Amikor háromszor megállt a Föld

Rendhagyó vállalkozásba fogtam. Egy ismerősöm nemrég tett a Facebookon megjegyzéseket az általa tévében látott Amikor megállt a Föld című Keanu Reeves-mozira, mire azt javasoltam neki, hogy az eredeti filmet kellene megnéznie, akkor talán megváltozna a véleménye. Másnap kitaláltam, hogy miért ne vehetném górcső alá a két filmet, hiszen egyrészt már úgyis régen volt nem hagyományos kritika, másrészt mióta egy másik ismerősöm révén megtudtam, hogy a híres-hírhedt Asylum Studio is elkészítette a maga verzióját Klaaturól és Gortról, még inkább úgy láttam, hogy érdemes lenne nem kettő, de rögtön mindhárom filmről írni egy közös cikket.

Kezdjük az eredeti filmmel, melyet Robert Wise (később ő készítette az első egész estés Star Trek-filmet is) rendezett 1951-ben.

Az '50-es évek amerikai filmjei igen jellegzetesek. Gondolok itt elsősorban az ezekre az időkre igencsak jellemző, tonnaszám készülő horrorokra és sci-fikre, melyek mindenféle szörnyekkel, űrlényekkel, és az emberiséget leigázó óriásrobotokkal riogatták a nézőket, akik a korabeli autósmozikban vagy hagyományos filmszínházakban izgulták végig az ilyen, az esetek nagy részében nem éppen az egeket ostromló színvonalú alkotásokat.

Fontos hozzátenni, hogy a hidegháború elején járunk, és az átlagos amerikaiak az USA-ra támadókban a vörös veszedelmet, azaz a kommunizmust látták megtestesülni (hála a politikának és a médiának, melyek már 60-70 évvel ezelőtt is remek munkát végeztek, ha agyradírozásról volt szó). Az emberekben élénken éltek még a nemrég befejezett második világháború emlékei is, különösen a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák gombafelhőjének látványa, ezért a csak nagyon kevesek által ismert, rejtélyes atomenergia is vissza-visszatérő eleme volt a korabeli filmalkotásoknak.

Ilyen légkörben készült hát az első A nap, amikor megállt a Föld, melynek főszereplői Michael Rennie, Patricia Neal, Hugh Marlowe és Billy Gray voltak, no meg a 231 cm magas Lock Martin a robot, Gort "szerepében".

A történet szerint Washingtonban leszáll egy űrhajó, melyből egy "űrember" száll ki, hogy eljuttassa békeüzenetét a Föld minden lakójának. Klaatut a hatóságok őrizetbe veszik, de a férfi megszökik, és egy panzióban rejtőzik el, ahol összebarátkozik egy Bobby nevű kisfiúval, és annak anyjával. Miközben a katonaság tűvé teszi az egész várost a látogató után, Klaatu össze akarja hívni a világ vezető tudósait, ám elkapják, és lelövik. Holttestét Gort, a robot visszaviszi az űrhajóba, ahol beteszi egy különleges gépbe. Mialatt a férfi újra életre kell, odakint megkezdődik a tudósok gyűlése, és Klaatunak végül sikerül elmondania jövetelének célját.

Ultimátumot ad az emberiségnek, miszerint hagyjanak fel minden agresszióval és erőszakkal, ehelyett éljenek egymással békében, ellenkező esetben a Föld megsemmisítésre kerül.

Mai szemmel nézve a film meglehetősen kezdetleges; a forgatókönyv és a karakterek kidolgozatlanok, drámai feszültség nemigen van, a trükkök és díszletek megmosolyogni valók (főleg Gort "kosztümje" és az űrhajó), a színészi játék eléggé teátrális, és a mondanivaló is meglehetősen direkt módon kerül közlésre, mégis van valami sajátos bája az egésznek, és ennek nem csak a kiváló minőségű, digitálisan feljavított, HD-minőségű kópia az oka.

Eléggé aggasztó, hogy a politika és a média manipulatív hatása, a háborús fenyegetés nem csak napjainkra jellemző. Ha úgy tetszik, Harry Bates és Edmund H. North forgatókönyve megpróbálta felhívni az emberek figyelmét arra, hogy a versengés más hatalmakkal, a fegyverkezés, és a mondvacsinált indokok (politikai, ideológiai stb.) miatti boszorkányüldözések előbb-utóbb visszafordíthatatlanul a pusztulásba hajtják az emberiséget.

Alapvetően ma pontosan ugyanez történik, csak napjainkban már fejlettebbek a hadieszközeink, de ugyanúgy egy veszélyes világban élünk, ahol az emberek csupán sodródnak az eseményekkel, és lényegében akármikor kitörhet egy újabb nagy háború. Az 50-es években a kommunizmus volt az ügyeletes rémkép (főleg a szélsőségesen paranoiás, nem mellesleg alkoholista McCarthy szenátor ténykedése révén), ami odáig fokozódott, hogy az emberek egy idő után már mindenkiben ellenséget láttak, ma viszont a globális gazdasági hatalom és befolyás a tét, miközben a lakosságot kordában tartják a médiából áradó szeméttel, ami meghatározza a kulturáltságukat és gondolkodásukat.

Szomorú tény továbbá, hogy miként az 50-es években, úgy ma sem lehetne a világ minden vezetőjét egy asztalhoz ültetni, és itt természetesen nem a földrajzi akadályokra gondolok. Wise filmje tehát nagyon fontos - ma is aktuális - témákat feszegetett.

A hasonló zsánerű moziktól eltérően A nap, amikor megállt a Földben viszonylag kevés trükköt látni, ami szerintem kifejezetten örvendetes, hiszen így a nézők sokkal jobban tudnak a mondanivalóra koncentrálni, amit - valljuk be - eléggé a háttérbe szorítana, ha percenként látnánk Gortot akcióban, ahogy felrobbantja fél Washingtont.

Habár a moziplakáton a robot egy sikító, szőke nőt tart a karjaiban, ilyennek nyoma sincs a filmben, de mivel 1951-ben járunk, egy kiadós női visítást így sem úszunk meg.

Az operatőri munka egész jó, a régi hollywoodi stílus nagyszerű példája, ahol a beállítások egyszerűek, de szépen komponáltak, akad néhány jellegzetes alsó gépállás, a világítás pedig általában szórt fénnyel operáló, ahol minden és mindenki egyformán és ugyanúgy látható. Emellett viszont van pár igen tetszetősre világított snitt is, melyek némiképp noir-os hatást idéznek a kemény élfényekkel.

Bernard Herrmann zenéje formabontónak számított ezekben az időkben, hiszen nagyzenekar helyett elektromos hangszereket használt, például hegedűt, csellót és bőgőt, valamint teremint, amivel a sci-fis hangzást produkálta, de még egy sor egyéb hangszer és effektus is közrejátszott abban, hogy kialakuljon a film végső zenei világa.

Igazi klasszikus lévén A nap, amikor megállt a Föld-nek méltán helye van minden idők leghíresebb és legmeghatározóbb tudományos-fantasztikus filmjei között, amit csak idő kérdése volt, hogy előbb-utóbb feldolgoz a jó 15-20 éve aggasztó ötlethiánnyal küszködő amerikai filmipar.

2008-ban érkezett el az idő, hogy remake készüljön, ami cseppet sem volt meglepő, ha azt nézzük, hogy Hollywood repertoárja már évek óta főleg folytatásokból és újrázásokból áll. A rendezői székbe az a Scott Derrickson ült, aki korábban mindössze a látványos, ámde gyér Ördögűzés Emily Rose üdvéért című horrort (a klasszikus Ördögűző gyenge utánérzését) tette le az asztalra, viszont Hollywood sosem törődött igazán a fanyalgó kritikusokkal, Derrickson pedig megmutatta, hogy ért a szakmájához, és ennyi általában elég szokott lenni egy rendezőt kereső producernek.

A film főszereplői Keanu Reeves, Jennifer Connelly, Kathy Bates és Jaden Smith, de feltűnik még egy kis szerepben John Cleese, valamint Kyle Chandler és James Hong.

A nyilvánvaló technikai jellegű különbségeken túl (ne feledjük, majdnem 60 év telt el a két film készítése között) fontos még kiemelni, hogy a remake alkotói sok mindenben eltértek a klasszikus elődben látottakhoz képest, bár a történet többé-kevésbé ugyanaz maradt: Klaatu a világűrből érkezett a Földre, és űrhajójával a Central Parkban száll le. Megbízói szerint a bolygónk rendkívül rossz állapotban van, ezért el akarják pusztítani az emberiséget, ugyanis azt tartják felelősnek a jelenlegi katasztrofális helyzetért. Úgy tűnik, senki sem képes megállítani a közelgő pusztulást, kivéve talán egy asztrofizikusnőt.

Míg 1951-ben Klaatu érkezését igen rövid idő alatt "elintézték", a remake-ben lényegesen hosszabb ideig mutatják be a hatóságok reakcióját az idegen érkezésére, ami sokkal hihetőbbé teszi a látottakat, még akkor is, ha más filmekből ismerős lehet az ilyen esetekben összehívott, tudósokból álló válságstáb, na meg a szokásos jelenetsorok az idegen tanulmányozásáról (orvosi vizsgálatok, kihallgatás, az amerikai elnök képviselője stb.).

Itt csak egy dologba lehet némileg belekötni: igazából senki nincs különösebben megdöbbenve azon, hogy egy földönkívülivel van dolga, sem a hatóságok, sem a tudósok. Alapjában véve mindenki, aki kapcsolatba kerül vele, nagyon gyorsan túlteszi magát az emberiség történetének legnagyobb találkozásán, és elfogadja Klaatut. A doktornő is vígan autókázik vele ide-oda, ahelyett, hogy rettegne tőle, ami talán még egy felvilágosult tudóstól is természetes reakció lenne. (Hiszen a híradó-beszámolók szerint a Föld lakosságának egy része pánikolni kezd, míg a másik fele a gonosz és a világvége eljövetelét látja a jelenségben...)

Mindezek ellenére mégis egy sokkal átgondoltabb, logikusabb és összefogottabb forgatókönyvről van szó, ami hasonló problémákat vet fel, mint '51-es elődje, igaz, a legfőbb gondolattal nem túl bonyolult vitába szállni, ez pedig némiképp felemássá teszi a mondanivalót. E szerint - ahogy a filmben is elhangzik - az emberiség meg tud változni, csak ahhoz valami hatalmas, globális veszélynek kell fenyegetnie. Na de mégis mekkorának, kérdem én? Például az első és második világháború, amiben emberek milliói haltak meg (a semmiért) nem volt ilyen? Vagy a korábbi háborúk?

Az emberi civilizáció néhány évezrede gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint egymás mészárlásáról, mégsem tanultunk belőle szemernyit sem, hiszen ugyanúgy folytatjuk, csak most más ideológiával magyarázzuk a tetteinket, és nem bunkósbottal meg lándzsával, hanem automata fegyverekkel, rakétákkal és bombákkal aprítjuk egymást. De a lényeg ettől még ugyanaz. Nagyon szívesen megkérdezném Klaatut, hogy ezek miért nem zavarták őt és a megbízóit, miért éppen napjainkban jött rendet tenni, és nem korábban...

Hozzá kell tennem, hogy az emberiségnek valóban van egy másik arca is - ahogy az a filmben is látható-hallható, habár lényegesen kisebb mértékben.

Szophoklész azt mondta az Antigonéban: "Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb". Én ezt kétféleképp értelmezem: egyrészt az ember képes az alkotásra és az értékteremtésre. Művészi festményeket, épületeket, zenei kompozíciókat hozunk létre, és képesek vagyunk a szeretetre. Ugyanakkor szisztematikusan, iparszerűen tudunk végezni egymással, ami a maga elborzasztó módján valahol mégis lenyűgöző. Egy élőlény, ami ennyire szélsőséges módon képes viselkedni... mi ez, ha nem csodálatos?

Ebbe Klaatu is belegondol, ezért aztán úgy dönt, mégis ad egy esélyt az emberiségnek, ám ez a "pálfordulás" a film egyik leggyengébb pontja, ugyanis lényegében arról van szó, amit leginkább egy viccel tudok kifejezni:

A medvének van egy halállistája. Aki arra felkerül, megöli. Elmegy hozzá a nyuszika és megkérdezi: Te, medve, igaz, hogy van egy halállistád? Igaz. És én is rajta vagyok? Igen. És mondd, nem lehetne engem lehúzni onnan? Dehogynem.

Vagyis az űrbéli tisztogatót, aki a film 2/3-áig ellentmondást nem tűrő módon bizonygatta, hogy márpedig itt akkor is totális eliminálásra fog sor kerülni, mert az emberiség a Föld mételye, és már nem lehet leállítani az elkezdődött folyamatot, egyik pillanatról a másikra meggondolja magát, és kiderül, hogy valamit mégis csak lehet tenni... Ez az a rész, amit nem ártott volna kicsit árnyaltabbá tenni; a játékidőbe simán belefért volna, hiszen elődjéhez hasonlóan ez a film is alig másfél órás.

Ehhez kapcsolódik az a gondom is, hogy egy földönkívüli lény hogyan képes megérteni az emberi gondolkodást és érzelmeket, ha egyszer azok nem a sajátjai, és elvileg fogalmai sem lehetnek mindezekről... Klaatu mégis képes azonosulni ezekkel, és a professzor is (megidéződik a híres táblás jelenet) azt tanácsolja a doktornőnek, hogy ne érvekkel próbálja meggyőzni a férfit - hanem nyilván érzésekkel, gondolom én logikusan. Igen ám, de akkor visszakanyarodtunk a kiindulási problémához... (Ez amúgy egy régi, visszatérő felvetésem, amikor egy filmben intelligens idegenek kerülnek kapcsolatba az emberiséggel, és egy idő után elkezdenek emberi tulajdonságokat mutatni, holott pont nem kellene, hiszen nem emberek, ergo nem is viselkedhetnek ember módjára.)

Érdekesség, hogy bár megjelenik, Gort igen keveset szerepel, és akkor is kiderül róla, hogy lényegében ő az a világpusztító fegyver, ami a bolygót hivatott neutralizálni. És akkor itt érdemes rátérni a technikai kritikára, kezdve azzal, hogy a vizuális effektusokat napjaink legjobb ilyen cége, a Weta készítette, ami helyből azt jelenti, hogy szédületes trükköket láthatunk, de szerencsére egyáltalán nincsenek túlzásba víve. A kevesebb megint több volt, ami meglehetősen szokatlan dolog egy amerikai blockbuster-filmben.

Képi világát és a fényképezést tekintve összehasonlíthatatlan a két film, hiszen 1951-ben alighanem páros lábbal rúgták volna ki azt az operatőrt, aki kézbe meri venni a kamerát, ám 2008-ban már egyáltalán nem volt újdonság a kézikamerázás, sőt ez valahol elvárás is már, hiszen a rángatózó kép drámai hatást kölcsönöz a látottaknak. A színek használata is gyökeresen más végeredményt biztosít, amivel semmiképp nem tud versenyre kelni Robert Wise fekete-fehérben forgatott filmje.

Zeneileg átlagos munkával van dolgunk, kiemelhető témát nemigen találni. Úgy is mondhatnám: Tyler Bates score-ja nem jobb, nem rosszabb napjaink más sci-fi-akciófilmjei aláfestéseinél.

Habár nem szabad minden elemében összehasonlítani a két verziót (meg nincs is túl sok értelme, mint ahogy az almát sem hasonlíthatjuk a körtéhez, habár mindkettő gyümölcs), a véleményem az, hogy a 2008-as verzió, ha nem is sokkal, de jobb az 1951-esnél. Nem a látvány vagy a modernsége, hanem az egységesebb összhatása miatt.

Biztosan sokan tudják, hogy a hírhedt amerikai gagyigyár, az Asylum igyekszik meglovagolni a legtöbb hollywoodi blockbuster sikerét, csak épp töredék költségvetés mellett. Ez azt jelenti, hogy ugyanazt próbálják meg elkészíteni, csak sokkal szerényebb keretek között, majd az eredetihez a megtévesztésig hasonlító saját címet találnak ki, és piacra dobják az így elkészült terméket.

A Zs-kategóriás DVD-ket és filmeket vásárló videótékák és tévécsatornák pedig megveszik ezeket, így a stúdiónak mindig van pénze egy újabb produkció gyártására. A kis költségvetés ugyanakkor eléggé meghatározza a színvonalat is, vagyis nincs pénz (ill. nem jut) rendes színészekre, díszletekre, forgatókönyvre, stábra, rendezőre, statisztákra, kellékekre, technikára, zenére, trükkökre... semmire. Na jó, azért egy-egy ex-playmate-re igen, mert olyan nincs, hogy ne legyen legalább egy mellet villantó, jó nő...

Alighanem a büdzsé legkomolyabb hányadát a plakáttervező grafikus meg a DVD-author kaphatja, bár ez részemről csak tipp, mindenesetre egy Asylum-filmen mindig látszik a nulla költségvetése, vagyis az, hogy fillérekből hozták össze.

Pontosan ugyanez a helyzet A nap, amikor a Föld megállt című filmmel is, amit C. Thomas Howell, a kb. nevenincs, de azért mégis gyakran foglalkoztatott film- és tévészínész (általában persze csak mellékszereplő) "rendezett". (Én ismertem ugyan a nevét, de az arcát nem - ebből is látszik, hol helyezkedik el az amerikai filmiparban...)

A történet megpróbál valahogy hasonlítani a klasszikus Amikor megállt a Föld-höz, de persze szerzői jogi szempontok miatt is nem lehetett egy az egyben lekoppintani mindent. A lényeg valami olyasmi, hogy a világ nagyvárosaiba elpusztíthatatlan óriásrobotok érkeznek, az emberiségnek pedig be kell bizonyítania, hogy méltó az életre, különben mindenki elpusztul. A robotok mellett a Földre érkezik még egy férfi és egy nő is, akiknek talán az a feladatuk, hogy megpróbálják rávenni az embereket a békére és a normális életre, de bevallom, erre nem nagyon tudtam rájönni. Lehet, hogy inkább ők a világpusztítók, és a robotok csak az eszközeik... nem tudom.

Mentségemre szóljon: annyira rossz filmről van szó, hogy még rendes megtekintőt sem tudtam belőle szerezni, csak egy francia szinkronos verziót, gyaníthatóan gépi fordítású angol felirattal, ami egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat. Nyilván nem akadt olyan filmkalóz, aki egy tisztességes minőségű másolatot hajlandó lett volna bárhova is feltölteni... még ő is azt mondta erre a szemétre, hogy ezt azért már ő sem vállalja...

Na, de azért megpróbálok objektív maradni. Ahogy az előbb már írtam, a szűkös költségvetés szinte teljesen kizárta a rendes technika alkalmazását, de sajnos a tehetséget is, a film ugyanis annyira zagyva és primitív, hogy azt alig tudom elmondani.

Nincs tempó, sem ritmus, a vágás béna, a színészi játék nevetséges, a zene valami ócska konzerv-szinti, az operatőr meg szemmel láthatóan túl sok CSI: Miamit láthatott, mivel a legtöbb külső kép indokolatlanul szépiásra van színezve, és sok a napfény-becsillanás is. Tényleg már csak David Caruso hiányzik, csak épp ő egymaga elvitte volna a teljes költségvetést gázsi címen...

Az egész filmről ordít az amatőrség, ami önmagában nem lenne baj, mert senki nem születik Spielbergnek vagy Cameronnak, csak épp még az a fajta lelkesedés is hiányzik, ami egy rajongói vagy bármilyen amatőrfilmben legalább nyomokban megvan. Ezt a filmet azonban a készítői komolyan gondolhatták, ami eléggé elszomorító.

Ennyi fikázás után hadd ejtsek szót néhány pozitívumról is, mert mindenek ellenére akad ilyen is, igaz, nem túl sok. Elsőnek például a főhősnő (Sinead McCafferty) pucér antréját említeném, bár elég átlagos nőről van szó, aki azt hiszi, hogy hasonlít Angelina Jolie-ra vagy legalábbis ezt mondják neki, mindenesetre a mellei valódiak, ami jó, játszani viszont nem tud, ami rossz, de ebben a filmben nincs is rá szüksége.

Egyébként ez a ruhátlan megjelenés (és nem csak ő, de a "földönkívüli" férfi is) számomra a Terminátort juttatja eszembe, de ez nyilván csak véletlen... Annyi viszont biztos, hogy túl sok olajfüstöt fújtak ezekbe a jelenetekbe, de az sem baj, mert a füst a filmesek barátja; ápol s ami a lényeg: eltakar.

Van néhány tűrhető vizuális effektus is, például a leomló Eiffel-torony, de azért ne legyenek illúzióink, nem ILM-es vagy Wetás trükkökről van szó.

Az Asylum ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. 2008-as filmje iszonyú rossz lett, aminek gyakorlatilag minden képkockája szemét, ráadásul valami vallásos maszlagot is sikerült belekutyulniuk az amúgy is eléggé színvonaltalan történetbe, ami viszont nem oszt, nem szoroz, hiszen a jobb ízlésű nézők ekkor már jó eséllyel rég kikapcsolták a DVD-t, a rossz ízlésűeknek meg úgyis mindegy.

Végső konklúzió: A nap, amikor megállt a Föld egy klasszikus sci-fi, ami remek alapanyagnak bizonyult az újragondoláshoz, az Asylum pedig köztudottan trágyává változtat bármit, amihez hozzáér. Személy szerint azt tudom ajánlani, hogy csak a két "rendes" filmet kell, ill. érdemes megnézni, mégpedig a gyártás sorrendjében (tehát előbb az 1951-est, aztán a 2008-ast). Bár egyik sem tökéletes alkotás, sok fontos és érdekes kérdést vetnek fel, melyeken érdemes elgondolkodni, de aki csak pusztán szórakozni óhajt, szintén megtalálja a számítását.