nyomorban élő emberek egymás után halnak meg, lelki roncsokká válnak, AIDS-esek lesznek, és gyakorlatilag ennek a folyamatnak nincsen vége, mert nincs, aki kézbe venné a gyeplőt, továbbra is törzsi hiedelmek és szokások uralkodnak az ésszerűség és a jog helyett (nem mintha a jog lenne az üdvözítő út, de egy fokkal talán mégis jobb), a béke pedig senkinek nem érdeke, mert őrült módon hisznek valami megvalósíthatatlan célban, ami sokkal inkább vágyálom, semmint realitás.

A két éven át tartó eseményeket a kanadai-vietnami rendező, Kim Nguyen dokumentarista hűséggel mutatja be. Ez nagyon fontos, ugyanis ez egy olyan történet, amit nem megfelelő ember simán el tudott volna rontani; nyál, hatásvadász momentumok, és l'art pour l'art vérengzések válthatták volna egymást, az indirekt, nagyon egyszerű stílusú ábrázolásmód azonban sokkal nagyobbat üt. A hitelességet a kézikamerázás, a díszletek hiánya, az amatőr színészek, a zene minimális használata is nagyban erősíti.

Ez a film tipikus. Nincs megnevezve az afrikai ország, ahol játszódik, de lényegében akárhol lehetne, amiről az elmúlt években-évtizedekben olvashattunk vagy hallottunk (Angolától Dél-Szudánig... lehet választani).

A film célja a bemutatás, ezért sokkal inkább cselekmény van, semmint hagyományos értelemben vett történet. Komona megpróbáltatásait kísérhetjük figyelemmel, mintha kamerás turistaként mellé szegődtünk volna (vannak persze játékfilmes stílusú, "megrendezettebb" beállítások is), hogy aztán magára hagyjuk, amikor a gyermekével felkéredzkedik egy teherautóra.

A rendező nem rág semmit a néző szájába, nem foglal állást, nem fogalmaz meg véleményt se pro, se kontra, és nem kesereg azon, hogy milyen szörnyű ez az egész. Egyszerűen csak felhívja a figyelmet valamire, a többit pedig a nézőre bízza.

Alapvetően mi itt, Magyarországon, el sem tudjuk képzelni, mennyire szerencsések vagyunk, és milyen jó dolgunk van Orbánostul, Gyurcsányostul, Vonástul, Schifferestül és Bajnaiastul, és mindenestül. A mi kis szar problémáink és gondjaink kb. sehol nincsenek egy Komonához hasonló emberéhez képest, aki csak egy a több százmillió afrikai közül.

Mielőtt meghaltam

Egy Wikis lista szerint 100-nál is kevesebb (94) film készült eddig az AIDS-ről, szemben például a háborúkról szóló mozikkal, amik esetében (szintén a Wikin) csak témából (hely és időpont szerint) 139 van felsorolva, és akkor a filmeket még nem is számoltuk. Oké, az AIDS-betegség nyilván sokkal "fiatalabb" a háborúnál, de talán egy cseppet mégis fontosabb téma, mint az, hogyan ölik egymást az emberek.

Ha AIDS-ről van szó, sokaknak alighanem Tom Hanks és a Philadelphia jut eszébe, és ez rendben is van, hiszen a színész hatalmasat alakított, megérdemelte az Oscar-ját, a közönség is kellően zokogott, és szépen fel lett hívva a figyelem a HIV-vírus által okozott betegségre. Ehhez képest a kanadai Jean-Marc Vallée totálisan másfajta filmet készített, ami zsebkendő-csavargató dráma helyett inkább egy white trash-be oltott morbid dramedy, bár a morbidot ne olyannak gondoljuk, mint egy Coen-moziban.

1985-ben járunk. Ron Woodroof egy bunkó texasi rodeós, villanyszerelő, szabadidejében pedig piti csibész, aki sosem vetette meg az élet bűnös élvezeteit; piál, drogozik, füstöl, akár a gyárkémény, és nyakló nélkül szexel. Egy munkahelyi balesetet követő kivizsgálás során felfedezik, hogy súlyos, előrehaladott AIDS-ben szenved, és az orvosa mindössze egy hónapot jósol neki. Ahelyett, hogy szép csendben feldobná a talpát, Ron illegális csempészgyógyszerekkel kezd csencselni, közben nem engedélyezett orvosságokkal kezeli magát, végül pedig - egy meleg transzvesztitával társulva - céget alapít, ahol hozzá hasonló betegeknek árulja a külföldről behozott, de az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerhatóság által nem jóváhagyott gyógyszereket.

Azt hiszem, ma már annyira magas az emberek ingerküszöbe, "hála" a rengeteg borzalomnak, amivel nap mint nap találkozni a különféle tévécsatornákon, hogy egyszerűen muszáj polgárpukkasztó, nem megszokott módon szólni a komoly témákról is, amennyiben ki akarunk emelkedni az átlagos szennyből és házhoz hozott horrorból. Míg 1993-ban elég volt egy kedves és szerethető figura ahhoz, hogy a szélesebb (mondjuk úgy: nem érintett) rétegek is megismerjék az AIDS-et, addig ma már ehhez egy mocskos szájú, tirpák suttyó kell, akit maximum a hozzá hasonló idióták képesek elviselni, hovatovább haverjuknak nevezni. Ám még egy ilyen emberben is ott motoszkál a potenciál, hogy az életösztönének engedelmeskedve felülemelkedjen önmagán, és hajlandó legyen változtatni az életén és gondolkodásmódján - legalább minimális szinten.

Ron AIDS-esen sem válik szentté, hiszen amikor megalapítja a Dallas Buyers Clubot, akkor nem az önzetlen segítségnyújtás vezérli, hanem hogy megtömje a saját zsebét, és beintsen az őt csesztető hatóságoknak. Komoly kérdéseket fogalmaz meg a film ez által, hiszen nem titok, hogy a nagy gyógyszergyárak pénzelik a termékeiket engedélyező hatóságokat, innen pedig máris szabad az út a korrupcióig és más nyalánkságokhoz - eközben pedig az emberekre magasról tesznek. Szomorú, de így van ez; egy hosszú, elnyújtott kezelés mindig jobb üzlet, mint a gyors és végleges gyógyulás. A kapitalizmus nyelvére lefordítva: ha van pénzed, (talán) életben maradsz, mert meg tudod vásárolni az egészségedet, ha meg csóró vagy, fordulj föl, a kutyát sem érdekelsz.

Ront éppen ez a hozzáállás idegesíti a legjobban, na meg a nagy amerikai álomba vetett hitének megbicsaklása, miszerint egy szabad országban joga van akármilyen gyógymódot igénybe venni. Ez igaz is, ám csak bizonyos korlátok között, hiszen amihez a Hatóság nem járul hozzá, az illegális, akkor is, ha hatásosabb, mint egy másik - engedélyezett - kezelés. A férfi tehát sokkal inkább makacsságból vezérelve teszi, amit tesz, és nem azért, hogy az AIDS-elleni küzdelem élharcosává váljék.

Filmként a Mielőtt meghaltam az átlagosnál kicsit jobbnak mondható, mert nagy ívben elkerüli a durva kliséket, ugyanakkor érintőlegesen mégiscsak bemutatja a tájékozatlan átlagemberek hozzáállását a betegséghez (pl. elutasítás, kiközösítés), és persze akad néhány tipikus figura is (pl. a gyógyszerlobbit képviselő Dr. Sevard, és a lelkiismeretére hallgató Eve). Formailag a "megszokott" jellemzőkkel találkozhatunk, sok a kézikamerázás, kevés a zene, és improvizációból is biztos akad néhány, melyek mind hiteles és dokumentarista stílussal ruházzák fel a látottakat.

A legnagyobbat kétségkívül a főszerepet játszó Matthew McConaughey nyújtja, aki élete legjobb alakítását produkálja az ijesztően sovány Woodroof figurájával, és nagyon komoly esélye van Oscart nyerni, amit maximálisan meg is érdemelne - csakúgy, mint a Rayon szerepében látható Jared Leto. Mindkettejük előadása lehengerlő, ám maníroktól és túlzásokról mentes.

Jennifer Garnernek is akadnak nagyon jó pillanatai, és Steve Zahn sem csak egy tucatkarakter. Ez a film tehát színészeiben roppant erős, és külön öröm, hogy a nyálfaktor egészen minimálisra lett véve.