Az elmegyógyintézetből frissen szabadult Pat vissza akarja szerezni hűtlen feleségét, ill. általában véve össze akarja kaparni széthullott életének darabkáit, hogy újra felépítse önmagát. Egy nap megismerkedik egy fiatal nővel, aki férje halála után szintén a gödör aljáról próbál visszakapaszkodni. A két rokonlélek eleinte egymás megtépázott idegeire megy, de lassan ráébrednek, hogy ennyi erővel akár segíteni is tudnak egymáson.
Sivatagi cápák
Ugyan, melyik rendezőnél lett volna jobb kezekben ez a film, mint David O. Russel-nél, aki saját maga is mindenféle lelki problémákkal küszködik? Egy "normális" filmkészítő legfeljebb elképzelni tud hasonlót, esetleg megkérdez róla valakit, de mivel az ilyen lelkiállapot általában (szerencsére?) nem a sajátja, csak kivételes esetben képes hitelesen ábrázolni az ehhez hasonló pszichológiai válságban tévelygő figurákat.
Nem teljesen konvencionális ez a film, több szempontból is: noha alapvetően egyfajta szerelmi történet, és ennek megfelelően sok helyütt romantikus komédiaként emlegetik, romantika (legalábbis hollywoodi értelemben) csak elvétve található benne, sokkal jobban alkalmazható rá az ún. dramedy, vagyis a dráma és a komédia keveréke. Dráma, hiszen két ember egyéni tragédiája adja a történet gerincét, és komédia, mert a megoldási kísérletek olykor mosolyra késztetik a nézőt, ezt azonban egyáltalán nem holmi vígjátékos formában kell érteni, hanem inkább amolyan toleráns beleélésként (vagyis nem direkt poénokon vagy szituációkon nevet az ember - bár akad azért egy-két ilyen is).
Amiatt sem mindennapi alkotás, mert az átlagos amerikai filmekhez viszonyítva nagyon magas arányban találhatók benne improvizációk, ami a rendező egyik tudatosan használt eszköze. David O. Russel általában több (kézi)kamerával rögzíti a jeleneteket, a forgatókönyvben foglaltakon túl pedig sokat engedi a színészeit rögtönözni, így csak a vágás során alakulnak ki a végleges dialógok, melyek aztán nem is mindig felelnek meg a korábban leírtakkal. Mindez egészen érdekes hangulatot, realista stílust és hitelességet eredményez, mintha nem is megrendezett jeleneteket és színészeket látnánk, hanem "valódi" embereket, akik tulajdonképpen akárkik lehetnének.
E sajátosság mellett hagyományos történet nincs is, hiszen a cselekmény elsősorban Pat személyiségfejlődésére koncentrál, aki szinte monomániás módon vissza akarja kapni feleségét, akivel szemben távoltartó határozat van érvényben, miután rajtakapta a nőt egy idegen férfival, akit ezután alaposan helybenhagyott (ezért került intézetbe). A fiatal özvegyasszony, Tiffany, a férjét veszítette el, és Pat-hoz hasonlóan ő sem tudta normálisan feldolgozni a megrázkódtatást, ezért a szexben keresett menedéket, miközben az élete összeomlott. Amikor találkoznak, még nem kedvelik egymást túlzottan, de aztán fokozatosan ráébrednek, hogy nagyon hasonló cipőben járnak, és szükségük van arra az érzelmi (nem szerelmi!) mankóra, amit egymást számára tudnak nyújtani.
Természetesen akad ezen felül egyéb cselekményszál is, ami a történetet előreviszi (a táncversenyre készülés, Pat apjának kabala-babonája, a fekete haver stb.), és ezek mind arra szolgálnak, hogy ne csak a főszereplők, de a nézők is meglássák azt a bizonyos napos oldalt, elsajátítsanak egy pozitív hozzáállást, próbáljanak túllépni a nehézségeken, akár a múlton, és egy jobb jövő felé törekedjenek.
Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy Bradley Cooper ennyire jó színész (The A-Team? Másnaposok????), de most minden rosszat visszavonok, amit korábban mondtam vagy gondoltam róla. Teljes mértékben sikerült levetkőznie magáról a szépfiú-imázst, és igen magas színvonalon, beleéléssel, hitelesen alakítja a karakterét. Ami Jennifer Lawrence-t illeti, fiatal kora ellenére rendkívül tehetséges, és játéka is abszolút kifogástalan, szépen mozog, ügyesen beszél, és van benne valami olyan természetesség, ami olykor hajlamos elfeledtetni velünk, hogy "csak" színészi játékot látunk. Ezzel együtt nem tudom, hogy Tiffany szerepe valóban Oscar-t érdemelt-e, mert pl. a Szerelem és Emmanuelle Riva játéka (szerintem legalábbis) "oszkárosabb" volt, mindezek ellenére Lawrence díjazása ellen sincs kifogásom. A főbb mellékszerepekben látható Robert DeNiro, Jacki Weaver, Anupam Kher és Chris Tucker szintén remekelnek (főleg persze DeNiro, aki - úgy tűnik - végre megint megfelelően választ szerepet).
A film végére azért csak sikerült ráerőltetni a rendezőre némi nyálat (nyilván a nézettség érdekében), és én személy szerint tudtam is volna feledni a "Szerelmes vagyok beléd, mióta megláttalak!"-dumát, de azért a történetet szerencsére így sem sikerült agyoncsapni a rózsaszín cukormázba való alámerüléssel. Meg ennyi lelki turkálás után talán tényleg mindenki megérdemel egy hepiendet - élükön a főszereplőkkel.
A Napos oldalt is jegyző David O. Russel 1999-es filmje az első öbölháborúban játszódik, ahol három amerikai katona elhatározza, hogy megdézsmálja az iraki hadsereg által Kuvaitból elrabolt aranyat, ám az akció nem várt fordulato(ka)t vesz.
A magyar cím sajnos megint nem adja vissza jól azt, amire az eredeti utal, nevezetesen a háromkirályokra (napkeleti bölcsek), akik a Biblia szerint ajándékokat vittek a Kisdednek. Gates, Barlow és Elgin (utóbbi fekete, csakúgy, mint Boldizsár) ugyan eleinte egyáltalán nem jótékonykodni indulnak, hanem épp ellenkezőleg, ám ahogy szembesülnek a háború sújtotta ország és lakosság nehézségeivel, fokozatosan átértékelik a hozzáállásukat.
A kicsit a Kelly hőseire és a Belmondo-féle Az arany bűvöletében-re hasonlító alaptörténet, valamint a M.A.S.H.-t idéző könnyed stílus senkit ne tévesszen meg, mert ez a film egy kőkemény szatíra, aminek a "poénjai" egyáltalán nem azért vannak, hogy az ember a térdét csapkodja a nevetéstől - épp ellenkezőleg. Szatirikus tragikomédia, ha úgy tetszik.
A főbb karakterek mindegyike távol áll az idealizált - és az amerikai filmekben általában agyonPR-olt - katonafiguráktól; Gates az egész háborút cinikusan-viccesen fogja föl, de illúziói (már) nincsenek, Barlow csak a pénzért lépett be a seregbe, miután megtudta, hogy apa lesz, Elgin a szürke életet (a reptéri csomagrakodást) hagyta ott a katonaságért, Conrad Vig egyszerű srác, akinek még érettségije sincs, Wogaman tökkelütött, Horn ezredes pedig a klasszikus, üvöltős durrbele-parancsnok, de persze van egy minden lében kanál riporternő is, aki meg akarja csípni "A" nagy sztorit, hogy a szelektív hallású francia kommandóst ne is említsem...
Amit tesznek és mondanak, az görbe tükör mindarra, ami nem csak akkor, 1991-ben, de a közelmúltban és napjainkban is történt/történik Irakban és Afganisztánban, ahová lánctalpon szállítják a(z amerikai típusú) demokráciát (azaz választhatsz a Coca és a Pepsi Cola között), miközben a kisemberek ezerszámra halnak meg a hatalmi, gazdasági-politikai játszmák következtében (vagy a kivonulást követő káoszban és polgárháborúban).
A szatirikus stílus az egész filmet végigkíséri, bár néhány helyen átadja a helyét a kendőzetlen drámának, de a kettő meglehetősen jó egyensúlyban van, ami kiválóan segíti elő a mondanivaló átadását és megértését (és nem, SEMMI nincs a néző szájába rágva). A groteszk humor (pl. felrobbanó tehén, Jön Saddam, és mindenkit megöl!, Szegény madárkák!, George Bush-nak szüksége van rád! stb.) egyfajta életérzést is kifejez, ami a helyieket és az amerikai katonákat is jellemezhet, vagyis ez már amolyan inkább röhögünk kínunkban-dolog, de a háború értelmetlenségét és zakkantságát is bemutatja, meg persze paródia.
Russel rendezői védjegyei, a sok rögtönzés és a dokumentarista hatású kézikamerázás már ekkor is megnyilvánultak, bár kevesebb van belőlük, mint mondjuk a Napos oldalban. A fényképezés kiváló, nagyon jók a beállítások, a kamerakezelés, de főleg a koszos-szépiás, szétszaturált színvilág, ami különleges hangulatot kölcsönöz a látottaknak.
George Clooney kicsit visszafogottan játszik, ami főleg annak köszönhető, hogy a filmmel párhuzamosan forgatta a Vészhelyzetet, emiatt fáradt volt, de sok konfliktusa akadt a rendezővel is - egyszer össze is verekedtek. Mark Wahlberg ekkoriban színészi karrierje elején járt, de ettől még alakítása teljesen korrekt (sőt), hasonlóan Ice Cube-hoz, aki szintén jól hozza a karakterét. Érdemes megemlíteni az alapjáraton filmrendező Spike Jonze-t, valamint Nora Dunnt és Jamie Kennedyt, na meg persze az arab mellékszereplőket és statisztákat.
Én pontosan az ilyen filmeket szeretem, amik egyszerre szórakoztatóak, de közben mondanivalójuk is van, gondolatébresztők és meg mernek fogalmazni kritikákat, fel mernek tenni kérdéseket, nem csak úgy mennek bele a világba.
Kellemes kis horrorkomédia, tök jó színészekkel és remek trükkökkel, ráadásul Colin Farrelnek marha jól áll a vámpírság. Az egyetlen gond az, hogy a film nem mindig tudja eldönteni, hogy paródia akar-e lenni, vagy valódi horror; az arány erősen változó, mivel komédiának túl véres, horrornak viszont túl vicces. Azért nagy baj nincs, simán nézhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése