Egy magánnyomozó-ügynökség egyik fiatal munkatársnője új feladatot kap: be kell épülnie egy öko-terrorista csoportba, amely az utóbbi időben egyre nagyobb aktivitást mutat radikális akcióival, melyekben nagyvállalatok vezetőit célozzák. Minél több időt tölt el az egész rendszert megváltoztatni óhajtó emberek között, úgy kezd Sarah meggyőződése és elkötelezettsége is meginogni.
Alapvetően nem csoda, hogy ez a film nem került be nálunk moziforgalmazásba (mert a nézők a végén meg talán gondolkodni kezdtek volna merészelni, ami, ugyebár, senkinek nem jó), így csak DVD-n jelent meg, amit viszont jó eséllyel kb. a kutya sem fog megvenni, hacsak nincs rákattanva Alexander Skarsgårdra (a True Blood miatt) vagy Ellen Page-re (a Juno miatt), így ez a film is szépen elsüllyed majd az ismeretlenség mocsarában, ami elég nagy kár, hiszen - közhelyek ide, sablonok oda - elég fontos kérdéseket vet fel - igaz, ezeket a kérdéseket és témákat más filmek már alaposan (alkalmasint még jobban is) körüljárták (pl. Az elszánt diplomata).
A Kelet is azt boncolgatja, hogy milyen áron teremtettük meg és tarjuk fenn a civilizációnkat és jóléti (fogyasztói) társadalmunkat, melyben oly kényelmesen eléldegélünk (ki jobban, ki kevésbé, de azért összehasonlíthatatlanul jobban, mint mondjuk egy etiópiai földművelő), és hogy egyes nagyvállalatok, például gyógyszergyárak vagy vegyipari cégek hogyan és minek a rovására szakítanak iszonyú pénzeket azáltal, hogy megkerülik vagy csak simán letojják a környezetvédelmi és egészségügyi szabályokat, törvényeket. Ebből a szempontból meglehetősen demagóg a film, hiszen melyik jóérzésű néző ne átkozná el százszor is a mocsadék ipari óriásokat, amiért azok mérget eresztenek az élővizekbe, amitől aranyos kisgyerekek kapnak agytumort? A gond csak az, hogy ez közel sem ennyire fekete vagy fehér, hiszen - ahogy ez a filmben is elhangzik, igaz, épp csak érintőlegesen, hogy azért ne lehessen maximális egyoldalúsággal vádolni - ezeknek az óriáscégeknek embertömegeket, milliókat kell kiszolgálniuk, és kvázi lehet választani, hogy egy-két patak elpusztul, vagy egy városnyi embernek van-e villamosárama (és ez által világítása, fűtése, tévéje és internete - nem beszélve azon vállalatokról, melyek ezeket az embereket ellátják, pl. szemétégetők, élelmiszer-ipari cégek, tömegközlekedés, közigazgatás, közegészségügy stb.).
Más dolog persze, hogy sok vállalat némely tevékenysége finoman szólva sem etikus, netán szimpla törvénysértés (pl. egyes gyógyszerek fekete-afrikai "tesztelése", állatkísérletek stb.), és ezzel milliárdos extrahasznot zsebelnek be, ám álljon elő az, aki tud valami jobbat és konstruktívabbat a hőbörgés helyett. Valami olyat, ami tényleg jól működik, és nem csak ideig-óráig. Hmmm... nem látom a kezeket.
A rendszer rossz, hangzik el a filmben is, és ez valóban így van, ám jelenleg nem tudunk ellene mit tenni, mert nincs jobb, és mert politikai-gazdasági érdekek mentén működik a világ, és ez akkor is így van, ha néhány izgága környezetvédő molinókat függeszt ki atomerőművek kéményeire, aláírást gyűjtenek meg odaláncolják magukat minden harmadik görbefához. Az emberi gondolkodást, de még inkább az emberi természetet kellene megváltoztatni, ez pedig sokkal-sokkal nehezebb, és addig nem is fog menni, amíg a pénz és a hatalom az egyetlen és kizárólagos urak. Ezen nem változtat az, ha nyersolajat zúdítunk a csúnya olajtársaság igazgatójának autójába. Ez nem környezetvédelem, hanem öncélú "öko-performansz", ami egy szűk réteg szemében talán nagy lépés, de az átlagember számára csak egy újságcikk vagy híradó-anyag.
Ami a filmet illeti, a cselekmény nem annyira a fent részletezettekre, sokkal inkább a fedett ügynöknő személyiségfejlődésére fókuszál, azon belül is a beépülés pszichológiájába, hogy milyen hatással vannak a csoportban tapasztaltak a küldetésre, hogyan befolyásolják az élményei a megbízást és a kötelességtudatot. Spolierezés nélkül is elárulhatom, hogy meglehetősen kiszámíthatóan, de azért mégsem annyira szájbarágó módon, és nem is túl hiteltelenül. Ezzel együtt megvan az a bizonyos választóvonal is, ami végleg eldönti a hezitálást, és ami meglehetősen ismerős dramaturgiai fogás (hiszen ezzel válik kvázi személyes üggyé a dolog).
A karakterek tipikusak, csupa olyan alak, akik maguk is kirekesztettek valami miatt (pl. süket lány, fekete srác, kövér lány, meleg srác), és persze akad több, apuci és annak pénze ellen lázadó is (és valamennyien egyfajta hippikommunában élnek az erdő mélyén, egy lerobbant házban, szakadt ruhákban, mert egy valamirevaló környezetvédő így szokott, ugyebár *).
A színészek elég jók, főleg persze a már említett Alexander Skarsgård és Ellen Page (kicsit elfogult vagyok vele szemben, nem tagadom), de Brit Marling játéka is dicséretre méltó. Láthatjuk még egy-egy mellékszerepben Julia Ormondot és Patricia Clarksont is.
A fényképezés és a zene átlagosnak mondható, a cselekmény viszont kissé nehézkesen indul be, és ezért eleinte nem is teljesen világos, hogy ki kicsoda és tulajdonképpen mit és miért csinál. Végül aztán magára talál a tempó, és még néhány izgalmasabb, drámaibb jelenetet is láthatunk. A feszültség fő forrása Sarah beépüléséből fakad, ám túlzott körömrágásra ne számítsunk, mert a történet nem arra van kihegyezve, hogy félnie kellene a lebukástól.
Az érdekes nevű Zal Batmanglij második mozifilmje tehát főleg mondanivalójában és a színészeiben erős, szomorú érdekessége pedig, hogy az executive producere a nemrég elhunyt Tony Scott volt (míg Ridley producerként vett részt a gyártásban).
* Személyes tapasztaltaim vannak ezen a téren, mivel 2003-ban volt alkalmam némi időt eltölteni néhány hasonló egyénnel, szóval a lepukkantság egyáltalán nem túlzás. Amint valaki eldönti, hogy a szelektív szemétszedésnél radikálisabb környezetvédő akar lenni, valahogy megbuggyan, és mindenét, amije addig volt, egy mozdulattal kidobja, hogy kivonuljon a civilizációból és elmenjen csövesnek, ahelyett, hogy belülről próbálná megváltoztatni a rendszert. Ki érti ezt?...
Jeff Lebowski, vagyis Töki általában békésen lopja a napot, iszogatja kedvenc koktélját (White Russian) és haverjaival találkozgat a helyi bowlingpályán, akik hozzá hasonlóan ugyanolyan semmirekellő csodabogarak, mint ő. Egy nap felborulni látszik az édes semmittevés, mikor két modortalan gengszter betör Töki lakásába, valami tartozásról hablatyolnak, egyikük a vécébe nyomja a fejét, majd a másik elég illetlen módon levizeli a szőnyegét. Végül kiderül, hogy a név stimmel, csak a cím nem, de Töki nem hagyja annyiban a dolgot, és elindul az "igazi" Lebowskihoz, hogy tisztázza a félreértést és kártérítést kapjon. Milliomos névrokona üzletet ajánl neki: szerezze vissza fiatal feleségét, akit elraboltak. Innen kezdenek a dolgok csak igazán bonyolulttá válni.
Lehet szeretni vagy utálni a Coen-tesók filmjeit (utóbbi szerintem akkor fordul elő, ha valaki nem érti a látottakat, mert az egysejtű agya képtelen értelmezni a groteszk, a bizarr vagy az abszurd stílust), abban azonban megegyezhetünk, hogy Joel és Ethan a fekete komédiák és a morbid drámák szakértői. Filmjeik többnyire ezeket a műfajokat érintik, hol komolyabban (pl. Nem vénnek való vidék, A félszemű), máskor pedig vidámabb formában - mint a Lebowski esetében -, ám az gyakori, visszatérő momentum a filmjeikben, hogy fura, kívülálló, öntörvényű vagy csak simán hibbant alakok a főszereplők, akik valamilyen rendkívüli helyzetbe keverednek - akár önhibájukon kívül -, és persze sokszor egy bizonyos nagy táska pénz a legfőbb motiváló tényező.
A Lebowski esetében alighanem Coenék legőrültebb filmjéről beszélhetünk, amiben csak úgy hemzsegnek a lököttebbnél lököttebb figurák, és aki az egész bandából a legnormálisabb, az is alig beszél valamit, aztán a végén még a talpát is feldobja, holott a kutya se bántotta.
Igazából nem tudom, hogy az 1998-as mozi elkapott-e annak idején valami tipikus életérzést vagy a korszellemet, ami miatt hamar kultikus státuszba emelkedett, vagy csak egyszerűen görbe tükröt tartott az élet egyik legnagyobb és legközhelyesebb igazsága elé, miszerint egyszer fent, egyszer meg lent ("Van, hogy megeszed a medvét… És néha… hát… a medve esz meg téged."). Annyi mindenesetre biztos, hogy parádés dialógok váltják egymást, rengeteg idézhető dumával, amit a szerepeikben valósággal lubickoló színészek adnak elő zseniálisan: Jeff Bridges és John Goodman párosa szinte a Stan és Pan-, a Jay és Néma Bob-, vagy az Artu és Thripio-duó magasságaiban működik, amihez a nyüzüge Steve Buscemi asszisztál szintén remekül.
A mellékszereplők sem teljesen százasok, ez lényegében bármilyen megnyilvánulásukon látható: Julianne "vagina" Moore, David "nagy ember" Huddleston, Philip "ahh-ha-ha-ha-ha" Seymour Hoffman, Tara "egy dollár" Reid karakterei is elég őrültek, de talán még rajtuk is túltesz Coenék kedvec színésze, John Turturro, aki tulajdonképpen kizárólag a poén kedvéért látható egy wannabe-latin tahó szerepében (dramaturgiai funkciója lényegében nincs is).
Fontos megemlíteni még a mesélőt (Sam Elliott), aki egyfajta narrátor (és egy visszafogott keretes szerkezet is fel van építve a karakterére), bár nem derül ki - viszont nem is igazán fontos -, hogy ő kicsoda, és miként jön ebbe az egész történetbe.
A fényképezés szép, akad néhány szürreálisba hajló álomjelenet, hallani klasszikus slágereket (pl. Eagles-t :D ), és összességében folyamatos tempóban, unalmas üresjáratok nélkül kapjuk a nagy dózisú Coen-beöntést. Jóféle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése