Fékezhetetlen
Amerikában az illegális szeszfőzést moonshining-nak nevezik, az így készült folyékony lórúgást pedig moonshine-nak, azaz holdfénynek, mivel az ilyesmivel foglalatoskodók általában az éjszaka leple alatt dolgoztak, amikor csak a holdfény világított.
1920. január 16-án lépett életbe a 18. alkotmánymódosítás, amely az egész államszövetség területén megtiltotta az alkohol előállítását, forgalmazását és behozatalát, amit azzal is magyaráztak (erősen leegyszerűsítve), hogy az a munkás, aki nem iszik, jobban dolgozik, mint az, aki igen. Az intézkedés azonban csak a feketepiacot teremtette és erősített meg, így a szesztilalmat 1933. december 5-én eltörölték, mert olyan fokú bizonytalanságot teremtett az amerikai társadalomban, amelynek kockázatai meghaladták azokat a jótékony hatásokat, amelyekkel jártak. (forrás: Wikipedia)
A Bondurant-fivérek illegális szesz előállításával és szállításával foglalkoznak. Életük folyamatos veszély, hiszen nem csupán a rivális bandákkal, de a rájuk vadászó hatóságokkal szemben is talpon kell maradniuk.
A megtörtént eseményeken alapuló mozi elsősorban egy korrajz; olyan időszakot és helyet ismerhet meg a néző, amit eddig nem igazán láthatott (a régi gengszterfilmek többnyire a városi bandaháborúkat mutatták be). A tiltott alkohol-előállítás e film esetében az egyik alapvetés ugyan, de mégsem erről szól a történet, hanem emberi drámákról, azon belül is arról, hogyan próbál a három testvér, Forrest, Jack és Howard, boldogulni egy összeomlott, törvénytelen világban (amire a film eredeti címe is - Lawless - utal). Ne felejtsük el, hogy az első világháború után nem sokkal, épp a nagy gazdasági világválság idején vagyunk, amikor a munkanélküliség a csúcson van, az állam pedig nem tud mit kezdeni a kisemberekkel, akik ezért a saját kezükbe veszik a sorsukat, miután az országukra nem számíthatnak. Ilyen körülmények között kell mindenkinek megtalálnia a boldogságot vagy az apró örömöket, legyen az akár szép lány, egy drága kabát, vagy egy gyors autó.
Főleg Jack Bondurant-nak kell ügyesnek lennie, akit eddig mindig megvédtek a bátyjai, ám mivel egyikük a saját termékének rabja, a másikat pedig kis híján megölik, a "legkisebb királyfinak" ideje felnőnie, saját döntéseket hoznia, kockázatokat vállalnia, és kiállnia önmagáért és a családjáért.
Aztán persze ott vannak a "nők" is, hiszen előbb-utóbb minden férfi életében elérkezik az a pillanat, amikor egy bájos mosoly válik az élete értelmévé, ill. akad egy gonosz ellenlábas is, aki bár hivatalos ember, mégis személyes ügyként végzi a munkáját.
Azt mondanám, hogy ez a film a színészeiben a legerősebb, még úgy is, hogy egyik figura sincs túlságosan kidolgozva, inkább csak amolyan sarokpontok, "személyiség-vázlatok" vannak kialakítva számukra, melyek mentén fel lehet építeni a karaktereket. Általában ez az egyszerűség jellemző a sokszereplős filmekre, ebben az esetben azonban még a jelzésértékszerű alakok is egész jók, hiszen mindannyian tipikusak, melyekkel lehet azonosulni, vagy érdekesek.
A The Dark Knight Rises-ra készülve (már Bane szerepére gyúrta magát a forgatás alatt) Tom Hardy egyértelműen a legjobb (megint csak a hangjával és a kiejtésével játszik remekül), ám holtversenyben van Guy Pierce-szel, aki a rendelkezésére álló eszközökből egy egészen ocsmány kinézetű és viselkedésű figurát teremtett (hátranyalt, kettéválasztott haj, leborotvált szemöldök stb.), akinek minden feltűnése emlékezetes.
Az általában sokat szidott (nyilván a Transformersek miatt) Shia LaBeouf is igen tisztességesen helytáll, megmutatja, hogy igenis tehetséges színész. Jessica Chastain és Mia Wasikowska jobbára biodíszletek (főleg előbbi, amikor átsétál Hardy szobájába), de azért akadnak jó pillanataik, és noha Gary Oldman csak néhány percnyi játékidőt kapott, kisujjból rázza ki a kegyetlen gengszter szerepét (üvölteni hallani pedig mindig élvezet).
Nagyon jó az operatőri munka, hangulatosak a zenék és dalok, autentikusak a díszletek és a jelmezek. Negatívumként annyit lehet felhozni, hogy a tempó kissé lassú, és lehetett volna kicsit kidolgozottabb a forgatókönyv, de ezeken kívül minden rendben van. A plakáton szereplő "Magnificent. A total masterpiece" enyhe túlzás, bár tény, hogy az ilyen idézetek megemelhetik a nézőszámot. A közepesnél, átlagosnál némileg jobb film.
Hamarosan...
Hamarosan...
Bevezetésképp annyit, hogy élt egy Don LaFontaine nevű pofa, akit a világon gyaníthatóan több százmillióan ismertek, ha másképp nem, akkor hallomásból, mivel Don volt A HANG, vagyis az amerikai reklámok és legfőképpen filmelőzetesek legendás narrátora, aki sokszor azzal kezdte a trailerek szövegét, hogy "In a world...".
Ez lett a címe Lake Bell romantikus komédiájának is, ami egyedülálló módon az ún. voice-over artist-ok, vagyis hangalámondók, narrátorok világában játszódik. Ez egy olyan szubkultúra, ami a hétköznapi ember számára tökéletesen ismeretlen; Bell filmjében mindez úgy jelenik meg, hogy minden szereplő kedvesen bolondos.
Carol Solomon csinos, fiatal beszédtechnika-tanár, aki apja, a híres narrátor árnyékában él. Sam Soto nemsokára életműdíjat kap, ennek örömére (is) kiteszi lánya szűrét a közös lakásukból, hogy összebútorozhasson 30 éves barátnőjével. Carol a nővéréhez, Danihez költözik, akit a munkahelyén egy búgó hangú ír fickó környékezget. Mindeközben hamarosan mozikba kerül The Amazon Games című nagyszabású filmsorozat első része, amihez trailert kell gyártani, ehhez pedig a szakma legjobb hangjai készülnek összecsapni - köztük Carol is, aki úgy dönt, megmutatja, hogy többre képes annál, minthogy Eva Longoria tájszólását csiszolgassa. És persze így közelebb kerülhet a jóképű, de kissé félszeg szinkronrendezőhöz, Louis-hoz, akivel már régóta kedvelik egymást.
Számtalan film és tévésorozat mellékszereplője, Lake Bell egész tisztességes kis mozit készített, és eltérően sok más romkom-tól, ő női oldalról (és szemszögből) közelítette meg a témát, ami egyfajta korszellem, generációs életérzés is, hiszen meglehetősen sok 30-as fiatal felnőtt él együtt a szüleivel, mert nem tud vagy nem akar elköltözni otthonról. Jól elvan a munkájában (már ha dolgozik), szerelmi élete so-so (vagyis nincs állandó partnere, de becsúszik olykor néhány rövidebb kapcsolat), így tengeti mindennapjait.
A film legnagyobb erőssége a rendíthetetlen pozitív hozzáállás és a kissé ártatlan, de nagyon kedves naivság. Szemben más produkciókkal, ebben a történetben gyakorlatilag egyetlen kockányi erőszak nincsen, sem szóban, sem cselekvésben, így semmi sem áll a szórakozás útjába, még olyan szinten sem, hogy Bell elsütné a nagy romkomos közhely-dramaturgiát (összejövés, összeveszés, kibékülés). Igaz, filmje nem is nyújt különösebb újdonságot, nem reformálja meg alapjaiban a műfajt. A karakterek jobbára sablonok mentén lettek kitalálva, és a cselekmény is többnyire klisék mentén halad (a lányaira végül mégis csak büszke apa, a nővér kibékülése a férjével stb.), különösebb drámai feszültség nincs (de szükség sincs rá nagyon), és nem kell izgulnunk azért sem, hogy a fiú és lány leküzdje az őket elválasztó akadályokat (hiszen lényegében csak el kell dönteniük, hogy összejönnek).
Tulajdonképpen egy tucatfilmről van szó, ám ha felülemelkedünk ezen a tényen, akkor egy kedves és szellemes alkotást láthatunk, ami nem egy megszokott közegben játszódik, és ezért emelkedik ki a társai közül. Bell íróként és rendezőként is szépen felmondta a romkomos házi feladatot, a film működik, nem jobb, nem rosszabb a végeredmény, mint az átlag.
Carol Solomon csinos, fiatal beszédtechnika-tanár, aki apja, a híres narrátor árnyékában él. Sam Soto nemsokára életműdíjat kap, ennek örömére (is) kiteszi lánya szűrét a közös lakásukból, hogy összebútorozhasson 30 éves barátnőjével. Carol a nővéréhez, Danihez költözik, akit a munkahelyén egy búgó hangú ír fickó környékezget. Mindeközben hamarosan mozikba kerül The Amazon Games című nagyszabású filmsorozat első része, amihez trailert kell gyártani, ehhez pedig a szakma legjobb hangjai készülnek összecsapni - köztük Carol is, aki úgy dönt, megmutatja, hogy többre képes annál, minthogy Eva Longoria tájszólását csiszolgassa. És persze így közelebb kerülhet a jóképű, de kissé félszeg szinkronrendezőhöz, Louis-hoz, akivel már régóta kedvelik egymást.
Számtalan film és tévésorozat mellékszereplője, Lake Bell egész tisztességes kis mozit készített, és eltérően sok más romkom-tól, ő női oldalról (és szemszögből) közelítette meg a témát, ami egyfajta korszellem, generációs életérzés is, hiszen meglehetősen sok 30-as fiatal felnőtt él együtt a szüleivel, mert nem tud vagy nem akar elköltözni otthonról. Jól elvan a munkájában (már ha dolgozik), szerelmi élete so-so (vagyis nincs állandó partnere, de becsúszik olykor néhány rövidebb kapcsolat), így tengeti mindennapjait.
A film legnagyobb erőssége a rendíthetetlen pozitív hozzáállás és a kissé ártatlan, de nagyon kedves naivság. Szemben más produkciókkal, ebben a történetben gyakorlatilag egyetlen kockányi erőszak nincsen, sem szóban, sem cselekvésben, így semmi sem áll a szórakozás útjába, még olyan szinten sem, hogy Bell elsütné a nagy romkomos közhely-dramaturgiát (összejövés, összeveszés, kibékülés). Igaz, filmje nem is nyújt különösebb újdonságot, nem reformálja meg alapjaiban a műfajt. A karakterek jobbára sablonok mentén lettek kitalálva, és a cselekmény is többnyire klisék mentén halad (a lányaira végül mégis csak büszke apa, a nővér kibékülése a férjével stb.), különösebb drámai feszültség nincs (de szükség sincs rá nagyon), és nem kell izgulnunk azért sem, hogy a fiú és lány leküzdje az őket elválasztó akadályokat (hiszen lényegében csak el kell dönteniük, hogy összejönnek).
Tulajdonképpen egy tucatfilmről van szó, ám ha felülemelkedünk ezen a tényen, akkor egy kedves és szellemes alkotást láthatunk, ami nem egy megszokott közegben játszódik, és ezért emelkedik ki a társai közül. Bell íróként és rendezőként is szépen felmondta a romkomos házi feladatot, a film működik, nem jobb, nem rosszabb a végeredmény, mint az átlag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése